Hetven éve született ítélet a Mindszenty-perben. A vörösterroristák által előre megírt kutyakomédia során a bíboros, hercegprímás személyében a Magyar Katolikus Egyház elöljáróját, egyben a független, szabad, keresztény Magyarország törvényes államfőjét hurcolták meg.

Fotó: MTI (archív, illusztráció)

A kommunisták igazán nem teketóriáztak. Mindszenty József és hat társa gyalázatosan manipulált „tárgyalása” 1949. február 3-án kezdődött, két nappal később véget is ért, február 8-án pedig megszületett az „ítélet”: „a demokratikus államrend” és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, hűtlenség (kémkedés), valutaüzérkedés hamis vádjával az úgynevezett Budapesti Népbíróság Olti Vilmos vezette tanácsa életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki. Az úgynevezett népügyész, Alapy Gyula ügybuzgalmában halálbüntetést kért Mindszentyre, a kommunista párt által delegált „népbírósági” ülnökök szintén a vérét akarták, a Nemzeti Parasztpárt delegáltja a végül meghozott ítéletet javasolta kiszabni, a kisgazda tanácstag pedig 15 évet kért a főpapra. Végül az állampárt utasítására született meg az „ítélet”, amit 1949. július 6-án az úgynevezett Népbíróságok Országos Tanácsa Jankó Péter elnökletével helyben hagyott. Az élve eltemetett bíboros hasznosabb volt számukra, mint egy meggyilkolt mártír…

Ezzel beteljesedett a XX. század nagy magyar főpapjának sorsa, akit az egymást váltó diktatúrák többször börtönbe vetettek, megtörni azonban, bár az 1949-es koncepciós perben pszichotróp szerek hatására „beismerte” „bűneit”, sohasem tudták. Élete, következetes hitvalló tündöklése a magyar történelem legdicsőbb fejezeteibe kívánkozik.

Mindszenty József 1892. március 29-én született Pehm József néven a Vas vármegyei Csehimindszenten. 1915-ben gróf Mikes János megyéspüspök szentelte föl. 

Az 1918-as krizantémos patkánylázadás szabadkőműves rendszere 1919. március 9-én letartóztatta és internálta. A budapesti Gyűjtőfogházban az időközben hatalomra jutó kommunista diktatúra terrorlegényei megkínozták, kulcscsontját és lapockáját törték, ennek köszönhette később kissé ferde testtartását. Szabadulása utáni első vasárnapi prédikációjában így emlékezett vissza a kommün időszakára (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én): „…láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezeték csöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint ’félangolosra’ és ’egész angolosra’ vertek. Hallottam új szótárukat: ’gajdeszbe küldeni’, ’hidegre tenni’, ’haza küldeni’, ’fa alá állítani’, stb. (…) A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.”

1919 októberétől zalaegerszegi apátplébánosként szolgált. 1939-ben gróf Teleki Pál miniszterelnök felkérésére elvállalta a nemzetiszocialista áramlatok ellensúlyozására létrehozott Nemzetpolitikai Szolgálat dunántúli vezetését. 

1941-ben Bácska és Drávaszög felszabadulásakor a Bárdossy László miniszterelnök vezette magyar kormány lemondott a Muramentéről és a Muraközről. E területek lakossága zúgolódott, 33 táviratot küldtek ezügyben Horthy Miklósnak, kérve szülőföldjük visszacsatolását, és több mint 12 ezer muraközi honfitársunk írta alá Magyarország iránti hűségnyilatkozatukat. Mindszenty személyesen járt közben Bárdossynál és a kormányzónál. A megbeszélés végén, amint azt Maróthy-Meizler Károly egykori országgyűlési képviselő Az ismeretlen Mindszenty című, 1958-ban Buenos Airesben kiadott könyvében részletesen leírja,  a zalaegerszegi apátplébános emelt hangon torkolta le a Muraköz elengedése mellett érvelő Bárdossyt: „Miniszterelnök úr, vegye tudomásul, hogy egy magyar ember nem beszélhet így!” Ezután Mindszenty kiviharzott, rácsapva az ajtót az elképedt kormányfőre. Határozott fellépése és a muraköziek követelése nyomán végül 1941 júliusában a Muraköz is visszatért Magyarországhoz. (Fentieket Maróthy-Meizler könyvéből idézi Péterfi László: Mindszenty József történelmi érdeme: a Muraköz visszaszerzése, Nagy Magyarország, 2011. március.)

Mindszenty a megyei szintű politikában is aktív volt, törvényjavaslatát, mely az öröklési rendszert gyermekarányossá tette, 1944 februárjában szavazta meg Zala vármegye közgyűlése. Eszerint „…a szülők csak 4 gyermek esetén örökíthetik át egész vagyonukat gyermekeikre. Ahánnyal kevesebb 4-nél a gyermekek száma, annyi ¼ rész száll át az államra és pedig a sokgyermekes szegény családok felemelésére. Az így tulajdonjogilag korlátozott családoknak biztosítandó volna az örökös négygyermekes család kijelölési joga és a vagyon egy részére közérdeket szolgáló jótékony alapítvány letételére a szabad rendelkezés.”

A zalaegerszegi apátplébánost 1944. márciusában XII. Piusz pápa veszprémi püspöknek nevezte ki. Főpapi jelmondatául a „Devictus vincit” („Legyőzetve győz”) gondolatot választotta. A háború Magyarországot is elérő forgatagában is hű maradt a krisztusi elvekhez és a nemzethez. 1944 októberének végén dunántúli püspöktársaival levélben arra kérte Szálasi Ferenc kormányát, hogy kíméljék meg a további szenvedésektől és háborús pusztításoktól Magyarországot, és lépjenek fel a zsidóüldözés ellen. November 27-én a veszprémi nyilasok letartóztatták, mert nem volt hajlandó katonai célokra átadni  a menekültekkel telezsúfolt püspöki palotát. 

1945 szeptemberében XII. Piusz esztergomi érsekké nevezte ki elődje, Serédi Jusztinián halálát követően. „Az új kardinálisok közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” – jövendölte a pápa 1946 februárjában. 

Esztergomi érsekként Magyarország bíborosa és egyben hercegprímása is lett, vagyis a hatályos, szerves magyar közjog értelmében az uralkodó vagy a kormányzó távollétében, akadályoztatásuk esetén az ország első embereként is helyt kellett állnia. Ebbéli minőségében engesztelhetetlenül szemben állt a kiépülő kommunista diktatúrával. Elítélte a törvénytelen „népbíróságok” tevékenységét, igazságszolgáltatás helyett – a valóságnak megfelelően – bosszúállásnak minősítve működésüket. Felszólalt a felvidéki magyarok és a magyarországi németek deportálása ellen. Legitimistaként feladatai között tartotta számon a jogfolytonosság helyreállítását, ezért levelet írt Habsburg Ottónak, a száműzetésben élő trónörökösnek, melyben felkérte, hogy foglalja el trónját és állítsa helyre az ország egységét. 1946-ban határozottan szembeszegült a köztársaság jogtipró kikiáltásával.
A berendezkedő bolsevista diktatúra mindezért Mindszentyben látta legfőbb ellenségét. A vörös propaganda gyalázatos rágalmakkal illette, 1948. december 26-án letartóztatták. A hercegprímás számított erre, nem sokkal korábban, november 18-án lelkipásztori körlevelében így írt: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” 

Az Andrássy út 60. alatti hírhedt ÁVH-központban 39 napon keresztül a legbrutálisabb kínzásoknak vetették alá Décsi Gyula ÁVH-alezredes vezetésével, de nem tudták megtörni, és csak pszichotróp szerek hatása alatt ismerte el a súlyos vádakat. 

Hosszú börtönévek után az 1956-os felkelés és szabadságharc idején, október 30-án Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy szabadította ki embereivel fogságából. Mindszenty hercegprímásként továbbra is az ország első emberének tekintette magát, rezidenciáján külföldi delegációkat fogadott, és fölmentette hivatalukból a kollaboráns papokat. 1956. november 4-én a szovjet támadás hírére a Parlamentből az amerikai követségre menekült, itt élt 1971. szeptember 28-ig, amikor – a Vatikán és a Kádár-rendszer közti megállapodás nyomán – a kommunista diktatúra beleegyezett, hogy külföldre távozzon. Az ellene indított koncepciós per negyedszázados évfordulóján, 1974. február 5-én VI. Pál pápa üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, mire Mindszenty közleményben tudatta a világ közvéleményével, hogy a magyar prímás nem mondhat le a legdrámaibb időkben. Emberileg nagyon fájt neki a Szentszék árulás-számba menő lépése, annál inkább, mert az esztergomi érseki székbe kollaboráns békepapok kerültek.

Mindszenty száműzetésében sem tétlenkedett, Kolumbiától Ausztráliáig járta a világot, hogy hitükben és magyarságukban erősítse idegenbe szakadt honfitársait. Svájcban Boldog IV. Károly királyunk özvegyét, Zita királynét is meglátogatta. Útjai során sosem szűnt meg hirdetni az összmagyar gondolatot. ,,Az a háromfajta magyarság, amely ma a világon él, az egy magyarság. Csonkamagyarország, az elszakított magyarság és az öt világrész emigráns magyarjai egy nemzet. Ezt nem szabad soha elfelejtenünk. Ez legyen nemcsak álmainknak, hanem tetteinknek és magatartásunknak is rugója az élet minden napján!”, hirdette meggyőződéssel. Halála előtt nem sokkal a venezuelai Caracasból írt levelet a világ magyarságához, melyben így buzdította őket: „Magyar szülők, ne vonjátok el gyermekeitektől az édes magyar anyanyelvet! Kincs az, amit át kell adnotok gyermekeiteknek is! (…) Magyar édesanyák, imádkozzatok gyermekeitekkel magyarul! Bármilyen fáradtak is vagytok este, csevegjetek velük magyarul, meséljetek és énekeljetek velük magyarul!”

Mindszenty József 1975. május 6-án hunyt el a bécsi irgalmasok kórházában. Végakarata szerint Mariazellben temették el, az volt a kívánsága, hogy porhüvelye csak akkor kerüljön magyar földbe, ha azon idegen megszállók már nem taposnak. E kívánságát utódja, Paskai László bíboros nem teljesítette, mivel 1991. május 4-én, még a megszálló szovjet csapatok kivonulása előtt helyezték földi maradványait örök nyugalomra az esztergomi érseki kriptában. 1949-es törvénytelen elítélése ügyében a Legfőbb Ügyészség 1989 végén perújítási nyomozást rendelt el, a vizsgálatot csak 2012 márciusában zárták le, kimondva ártatlanságát. 1996 óta boldoggá avatási eljárása is folyamatban van.

Mindszenty József ma is a hitéhez, magyarságához, hazája törvényes jogrendjéhez ragaszkodó, tántoríthatatlan kötelességteljesítés ragyogó példaképe.