Csend lett a Kék egérben

Harminc éve, 1989-ben volt a magyar és a lengyel rendszerváltás talán legfontosabb esztendeje. Szalai Attila író-újságíró akkor már tizenhárom éve élt Varsóban, nemrég jelent meg Lengyel földön című naplókötete, amelyben elemzi a lengyel rendszerváltás időszakát is, összehasonlítva az akkori magyarországi változásokkal. A történelem paradoxonja, hogy a hősiesebb, harcosabb lengyelek rosszabbul jöttek ki akkor ebből a folyamatból, a sokkal nyugodtabb magyarok jobban. Az íróval beszélgettünk.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Az 1970-es, halálos áldozatokat követelő munkástiltakozásokat lehet a lengyel rendszerváltás előestéjének tekinteni?

– Nem, vissza kell nyúlni egészen 1956-ig, amikor a szovjet vezetés akarata ellenére Władysław Gomułka lett a kommunista párt főtitkára. Ha rajta múlik, nemzeti kommunista vált volna belőle, egy afféle lengyel Tito. De 1948-ban félreállították. Visszajött ’56-ban, ám csodákra ő sem volt képes. Edward Gierek követte a főtitkári poszton, a hetvenes évek elején megpróbálta jóltartani az embereket, etette, itatta, szórakoztatta a népet, de befuccsoltak a beruházások, elillantak a kölcsönök, jött a ciklusszerű csőd megint. A radikális áremelések miatt pedig sztrájkba léptek a munkások a Tengermelléken. Hetvenhatban érkezett a következő hullám, nagy áremelés történt megint, az Ursus traktorgyár és a radomi üzemek munkásai sztrájkkal feleltek rá. Ekkor azonban meghatározó fordulat történt. A pártvezetés korábban egy háromszögtaktikával egymásnak ugrasztotta a parasztokat, a munkásokat és az értelmiségieket. De ekkor létrejött az ellenállást összefogó Munkásvédelmi Bizottság, a KOR, és ezzel megszűnt a megosztás lehetősége.

– Áremelések… A hetvenes években relatíve jól éltek a magyarok. Mi volt erről a lengyelek véleménye?

– Irigykedtek, csak 1974 körül, az újabb, Gierek-féle pszeudojólét idején mondogatták, hogy na, most tartunk ott, ahol a magyarok. Nem tudták, hogy a mi jólétünket is javarészt kölcsönök fedezték.

– Mikor kezdődött a nagy piacozás?

– Derék magyarjaink, köztük én is, már 68-ban vitték ki a dzsörzépulóvert meg a nejloninget, és árulták a bazárban. A lengyelek öt-nyolc évvel később kezdték viszonozni ezeket a látogatásokat. A feledékeny magyarok lenézték őket, de mindent megvettek tőlük. Már ekkor hergelni kezdte a hazai közvéleményt a pártsajtó, erre aztán brutálisan rá is erősített a Szolidaritás a megalakulása után. Hatásosan. A magyarok egy része összezavarodott, a rendszerváltás után elég nehéz volt újjáépíteni a barátságot.

– Mi generálta a Szolidaritás létrejöttét? Az élelmiszerek súlyos és hirtelen áremelése vagy a pápa 1979-es látogatása?

– Már 1976-ban, a KOR létrejöttével elindult a folyamat, amire aztán katartikus módon ráerősített az, hogy Karol Wojtyłát, azaz egy lengyel érseket választottak pápává. Ezt először a SZER adásából tudták meg a lengyelek, fél órán belül a templomok felé tódult az egész ország, gyertyával a kezében.

– Ott a kommunisták nem tudták kiirtani a hitet, a tábori lelkészeket is meghagyták a hadseregben…

– Nem hagyták, de 1957 után mégis engedték összesen 35 tábori lelkész működését egy közel négyszázezres hadseregben. Ezeket a papokat a Védelmi Minisztérium válogatta ki. Képzelhetjük, milyen szűrők alapján.

– Mikor bomlott két ágra, nemzetire és kozmopolitára a Szolidaritás?

– Mindjárt az elején, persze a közösen vallott kommunistaellenesség miatt ez nem látszott még annyira. A Szolidaritásnak tízmillió regisztrált tagja volt. A balliberális szárny pedig rögtön rátelepedett erre a tömegre, felismerve, hogy ez az ő nagy lehetősége. Az idetartozó értelmiségiek mint szakértők és csalhatatlan tanácsadók jelentek meg a munkások és alkalmazottak előtt. Erre hajazott később az SZDSZ „Tudjuk, merjük, tesszük” című stratégiája. A lengyeleknél 1982–83-ra vált világossá minden, ekkor a Szolidaritás balliberális értelmisége már a kommunistákkal való kiegyezésről beszélt. Ennek ellenére később Lengyelországban soha nem volt posztkommunista-liberális közös kormányzás. Itthon azonban az MSZP és az SZDSZ koalícióra lépett ’94-ben.

– Milyen búvópatakok jellemezték még a Szolidaritást a nyolcvanas években?

– Megindult a föld alatt az egymással vitatkozó politikai műhelyek kialakulása. Ez az öt-hat csoport a későbbi pártok csíráit alkotta. Ami azt jelentette, hogy a rendszerváltás idejére a lengyel ellenzék már kellő gyakorlattal rendelkezett a pártalakításban, a politikai vitában és érvelésben, az ideológiák ütköztetésében, illetve a szervezésben is. Itthon ilyen előzmények nem voltak.

– Érdekelte a lengyeleket a magyar helyzet, vagy csak magukkal voltak foglalva?

– Érdekelte! Sőt, a Szolidaritás országos gyűlése 1981 őszén felhívással fordult a kelet-európai népekhez, mondván, alakítsanak ők is szabad szakszervezeteket. A kommunista vezetők őrjöngtek. Beavatkozás, ellenforradalom! Ilyeneket írtak a pártlapok.

– Milyen volt az élet Lengyelországban akkoriban?

– Mindig is létezett a kettős pénzrendszer. A lengyel złoty nem sokat ért, nem bízott benne senki. Az arany és a dollár, az igen! Olyan nagy szüksége volt az államnak a valutára és nemesfémre, hogy 1956 után létrehozta a belső exportot, hogy megmozgassa mindazt, amit a nép a cihában rejtegetett. Vagyis dollárért, valutáért bármit meg lehetett vásárolni. A vodka ára volt az árfolyammutató, az nagyjából mindig megfelelt a dollár feketepiaci árának.

– A kötetből kiderül, a nyolcvanas években ön is mutyizott, piacozott, sőt, dolgozott Nyugaton is. Mit lehetett kapni akkor a varsói boltokban?

– Sok helyütt csak néhány üveg ecet meg egy macska volt a polcon. Az utóbbi az egerek ellen. De a bazárokban felpénzért és a PEWEX-üzletekben nem volt hiány semmiben sem, mindenhez hozzá lehetett jutni. Angliában és Svédországban végeztem fizikai munkát, követtem a lengyelek példáját, a fél társadalom ezt csinálta. Havi száz dollárból úgy élhetett valaki otthon, mint egy király. Angliában 120 font volt a heti fizetésem, ez akkor csaknem kétszáz dollárnak felelt meg. Hatvanat feléltem belőle, a másik hatvanat félretettem. A lengyel feleségem pedig Svájcban dolgozott ekkor. A pénzből befizettük a szövetkezeti lakást, autót és miden egyebet vettünk, ha másutt nem volt, akkor a PEWEX-ben.

– A magyarok miért nem kaptak világútlevelet?

– Másként gondolkodott a vezetés. A lengyelek már a hetvenes évektől kezdve élvezték az áldásait, a hatalom nemigen akadályozta az utazásokat. Kint dolgoztál, hazahoztad a valutát, és elköltötted. Ez volt a cél! Teleplakátozták az országot azzal, hogy: „Láss világot, vásárolj a PEWEX-ben!” A dollárboltok és szállodák környékén valutázó nepperek gyakran a belüggyel is kapcsolatban álltak, százalékot adtak le ott.

– Mennyire ismerte Kádár nevét a lengyel közvélemény?

– Nagyon is jól. Ők szabadabban beszéltek mindenről, de észrevették, hogy ha ’56-ról kérdezik a magyarokat, akkor azok szájzárat kapnak. Egy ízben Kaposváron tolmácsoltam lengyel vendégmunkásoknak. Ment a haverkodás a Kék egér nevű kocsmában, de ha előjött az ötvenhatos téma, a magyarok elhallgattak. Nagy terror lehetett itt a forradalom után, Kádár megfélemlítette őket, ez volt a lengyelek véleménye.

– Rendőrrohamok, lövetések, halottak Lengyelországban. És a tömeg mégsem tágított. A magyar ellenállás nem volt ennyire éles… Miből adódott a különbség?

– Talán eleve jobban utálták a kommunizmust, mint a magyarok. 1976 után folyamatosak voltak az ellátási nehézségek, ami szította az ellenállást. Időnként megkaptam én is, hogy bezzeg a magyar vezetés teletömte kolbásszal a pofánkat, azért maradunk csöndben.

– No de mire volt jó a hősiesség, az elszántság, ha mégis rossz alkut kötöttek a lengyelek a kommunistákkal 1989-ben?

– Visszamenőleg könnyű okosnak lenni. Az év februárjában és márciusában zajlottak a kerekasztal-tárgyalások, június elején pedig megtartották a félig-meddig szabad választásokat. A kerekasztal mellett kétharmados kvótát harcoltak ki maguknak a kommunisták az alsóházban. A többi a Szolidaritásé lehetett. Csakhogy a kommunisták belső harcaik miatt nem tudtak kormányt alakítani. Végül a Szolidaritás adott miniszterelnököt Mazowiecki személyében, az államfő pedig Jaruzelski lett. Vegyes kormány született, a védelmi, rendészeti tárcákra természetesen a kommunisták tették rá a kezüket. Az első valóban szabad választásokra csak két év múlva, 1991-ben kerülhetett sor. Mindez nálunk simábban ment, de épp annak köszönhetően, hogy a lengyelek egyengették előttünk is az utat.

– A magyar–lengyel viszonyban ott egy csepp ciánkáli, az oroszokhoz való viszony. Ez sajnos a V4-re is hatással lehet…

– A lengyelek ötszáz-hatszáz éves vitában, vetélkedésben állnak az oroszokkal, és ami nagyon fontos, nincsenek komplexusaik velük szemben. 1920-ban például Kijevig kergették őket Varsó alól. De megtették, ami se Napóleonnak, se Hitlernek nem sikerült: 1610–1612 között elfoglalták Moszkvát is, Báthory előtt pedig térden csúsztak Rettenetes Iván bojárjai. Úgy tartják, míg a másik ősellenség, a német csak a javaikat akarta, az orosz, akár cári, akár szovjet, a lelküket is, ami az identitásukat veszélyezteti. Tapasztalataik alapján úgy vélik, Moszkva soha nem adta fel birodalmi ambícióit, árnyéka ma is fenyegető. Ezen a lengyelek érthetően nehezen tudják túltenni magukat.