Az európai parlamenti választások a kor legfontosabb kérdésére kell választ adjanak: jöjjenek-e a migránsok, vagy legyen vége a beáramlásnak? Közvetve a neoliberális államfelfogás kritikáját is megkapjuk: akarja-e Európa a beáramló harmadik világbéli tömegekben való feloldódást és így a történelmi európai paradigma megszűnését, vagy sem?

Képernyőfotó

A kérdésre könnyű válaszolni, ezért amennyiben ez határozza meg a választások kimenetelét, biztosak lehetünk abban, hogy az Európai Unió a választásokat követően jelentős fordulatot hajt majd végre az eredeti létmodell felé. A neoliberális elit vágyálma, az úgynevezett multikulturális, azaz identitás nélküli társadalom ugyanis megbukhat az európai ember félelmén, aki egyre nagyobb fenyegetést lát a migránsokban. Egyre nehezebb meggyőzni őt arról, hogy a késelő, erőszakoskodó, beolvadni nem hajlandó idegenek egy szép új világ angyalai. Ő gyilkosokat, bűnözőket, veszélyes fenyegetést lát bennük.

Következésképpen az eredeti Európa hívei erre a veszélyre hatásosan hivatkozhatnak. A velük szembenálló tábor, amelyet a brüsszeli elit, illetve számos nyugat-európai elit fémjelez, a jelek szerint fölismerte, hogy most már vesztes stratégia volna „az idegen szép” érveléssel előhozakodni, mert egyre szűkül azok tábora, akik a migránsokban még mindig megmentőt látnak. Mármint az egyre inkább meddővé váló európai társadalmak megmentőit. Ezért a tüzet tűzzel olts elv mentén olyan új veszélyt igyekeznek fölmutatni, ami, ha nem is oltja ki a migránsoktól való félelmet, jelentős mértékben ellensúlyozhatja. Az új veszély a lopakodó újdiktatúra és az újfasizmus. Az előbbit Magyarország példájával igyekeznek bemutatni, az utóbbit Németországéval.

Mik az úgymond lopakodó magyar diktatúra ismérvei? Nyilván ugyanazok, amik minden diktatúrára jellemzők. Nincs szólásszabadság. Nincs jogbiztonság. Elnyomják a tömegeket. Személyi kultusz. Az elnyomók kasztjának kiváltságai… Ezekhez azonban bizonyíték kell. Sőt, előbb a bizonyítékokat kell felmutatni, hogy aztán le lehessen vonni a tanulságokat. Ez folyik most épp nálunk. Nemzetközi valóságshow (milyen cinikus megfogalmazás!) keretében készülnek a hamis bizonyítékok.

Nincs szólásszabadság: a magyar köztelevízió a botrányok ellenére sem hajlandó teljesíteni az ellenzéki képviselők követeléseit. Teljesen mellékes, hogy a követelések értelmetlenek, sőt már nincsenek is, a lényeg a látvány, a botrány – és az van bőven.
Nincs jogbiztonság: CEU-ügy. Teljesen mindegy, hogy az egyetem ma is gond nélkül működik Budapesten Közép-európai Egyetem néven. A lényeg a látvány. Tüntetések! Tiltakozások! Petíciók! Ráadásul ezt külföldön nem érti senki, bátran lehet hazudni.

Elnyomják a tömegeket: lásd: „rabszolgatörvény”. Teljesen mindegy, hogy ez egy megengedő kerettörvény, ami lehetővé teszi a heti akár nyolcórás túlmunka legális kifizetését, és az sem számít, hogy Európában nálunk túlóráznak a legkisebb arányban heti nyolc óránál többet, a lényeg itt is a látvány, a bogáncsként tapadó meghatározás: „rabszolgatörvény”.

Személyi kultusz: a miniszterelnök saját repülőgéppel közlekedik, és várbéli hivatalában a Gundel főzi az olcsó ebédet. Saját háza mellé építtetett egy stadiont, hogy ne kelljen sokat gyalogolnia. És így tovább. Teljesen mindegy, hogy a repülőgép a honvédség tulajdonában van, és inkább örülnünk kellene, hogy a magyar gazdaság ma már elbír egy protokoll célra is használható repülőgépet, és az sem számít, hogy a patinás Gundel étterem évtizedek óta készíti az ebédet a képviselőknek a parlamenti étkezőben és a Képviselői Irodaházban, és ugyanazt viszi a Miniszterelnökségre is. Az sem érdekes, hogy előbb volt meg Felcsúton a focipálya (ami köré utóbb stadion épült), és egy mellette lévő telekre később épített házat Orbán Viktor, vagyis pont fordítva áll a helyzet, a lényeg itt is csak a látvány.

Az elnyomók kasztjának kiváltságai: lakájmédia, Mészáros Lőrinc… Teljesen mindegy, hogy majdnem harminc év késéssel a hatalmas tömegtámogatással rendelkező jobbközép tábor végre közel egyensúlyi helyzetet ért el a nyilvánosságban az eddig tartó nyomasztó ballib túlsúly rovására, és az sem számít, hogy az úgymond jobboldali milliárdosok szintén közel három évtizedes késéssel zárkóznak föl a ballib milliárdosokhoz, itt is csak a látvány a fontos. A látvány, amit az Európában ma is monopolhelyzetet élvező balliberális média saját érdekeinek megfelelően torzítva közvetít a közvetlen információkkal nem rendelkező, az elmúlt évtizedekben alaposan agymosott európai választóknak.

Németországban pedig a patrióta Alternative für Deutschland jeleníti meg a fasiszta veszélyt, amire az e vonatkozásban aggasztó mélységig kondicionált németek összerezzennek. Örvendetes azonban, hogy a valóságos veszély érzete minden kondicionálás ellenére képes legyőzni a virtuális veszély érzetét, különösen ott, ahol a tömegek egy korábbi korszak más típusú kondicionálása folytán immunitást szereztek. Ez a volt kelet-német tartományokban tapasztalható, ahol a tartós kommunista agymosással szembeni rezisztencia az újtípusú agymosással szemben is hatékony, minek következtében az AfD e térségben már a legnagyobb és legerősebb tényező. A liberális elit válasza nem sokat késett. A német alkotmányvédelmi hivatal vizsgálatot kezdeményezett lényegében véve államellenes összeesküvés gyanúját meglebegtetve a párt ellen, sőt elhangzott olyan feltételezés is, hogy az AfD köreiben esetleg fasiszta (náci) gondolatok is fölbukkanhattak…

Ezzel kész is a forgatókönyv. Az Európát európainak akaró politikai szereplők a migránsokban olyan, a hagyományos európai létet fenyegető veszélyt látnak, amely a közeljövőben bekövetkező afrikai népességrobbanás következtében civilizációs katasztrófát okozhat, míg velük szemben a demográfiai válságot valójában okozó liberális létfelfogás hívei az új diktatúra és az új fasizmus (új nácizmus) rémét igyekeznek fölmutatni, abban bízva, hogy ha ez a fő kérdés, akkor az évtizedek óta erre kondicionált európai többség mégis velük tart majd.

Mi lesz ebből? A választást az nyeri meg, aki a tematizálási háborút megnyeri. Ha úgy tetszik, aki győztesen kerül ki a valóság és a látszat háborújából. Mert az európai népességfogyás éppen olyan tény, mint az, hogy a hiányzó generációk pótlására importált idegen tömegek beáramlásával olyan önpusztító örvénybe kerülhetnek a leginkább meddő társadalmak, amelyből már nem lesz kiút.

Ha a látszat serege nyeri meg a háborút, akkor népek tűnnek el egy évszázad leforgása alatt az európai színtérről. Eltűnhetnek a svédek, a németek, a hollandok, a belgák, a franciák és ki tudja, még ki. Eltűnhetnek teljesen, vagy megtűrt kisebbségként beolvadnak valami eddig soha nem látott, zavaros, identitás nélküli tömegbe. Kísértet járja be Európát megint – az új barbarizmus kísértete…

Ha a valóság győz, akkor a folyamatot, ha nem is lehet mindenhol megállítani, le lehet lassítani annyira, hogy ki lehessen dolgozni túlélési stratégiákat. Aki időt nyer, életet nyer. Eközben persze az európai létezés súlypontja áttevődik, mert az új erőközpontok ott jönnek létre, ahol a leggyorsabban regenerálódik a társadalom, miáltal új erőegyensúly, sőt új demokratikus ethosz születik. Az egyén totális szabadságát hirdető liberális demokráciát felváltja az egyént annak elszakíthatatlan társadalmi közegében, a családban értelmező organikus, sőt bizonyos mértékig szakrális demokrácia. Isten, haza, család: papa, mama, ő meg én…

Valójában erről fogunk májusban dönteni, és nem arról, hogy demokratikus jog-e néhány balliberális bohócnak műanyag ételhordóval egy úri menzán kaját kunyerálni. Nem a mi életünk a tét. Még csak nem is a gyerekeinké. Az unokák sorsáról fogunk dönteni. Szegények, mit sem sejtenek róla.