A destruktív ellenzék, avagy a Bobby Fischer-formula

„Ha nem lett volna sakkozó, valószínűleg veszélyes pszichopata vált volna belőle” (Arthur Bisguier Bobby Fischerről)

Magára valamit is adó, értelmes, gondolkodó embernek szinte képtelenség rájönnie arra, hogy a honi ellenzék miért cselekszik úgy, ahogyan. Hiszen lassan egy évtizedes legújabb kori pályafutásuk alatt csak romboltak. Na, nem országot, ahogyan regnálásuk idején, hanem csupán a saját hídfőiket. S mondhatnánk, hogy ez így van jól. De nem lenne igazunk. Ugyanis a működő demokrácia megkövetelne egy konstruktív ellenzéket. Ám van egy halvány reménysugár: hogy ami most van, az valami újnak, valami jobbnak az előfutára.

Bobby, a fenegyerek

A XX. század egyik legnagyobb sakkfenoménjáról, Bobby Fischerről már életében legendák keringtek. Annál is inkább, mert ezeknek a legendáknak a többségét maga Bobby Fischer találta ki és terjesztette. Ami azonban kétségtelen tény, hogy nála a hatalmas tehetség nem ritkán hatalmas alpáriságba csapott át. Példának okáért a maga is zsidó származású Fischer igen gyakran tett antiszemita kijelentéseket zsidó sakkpartnereire, s gyakorta intézte úgy, hogy a játszmájuk sabbatra essék. Máskor kifogásolta, hogy ellenfele túl sokat szöszmötöl, s órákig hezitál a lépések előtt. Primadonnaságában pedig azt is gyakran kikötötte, hogy milyen hőmérsékletű és páratartalmú teremben hajlandó mérkőzni, s hogy milyen márkájú széket hozzanak neki. A terem világítását is az ő igényei szerint alakították, sőt, utasítására a nézőket is hátrébb ültették az addig szokásos távolságnál. 

Hogy játékostársai, valamint a nemzetközi sakkszövetségek miért nézték el neki mindezt? Mert valós és látszólagos hisztériái végül oda vezettek, hogy a sakkban az általa szabadalmaztatott sakkórától kezdve a termek méretén és elosztásán keresztül, a világításon át, a nézők ültetéséig szinte minden ugyanúgy zajlik manapság is a versenyeken, ahogyan ő azt kiharcolta. S akiknek még életében az idegire ment, azok már akkor látták a látszólagos káoszból lassanként renddé álló valóságot, amikor az egyszerű szemlélődők még csak a hisztériás, alpári, mosdatlan szájú, beképzelt nagymestert látták. És pontosan ez a mi reményünk is.

A Fischer-formula

Mert mi van akkor, ha csak mi nem vesszük észre az ellenzék látszólagos kaotikus magatartásában a rend iránti vágyat? Ki tudja? Lehet, hogy mi látjuk rosszul, ami most, ezekben a napokban, hetekben, hónapokban, években zajlik. Talán túlzottan kritikusak vagyunk ellenzéki politikusainkkal, valamint azok szellemi holdudvarával. Mert ha a Fischer-formula szűrőjén engedjük át megnyilvánulásaikat, az akár oda is vezethet, hogy hatalmas felismerésekre jutunk.

Ha egy szántszándékkal ajtónak rohanó képviselő el tudja érni ráutaló magatartásával, hogy a túlzottan sietősek eztán körültekintően megálljanak egy-egy csukott ajtó előtt, s ne rohanjanak neki fejjel, vállal, akármivel, már hatalmas terhet vettünk le a társadalombiztosító válláról, mivel így sokkal kevesebb törést, ficamot kell államilag szponzorálniuk. Ha egy lyukas zoknis képviselő arra tud késztetni minket, hogy reggelente kétszeres gondossággal válogassuk ki aznapi ruházatunkat, már megérte. S amennyiben egy látszólag tajt részegen ostobaságokat karattyoló milliárdos pártelnök fel tudja hívni a köz figyelmét arra, hogy egyrészt a pénz nem boldogít, másrészt az alkohol öl, butít és koalícióba dönt, azzal életeket menthet. 

Politikai sakkjátszmák

A politika nem más, mint egyetlen, hatalmas sakkjátszma, ahol nem ritka a vezéráldozat, s ahol a mérkőző felek időnként berosálnak. A kötött lépések szigorú egyhangúságát viszont időnként meg lehet törni egy-egy váratlan lépéssel. Egy jól irányzott trágár beszéd az érettségire való készülés helyett, egy jó helyre szúrt O1G-s kitűző, egy látszólagosan ön-matt szagú patkányozás mind-mind oda vezethet, hogy a plurális elit által irányított liberális közbeszéd, s vele a kollektív tudat is megújul, modernizálódik.

Egyet azonban nem árt észben tartani: a matt, patt, remi szentháromságában soha, semmikor, semmiről nem lehet kijelenteni, hogy a játszma előre borítékolható eredményt hoz. A változók ugyanis mindig jelen vannak. Sokszor azt sem tudjuk, milyen formában, de hogy ott leselkednek, az teljességgel bizonyos. Akár EP-választás, akár önkormányzati megmérettetés, a siker csak akkor lehet vitathatatlan, amikor a végjátszma után a felek felállnak és kezet fognak. Már ugye abban az optimálishoz közelítő esetben, amikor az ellenfelek mindegyike tiszteli egymást, vagy legalábbis eljutott a kulturált viselkedésnek ama fokára, hogy hitelesen el tudja játszani a tisztelet érzését. De talán ez is a fenti megtisztulási folyamat része. Talán az, hogy liberális kerékkötőink nemhogy minket, de jobbára saját elvtársaikat sem tisztelik, valami újnak, valami jobbnak a kezdete.

***

Egyetlen, s valóban egyetlen reményünk maradt: hogy a Szanyik, Ujhelyik, Puzsérok, Nagy Blankák, Varjuk, Kunhalmik, Bangónék, Gyurcsányok valójában korszakos zsenik, s tetteikkel csupán egyfajta társadalmi görbetükröt kívánnak tartani mindőnk elé. S ha ez így van, egész bizonyosan ők maguk fogják kinevelni az eljövendő generáció tagjaiból az új, immáron konstruktív ellenzék vezéreit, bástyáit, parasztjait. Mert ha mindez nem így van, s amit látunk, az valójában csak annyi, amennyit látunk, akkor ez az egész nem más, mint a régi vicc, amikor egy galambbal sakkozunk – hogy amikor mattot adunk neki, egyszerűen felborítja a táblát, aztán rátojik, majd azt kurrogja: „Nyertem!”.