Csodálatos pillanatok

–  Lehet tudni, mi lesz a feladata az egyetem művészeti vezetőjeként?

–  Egyelőre nagyon friss a dolog, annyi biztos, hogy a táncművészképzés fő irányvonalának kialakításában számítanak rám. Az első időszakban Szakály Györggyel szoros együttműködésben dolgozunk majd, két okból is: e terület egyelőre ismeretlen számomra, jövőre pedig végzős évfolyamot viszek, ami teljes embert kíván.

–  Három évtizedes balettművészi pályafutás áll a háta mögött. A színpadon szerzett tapasztalatok predesztinálják az embert a balettmesteri, pedagógusi pályára?

–  Eleinte nem akartam tanítani, illetve mondjuk úgy, nem éreztem sem szükségét, sem hiányát annak, hogy tanítsak. Azt hiszem, a lehető legjobb pillanatban hívtak az egyetemre, mert olyan perió­dusban volt az életem, hogy szívesen mondtam igent. Eleinte nem volt saját évfolyamom, spicc-repertoár órát tartottam heti néhány alkalommal, ami nagyon jó volt kóstolónak. Tavaly nyáron azonban felhívtak, hogy évfolyamot kellene vinnem. Kértem egy nap gondolkodási időt, hogy dönthessek. Ez ugyanis komoly felelősség, az évfolyamvezető balettmesternek már kvázi osztályfőnöki feladatai is vannak a naplóvezetéstől kezdve a szülőkkel való kapcsolattartáson át a mindennapos ügyek intézéséig. Tizenkét lány anyukája vagyok, akiknek nem csak szakmai kérdésekben kell a gondjukat viselnem. Ezért muszáj volt beszélnem a családommal is, mielőtt a feladatot elvállaltam. Mostanra úgy érzem, a világ legszerencsésebb mesternője vagyok, csodálatos az évfolyamom, jövőre végeznek. De válaszolva a kérdésére: igazából nincsen recept arra, hogyan lehet jól tanítani. Ha működik a dolog, látszik a lányaimon.

–  Milyen érzés visszatérni az iskolába ebben a merőben más szerepben?

–  Eleinte nagyon furcsa volt. Elvégeztem a táncművészetit, kikerültem a világba, eltelt harminc év a pályámon, majd visszakerültem oda, ahonnan indultam, és ahol lehetőséget kaptam arra, hogy továbbadjam a megszerzett tapasztalatokat. Menyhárt Jacqueline volt a mesternőm, aki húsz éve hagyott itt bennünket. A tanítványaimmal éppen egy Menyhért Jacqueline-emlékelőadásra készülünk, felidézzük a gyakorlatait, az óráit. Ez egy kifejezetten szép pillanata a munkámnak: megélni azt, hogy körbeért a pályám, hazatértem.

–  A balett-táncosok nemcsak kifinomult művészek, de élsportolók is egyszerre, hiszen hihetetlen erőfeszítés egy-egy szerepben teljesíteni. A teljesítmény növekedésének kényszere az élsportban abszolút érvényesül, érezhető ez a klasszikus balett világában is? Változtak az eltelt néhány évtizedben a táncosok fizikai adottságai?

–  Nagyon sokat. Régebben alacsonyabb és kicsit testesebb balerinák álltak a színpadon, ma magasabbak, vékonyabbak, szikárabbak a lányok. Mintha nem lenne izomzatuk, de közben bivalyerősek, akár a maratoni futók. A balettdarabok koreográfiájának tempója is igen felgyorsult, és a minőség is változott. Hihetetlenül tiszta lett a tánc: jó néhány évtizeddel ezelőtt a mozdulatsorokat, ma azonban már minden egyes mozdulatot precízen kiviteleznek a táncosok.

–  Fontosabb lett a balett-technika, mint maga a művészi megjelenítés vagy egy szerep érzelemgazdag megformálása?

–  Az ember ma is arra vágyik, hogy hasson rá a látvány, a tánc szépsége – ez sosem lesz másként. A közönség nem csupán a virtuóz technikai megoldásokat akarja látni, hanem az érzelmeket, a történetet, a művészi hatást. Könnyebben megbocsát egy kevésbé tiszta tourt (fordulat), mint azt, ha valaki nem hiteles egy szerepben, vagy egyszerűen unalmasan táncol. Egy jó táncos csak sportoló. A táncművész ennél sokkal többet tud, valamit, amit nem lehet megtanítani az iskolában, és nem lehet átadni a balett-teremben sem. A nézők varázslatra vágynak, ez a színház lényege, és ebben nem változott az eltelt évtizedek alatt a táncosok megítélése, ami Párizstól Moszkváig ugyanígy működik. Ha egy művész képes hatást kiváltani a nézőkben, sztár, ha nem, csak ügyes táncos. És ha a bravúros technikai tudás és a tánckészség ráadásként sugárzó művészi hatással is párosul, az maga a csoda.

–  A balettirodalom legnagyobb szerepeit formálta meg a színpadon: Seregi László kifejezetten az ön számára készítette a Rómeó és Júliában a női címszerep koreográfiáját, és felejthetetlen alakítást nyújtott Flaviaként, Giselle-ként, Odette-ként vagy Mária hercegnőként is. Ha visszatekint a pályájára, elégedett?

–  Boldogan hagytam abba a táncot, semmiféle hiányérzetem nincs. Sokszor kérdezik, nem járt-e túl sok lemondással a gyerekkorom. Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mást is csinálhattam volna a balett helyett, nekem így volt kerek az életem. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy akkor születtem, akkor jártam az iskolába és akkor kaptam a lehetőséget az Opera színpadán, amikor kellett. Hogy együtt tudtam dolgozni egy olyan kiváló koreográfussal, mint Seregi László. Többször mondtam is Lacinak, azért lettem balerina, hogy eltáncolhassam Júliát. Mindez azt is bizonyítja, ehhez a pályához, ahogyan az élethez is, kell a szerencse.

–  A művészeti vezetői poszt bejelentésén, a Táncművészeti Egyetem sajtótájékoztatóján láthattunk egy rövid bejátszást: Rómeó és Júlia pas de deux-jét. Milyen érzés volt önmagát néznie a kivetítőn?

–  Szakmai ártalom, hogy azonnal a mozdulatokat figyelem, ez az első, ami eszembe jut, hogy mit lehetne még szebben csinálni. És persze az, hogy a partnerem Zoli volt, azaz ifj. Nagy Zoltán, aki tíz évvel ezelőtt hagyott itt minket, értelmetlenül. Ma is megvisel, ha erre gondolok…

–  Egy évadot töltött a Moszkvai Balettintézetben, vendégművészként táncolt a szentpétervári Kirov Balett együttesében is. Az orosz balettművészet hagyományosan nagyon magas színvonalú: megfejthető, mi áll az oroszok különleges tudása mögött?

–  Egyfelől jóval nagyobb a merítés, több gyerek közül válogathatnak. Másfelől Oroszországban rendkívül nagy a respektje a balettnek: ha egy társaságban valaki kimondja, hogy balett-táncosként dolgozik, úgy reagálnak rá, mintha megnyerte volna a lottó ötöst.

–  És Magyarországon?

–  Nálunk inkább elutasítóak az emberek, ha a balett szóba kerül, vagyis egészen más a műfaj megítélése. A fiatalabb generációnál érezhető leginkább az idegenkedés, kicsit úgy állnak a baletthez, mint a matekdolgozathoz. Talán ez is az következő időszak feladatai közé tartozik majd, hogy a fiatalokkal megismertessük ezt a műfajt, hogy legalább egyszer eljussanak egy balettelőadásra, mert akkor legalább tudni fogják, mi az, amit elutasítanak. Ha pedig megismerik, esetleg változik majd a hozzáállásuk. A klasszikus balettnek azért persze mindig lesznek rajongói, hiszen az antik bútort is értékeli, megbecsüli az ember. A klasszikus balett a táncművészet csúcsa: ha valaki elsajátítja a mozdulatait, mindent el tud táncolni. Nem véletlen, hogy a nagy, romantikus balettdarabok állandóan telt házzal mennek a hazai színpadokon is: ebben a XXI. századi őrületben a látvány, a zene és a tánc még mindig képes elvarázsolni a nézőket.