Mesék a szoknya alól

A múzeum saját kiállítása az „…és mégis, mi volt a szoknya alatt?” címet kapta, a két tárlat pedig remekül kiegészíti egymást. A SOM anyaga az erényöv létezését és a hozzá fűződő mítosz kritikáját vizsgálja, míg a viselettörténet némi betekintést enged a XIX. század második és a XX. század első felének mindennapjaiba: a városiasodás változékony időszakát ezúttal a kevéssé tárgyalt fürdő-, hálószoba és a gardrób titkaiból vizsgálja.

Vénusz szalagja

Az erényöv a közhiedelem szerint a keresztes háborúk idején terjedt el: a feleségük erkölcseiben nem bízó férjek így kívánták biztosítani házastársuk hűségét. A bumfordi, kulcsra záródó vasszerkezeteket elnézve csoda, hogy az utókornak nem ütött szöget a fejébe, vajon hogyan is használhatták ezeket a középkori asszonyok a gyakorlatban, hiszen inkább inkvizíciós eszköznek tűnnek. Valójában az erényöv létezése mítosz, ami a XVIII. században terjedt el amolyan borzongató középkori történetként. Ennek ellenére szakirodalomban maradt fenn a róla szóló értekezések sora, és a múzeumi gyűjtemények is igyekeztek beszerezni egy-egy hitelesnek gondolt darabot – e hamisítványok másolatai illusztrálják a kiállítást.

A Vénusz szalagjának vagy sok helyütt velencei övnek nevezett erényöv tehát a középkorban nem létezett. A korabeli teológiai nyelvezet az erkölcsösség, a szűzi tisztaság és az ártatlanság metaforájaként használta, vagyis a latin cingulum kifejezésnek semmi köze nem volt a szexuális vágyat kordában tartó eszközhöz. A tárgy első használata egyébként a XVI. századhoz köthető, a prostituáltak védekeztek ily módon a nem fizető kuncsaftjaik ellen. A felvilágosodás kora aztán készpénznek vette az effajta történeteket. Voltaire például egy egész költői elbeszélést szentelt az erényövnek, és az 1724-ben megjelent A zárban rögtön nevetségessé is teszi az eszközben hívőket: szerinte minden lakatnál nagyobb biztosítékot jelent a férj számára maga a szerelem. Az enciklopédisták ugyanakkor tudományos hitelességet tulajdonítottak a korábbi leírásoknak, később teret engedve így a hamisítványoknak.

Ezek közül is kitűnik az 1548-ból származó erényöv különleges története: politikai okokból, utólag időzített karaktergyilkosság alátámasztására keletkezett. II. Francesco da Carrara páduai herceg meggyilkolását azzal indokolták politikai vetélytársai, hogy a nemes szadista hajlamai miatt brutálisan bánt feleségével és szeretőjével, és nem átallott erényövet csatolni rájuk. A Francesco halálakor, 1405-ben készített leltár összeállításakor azonban nem találták meg a tárgyat, így gyorsan hamisítottak egyet, és ez az erényöv került végül a Palazzo Ducale gyűjteményébe, alátámasztandó a herceg perverz és zsarnoki voltát. A cellájában megfojtott uralkodó halála mellesleg Velencének jött jól, a városállam így Páduát a XVIII. század közepéig saját provinciájának tudhatta.

Az erényöv története tehát leginkább azt példázza, hogyan vélekedtek az újkorban a középkor világáról. A. Pál Gabriella, a Tatabányai Múzeum régész, néprajzos igazgatója szerint ezért a SOM tárlata rádöbbenti a látogatót, érdemes kritikával fogadni a történeti hagyományt akkor is, ha a régi korok magabiztossággal illesztették tudományos világképükbe – főként ha olyannyira abszurdnak tűnik, mint maga az erényöv létezése.

Bugyogó és pendely

Az intézmény mindehhez kapcsolódó saját tárlata, amely …mégis mi van a szoknya alatt? címmel fut, ugyancsak intim témákat jár körbe: szó szerint a szoknya alól indítja vizsgálódását.

– A XIX. század második fele sok szempontból változó világ volt: a városiasodás és a politikai mozgalmak kora. Néhány évtizeddel később kirobbant az első világháború, a nők tömegesen álltak munkába: mindez más mentalitást és más típusú öltözködést is feltételezett – vázolja a kiállítás történeti hátterét A. Pál Gabriella. A fehérnemű-gyűjtemény különleges anyaga a Tatabányai Múzeumnak, kicsit benne van a térség története is. A török kor után három falu alkotta Tatabánya majdani magját: az Esterházy-uradalom részeként a XVIII. században Esterházy József telepítette ide Bánhidára a katolikus szlovákokat, Alsógallára és Felsőgallára a katolikus németeket. A XIX. század végén Bánhida határában megindult a szénbányászat, a bányákban dolgozó, az Osztrák–Magyar Monarchia területéről ide érkező munkások számára a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat megépítette a hatajtós házakat, a szolgálati lakásokat. Melléjük megérkeztek a tisztviselők, bányamérnökök, kereskedők, iparosok, vagyis a polgárság is, a tisztviselők már nagyobb, többszobás házakban laktak, majd kulturális és jóléti intézmények is épültek a kiszolgálásukra. 1905-ben megalakul Tatabánya község, teret hódítottak a városias minták, a változás pedig tükröződni kezdett az öltözködésben, sőt, a fehérneműdivatban is. A XX. század első harmadában Tatabánya szomszédságában, Felsőgallán már kozmetikai szalon nyílt, ahová a helyi polgárasszonyok jártak szépészeti beavatkozásokra.

– A vasút megépülése közvetlen összeköttetést jelentett Pest és a környék falvai között, a falusi lányok cselédnek szegődtek a fővárosba, és hazahozták a városi módit. A tárlaton kiállított fehérneműk erről az átmeneti időszakról mesélnek. Egy részük nem kifejezetten paraszti, hanem kispolgári környezetből származik, így megtalálhatóak benne a polgári viselet darabjai: a diszkréten csipkés kombiné, a fűző, ami az 1910-es évekre kiszorult a nők ruhatárából, vagy a corset, ami nem a derekat, inkább a csípőt szorította le. És persze a paraszti viselethez tartozó ruhadarabok, mint a pendely, a fehér vászonszoknya. Ez utóbbi sokáig alsóneműként funkcionált, de felsőruhaként is hordták nyáron. És ha már alsónemű: a nehéz napokon használt felkötős betétre is kitér a gyűjtemény, amit a ’30-as évekbeli divatlapok alapján rekonstruáltak, és amit mindenki maga mosott, hiszen olyannyira intim darabnak számított, hogy nem adták a cseléd kezébe sem. Bármilyen hihetetlen, a bugyi viselete falun valójában csak az ötvenes években terjedt el széles körben, addig a nők alsóneműjének közepén hasíték volt, a térdig érő bugyogó szárát végighímezték.

Sport és higiéné

A kiállításon a mosás, a tisztálkodás, vagyis a higiéné is szóba kerül, e hétköznapi tevékenységeket csupa intim holmival illusztrálják: mosakodótálak, vizeskancsók, rózsás éjjeliedények árulkodnak a helyi polgárok mindennapjairól. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum plakátjai ugyancsak a század első harmadának fürdőszobatitkairól lebbentik fel a fátylat. Megmosolyogtató például az a svéd fogyasztó habfürdőről szóló plakát, amely tapintatlan humorral hívja fel a figyelmet arra, használója egy fürdéssel fél kilót adhat le, hogy „sovány legyen, mint az agár”, és a hátsó felének elég legyen csupán egyetlen szék a színházban.

– A tisztálkodás forradalma tulajdonképpen a járványok eredménye. Budapesten a XIX. század végén már épültek fürdőszobás lakások, a XX. század húszas éveiben pedig a tatabányai tisztviselőtelepen is megjelentek a fürdőszobák. Ennek előzménye az 1907-es kolerajárvány volt, ez után csatornázták Tatabánya községet. Sajnos Tatabánya község, a mai Tatabánya-Óváros régi lakóépületeinek zöme elpusztult az ötvenes években, mivel a városrész alábányászásával a terület megsüllyedt, így az ingatlanokat le kellett bontani – meséli A. Pál Gabriella.

A XIX. század végén fellendülő sport- és fürdőélet ugyancsak kedvezett a fehérneműdivatnak. A melltartó például századfordulós találmányként az első világháború után terjedt el. A kiállításon ennek egyik példája a Dukesz Márta teniszezőnő édesanyja által horgolt darab, ezt az asszony a képes divatlapokban ajánlott praktikus tanácsok alapján készítette el a húszas évek végén. A ruhanemű arra a sporttörténeti érdekességre is felhívhatja a figyelmet, hogy Dukesz Márta volt az első nő, aki futhatott az olimpiai lánggal, 1936-ban a berlini olimpia nyitányán.