Ez a történet így volt kerek
Ötvenedik születésnapját ünnepelte nemrégiben az Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes Kökény Beatrix. A Fradi ikonikus alakjával húszéves sportpályafutása mellett a magyar női kézilabda kilencvenes évekbeli aranykoráról, a sportág jelenéről és a tökéletes házasság titkáról is beszélgettünk.
– Édesapja a hatvanas évek ismert futballistája volt. Mennyire játszott közre ez abban, hogy ön is egy labdajátékot választott hivatásának?
– Sajnos a szüleim hároméves koromban elváltak, édesapám nem volt jelen az életemben, a labdaérzékenységét viszont örököltem. A kézilabda szeretetével a testvérem fertőzött meg, aki hosszú ideig az MTK játékosa volt. Amikor a klub szakosztálya megszűnt, átigazolt az Építőkhöz, én pedig csatlakoztam hozzá. A pályafutásom a népligeti Fradi-sportcentrummal szemben kezdődött 1981-ben, a legendás utánpótlásedző, Hajnal József szárnyai alatt.
– Hét év után tagja lett a válogatott bő keretének. Pechére olyan időszakban került a nemzeti csapathoz, amikor a magyar női kézilabda erős mélyrepülésben volt. Mi okozta a krízist?
– A rendszerváltáshoz közeledve egyre kevesebb pénz jutott a sport támogatására, ezt pedig a hazai kézilabda is megérezte. Nem tett jót ugyanakkor a Los Angeles-i olimpiától való távolmaradás sem, 1989-ben két csapattársunk is Németországba emigrált, így a világbajnoki selejtezőn, amit abban az évben tartottak, egy jóval gyengébb együttessel vettünk részt. Ennek pedig meg is lett az eredménye: a csúfos 13. helyen végeztünk, és az élmezőnyből a harmadik vonalba estünk vissza. Ezzel a hatalmas pofonnal kezdődött a válogatottságom időszaka.
– Hogy sikerült kilábalniuk a válságból?
– 1990-ben Laurencz Lászlót nevezték ki szövetségi kapitánynak, neki köszönhetően kapaszkodtunk föl újra a legjobbak közé, az ő közreműködésével kezdődött meg az a sikersorozat, aminek én is részese voltam.
– Mi volt a módszere a kapitánynak?
– Úgy gondolta, kizárólag a könyörtelen szigor vezethet eredményre. Kőkemény szabályokat vezetett be, amiket kíméletlenül betartatott. Míg a többi élsportoló Tatán, addig mi Marcaliban készültünk a meccseinkre, elszigetelve a külvilágtól, hogy semmi se terelje el a figyelmünket a munkáról. Emlékszem, később az esti takarodónál még a mobiltelefonokat is beszedte tőlünk, hogy az éjjelt biztosan pihenéssel töltsük. Nem bízott meg bennünk.
– Volt oka rá?
– Iszonyú sokat dolgoztunk, mindannyian elkötelezettek voltunk a válogatott mellett, egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: a siker. Értettünk volna a szép szóból is, de Laci bácsi jobbnak látta, ha rövid pórázon tart minket.
– Neheztelt rá emiatt?
– Meglehetősen hektikus volt a kapcsolatunk. Amikor még klubedző volt az Építőknél, én pedig tizenéves kamasz, nem nagyon érdekelt, ha felemelte a hangját; úgy voltam vele, biztosan félt, nem akarja, hogy elkanászodjak. De tíz évvel később sem változtatott a stílusán, akkor pedig már nehezen viseltem, hogy úgy beszél velem, mint egy tinédzserrel.
– Volt egy nagyobb konfliktusuk is, aminek következtében a válogatott néhány kulcsfigurája, köztük ön is, visszamondta az 1996-os dániai Európa-bajnokságon való szereplést. Nem bánta meg?
– Nem esett jól, hogy az atlantai olimpia premizálási listáján csak tizedik voltam a keretben. Sértve éreztem magam, dacos voltam, ma viszont már úgy érzem, hiba volt itthon maradni.
– Sikerült tisztázni a nézeteltéréseket?
– Persze. Ma is gyakran találkozunk, jó viszonyt ápolunk Laci bácsival. Most már csak a szép emlékek jutnak eszembe, ha rá gondolok. Nagyon sokat köszönhetek neki.
– 1995-ben Ausztria és Magyarország közösen rendezhetett világbajnokságot. Milyen jelentősége volt az eseménynek?
– Bár az aranyéremről lecsúsztunk, a döntőben ugyanis kikaptunk Dél-Korea bivalyerős válogatottjától, a hazai pályán és közönség előtt vívott mérkőzéseket mind megnyertük, ezzel pedig beloptuk magunkat az emberek szívébe. Onnantól kezdve fölismertek minket az utcán, és a meccseinkre jóval többen látogattak ki, mint azelőtt. Hosszú évekig tartó virágzás vette kezdetét akkor.
– Melyik kedvesebb az ön számára: a 95-ös vébé vagy a következő évi ötkarikás játékok?
– Nehezen tudnék dönteni, Atlanta több szempontból is emlékezetes számomra. Ott akasztották a nyakamba életem első olimpiai medálját, és ott ismerkedtünk meg a férjemmel, Imre Gézával. Kezdetben csak annyit tudtam róla, hogy ő az a párbajtőröző, aki a magyar küldöttség első érmét szerezte, később azonban többször is találkoztunk sportrendezvényeken, összemelegedtünk, és rájöttünk, hogy nekünk együtt a legjobb.
– Két gyermekük született, mindketten kézilabdáznak. A vívás szóba sem került?
– Szofinál nem, Bencénél viszont volt egy kis megingás, amikor az apukája világbajnok lett 2013-ban, Budapesten. Nagy hatással volt rá, hogy élőben látta Gézut és a csapatot a páston, illetve a dobogó tetején, ezért elhatározta, hogy ő is fegyvert ragad. Aztán hamar rájött, hogy a vívás nem az ő világa, visszatért a kézilabdához.
– Az irigykedők megpukkadnak, ha azt látják, milyen szeretetben, békében élnek együtt hosszú idő óta. Mi a titka ennek a harmóniának?
– Gézu egyszer viccesen megjegyezte, hogy biztosan a versenyek és edzőtáborok miatti állandó távollét. Az igazság viszont az, hogy mivel mindketten élsportolók voltunk, megértettük és el tudtuk fogadni a másik életmódját. Emellett persze közrejátszik az is, hogy nyugodt típusok vagyunk, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor vesztünk össze az elmúlt húsz-egynéhány évben.
– 2001-ben hagyta abba az aktív sportot. Úgy érezte, a sydney-i ezüst karrierje csúcspontja?
– Szerettem volna olimpiai bajnok lenni, de akkor úgy éreztem, itt az ideje, hogy gyermeket vállaljak. Azóta sem bántam meg a döntésemet. Valószínűleg ott lehettem volna Athénban is, mégis azt gondolom, ez a történet így volt kerek.
– Hol szerepelt utoljára tétmérkőzésen?
– Bukarestben, az Európa-bajnokságon, ahol győzött a csapat. Pofonnal indult a pályafutásom, de a folytatás és a befejezés álomszerű volt.
– Mintha manapság nem lennének olyan idolok a hazai kézilabdasportban, mint amilyenek önök voltak… Hova tűnnek a gyerekként még kiemelkedő magyar tehetségek?
– Megváltoztak a fiatalok, többségüket nagyon nehezen lehet munkára bírni, ha pedig dobnak két egyeneset, elszállnak maguktól. Tavaly azonban felcsillant a remény: a juniorok és az ifik is fantasztikus teljesítményt nyújtottak az idény során, berobbant egy generáció, amelyik már sikerorientált, és a sporthoz szükséges kellő alázat is megvan benne. Rájuk lehet a későbbiekben építkezni.
– Elképzelhető, hogy Tokióban már ott lehetünk?
– Túl közel van a 2020-as olimpia, szerintem azzal még korai lenne számolni. De azt már nem tartom kizártnak, hogy Párizsba utazhatnak majd a lányok.
– Sokan a légiósok magas számával indokolják, hogy ott tart a magyar kézilabda, ahol…
– Sajnos ez valós probléma, rengeteg külföldi játékost szerződtetnek a magyarországi klubok, ezzel pedig elveszik a lehetőséget a hazai tehetségek elől. Nem beszélve arról, hogy a drukkerek lassan olyan csapatoknak szurkolnak, amelyekben egyetlen magyar sincs. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az utóbbi időben egyre több szakember kezdi belátni, itthon is van miből meríteni. Mi a Ferencvárosnál kötöttünk egy egyezséget, hogy négynél több légióst nem igazolunk le. Ehhez a jövőben is tartani fogjuk magunkat, és remélem, hogy egyre többen követik majd a példánkat.
– Júniusban a női válogatott világbajnoki selejtezőn méri össze erejét és tudását Ausztria csapatával. Mit vár a lányoktól?
– Az osztrákok jóval gyengébbek, mint mi, így mindenképp kettős győzelemre számítok. Nagyon várom a meccseket, hiszen a párharc győztese kijut a november 30. és december 15. között rendezendő kumamotói olimpiai kvalifikációs világbajnokságra.
