Zöldhullám Európában
Európában a baloldali és liberális pártok gyakorlatilag kisajátították maguknak a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni harc ügyét. Az európai parlamenti választás tanulsága pedig az, hogy a zöldpártok sikeresen vonzzák magukhoz az apolitikus szavazókat. Pedig a természetvédelem és környezettudatosság eredendően épphogy a konzervatív oldalhoz kötődik, és leginkább csak az 1968-as generáció, valamint az amerikai republikánusokat behálózó ipari lobbi próbálja meg elhitetni ennek ellenkezőjét.
A modern konzervativizmus egyik atyja, Edmund Burke (1729–1797) a társadalmat az élők, a holtak és a még meg nem születettek partnerségeként jellemezte, alapvetésnek véve, hogy a világnak óvandó természetes rendje, az emberi létnek pedig korlátai vannak. Hasonlóképp vélekedett az anglikán pap és filozófus Thomas Malthus is, aki 1798-ban kiadott Tanulmány a népesedés elvéről című munkájában úgy vélekedett, hogy ha az „ostoba és szegény embereknek” a jövőben is sok gyermekük lesz, a természet forrásai elfogynak, és éhínség köszönt a világra. Malthus az ember és a természet közötti harmónia helyreállítását szorgalmazta, kiemelve utóbbi védelmének fontosságát. A XIX. század során a modernizáció kritikája gyakran járt együtt az iparosodás káros környezeti hatásainak vizsgálatával. Oswald Spengler megállapította, hogy „az erdők nagy része átalakult újságpapírrá. Ez aztán klimatikus változással járt együtt.” A német konzervatív gondolkodó Ernst Rundoff 1897-ben alapította meg mozgalmát, amely a teremtett természet megóvását tűzte ki célul.
A baloldaltól ellenben kezdetektől idegen a környezetvédelem és természetvédelem. Karl Marx úgy vélekedett, hogy a szegénység okai nem a természetben, hanem a társadalomban gyökereznek. Az éhezés, a munkanélküliség, a fejlődés stagnálása mind a hibás társadalmi berendezkedésből ered, ezért csakis a társadalmi rendszer átformálása lehet a megoldás, a környezeti korlátok pedig nem jelenthetnek ebben akadályt. Átvéve a francia felvilágosodás humanistáinak vélekedését, a szocializmus atyja is tagadta, hogy az ember a természetnek vagy az isteni akaratnak a foglya lenne. A baloldal és a környezetvédelem jelenkori összefonódása tehát valójában a hagyományos baloldali ideákkal való szembefordulást jelenti. Mint ahogy egyes konzervatív gondolkodóknak és politikusoknak a természettel szembeni közönye is ellentétes az eredeti konzervativizmussal.
A baloldali zöldmozgalmak ideológiai gyökerei az 1968-as generációhoz nyúlnak vissza, amelynek tagjai szakítottak szüleik konzervativizmusával, a XIX. századi konzervatív gondolatokat újraértelmezve a „tőkét” tették felelőssé a föld kizsákmányolásáért, valamint internacionalista ideológiával vegyítették a tényszerű felismerést, hogy a savas eső, illetve a rovarirtó szerek hatásai nem álltak meg a nemzeti határoknál.
Ekkor azonban még a baloldalnak nem sikerült kisajátítani a környezetvédelmet. Az Egyesült Államokban a 1970-es évek elején a republikánus Richard Nixon alapította a Környezetvédelmi Ügynökséget, amely évtizedeken át a zöldügyek nemzetközi hangadója volt. Két évvel később Nagy-Britanniában az ugyancsak konzervatív Edward Heath miniszterelnöksége alatt hozták létre a világ egyik első környezetvédelmi minisztériumát. Később Margaret Thatcher korlátozta a bálnavadászatot, megkezdte az ólom kivonatását a benzinből, és nemzetközi akciót sürgetett a klímaváltozás ellen. Közben az óceán túlpartján a konzervatív Ronald Reagan nemzetközi kampányt indított az ózonrétegre ártalmas gázok visszaszorítása érdekében, ez tekinthető máig a legsikeresebb környezetvédelmi akciónak. Idősebb George Bush jelöltként a környezetvédelem mellett kampányolt, elképzelése aztán későbbi alelnöke, az amerikai ipari lobbi befolyása alatt álló Dan Quayle aknamunkája eredményeként nem valósult meg. Később viszont nem konzervatív politikus, hanem a demokrata Bill Clinton utasította vissza a kiotói egyezmény aláírását.
A George W. Bush elnöksége idején előretörő olajlobbi terjesztette el a vélekedést, miszerint a környezetvédelem baloldali, nemzeti érdekekkel ellentétes gondolat. Ebben segítségükre volt ifjabb Bush 2000-es demokrata kihívója, Al Gore, aki választási vereségét követően a klímaváltozás elleni aktivistaként csinált üzleti karriert. Mindezek ellenére a környezetvédelemnek az óceánon innen és túl is sok konzervatív támogatója maradt. New York magyar származású kormányzója, George Pataki, az egykor maga is száz kilométeren harminc litert fogyasztó Hummer terepjárót vezető Arnold Schwarzenegger, a floridai Charlie Crist kormányzó, valamint John McCain gyakran hangoztatták a klímaváltozás elleni harc fontosságát, ami jócskán túlmutat a hagyományos konzervatív környezettudatosságon.
Európában 2005-ös hatalomra kerülése után Angela Merkel megindította környezetvédelmi programját, két évvel később pedig Nicolas Sarkozy hirdette meg átfogó nemzetközi akciótervét a klímaváltozás ellen, ez volt a Grenelle de l’Environnement-t. Érdemes megjegyezni, hogy Franciaország leghangosabb klímaszkeptikusa, Claude Allégre szocialista színekben politizál. Eközben a norvég Keresztény Néppárt csakúgy, mint a dán kereszténydemokraták kiáltványainak hangsúlyos pontja a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni harc, Magyarországon pedig Áder János az egyik legfontosabb környezetvédő aktivista.
A környezetvédelem a radikális jobboldali erőktől sem idegen, hiszen a táj, az angol mezők, a svájci hegycsúcsok, a magyar puszta mind összefonódnak a nemzetek arculatával és identitásával. Ebből kifolyólag viszont számukra a zöldügyeknek elsősorban nem a globális, hanem a nemzeti vetülete az elsődleges. Az egyik legmeghatározóbb kortárs konzervatív filozófus, Roger Scruton magyarul is kapható Zöld filozófia című könyvében részletes zöld világképet vázol fel. A brexit atyja, Nigel Farage – aki saját bevallása szerint 1989-ben a zöldekre szavazott – arra panaszkodik, hogy „a szélturbinák tönkreteszik a brit tájat”. 2017-es elnökválasztási programjában Marine Le Pen „realista és patrióta” választ ígért a környezeti kihívásokra, szorgalmazva, hogy a fogyasztás a termeléshez legközelebb történjen, és lehetőség szerint az újrahasznosításra helyben kerüljön sor. A Nemzeti Gyűlés vezetője emellett a Föld fertőzésével vádolta meg a genetikailag módosított termények előállítóit, és bejelentette, hogy radikálisan csökkentené Franciaország szén-dioxid-kibocsátását.
Az Alternative für Deutschland a 2018-as bajor választások előtt a „kulturális tájkép” védelméről beszélt. A párt elnöke, Alexander Gauland szerint az európai „globális osztály” párhuzamos univerzumban él, szabadon mozog a világban, így elszakadt a földtől. Noha az AfD hivatalosan tagadja, hogy a klímaváltozást ember okozza, az európai parlamenti választásokon tapasztalt zöld előretörés felerősítette a párton belüli zöldek hangját. Az AfD ifjúsági szervezete nyílt levélben kérte fel a párt EP-képviselőit, hogy a jövőben ne képviseljék azon „nehezen védhető” álláspontot, miszerint az ember nem befolyásolja a Föld éghajlatát. Azt is kérik tőlük, hogy a jövőben tegyenek konkrét, a klímavédelmet elősegítő javaslatokat. A környezettudatosság, a környezetvédelem, a természetvédelem, valamint a klímaváltozás elleni harc tehát nemhogy nem idegen a jobboldaltól, hanem annak alapját képezi. Kár lenne mindezt átengedni a balliberális térfélnek.
Ugyanaz pepitában
Békés Márton történész PhD, politológus, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője
– Minek köszönhető a zöldpártok előretörése a legutóbbi EP-választásokon?
– A zöldek, akárcsak a populisták, establishmentellenességükkel és azzal váltak népszerűvé, hogy más víziót kínáltak az embereknek, mint a brüsszeli elit, és létező problémákra kerestek választ. Ám míg a nemzeti erők forradalmi változásokat és elitcserét akarnak, addig a zöldek ugyanazt a rendszert őriznék meg, csak más elit vezetése alatt. Zöldek és liberálisok, ugyanaz pepitában.
– A környezetvédelem gondolata nem idegen a konzervativizmustól. De létezhet-e konzervatív válasz a globális klímaváltozásra?
– A környezetvédelem csak az embert körülvevő, természeti vagy ember által alkotott környezetet védené, a természetvédelem viszont mindent, ami a teremtett renddel kapcsolatos. Így a konzervatívok természetvédők, sőt teremtésvédők. A klímavédelem azonban, amelyre globális megoldást kínálnak, nem számíthat a konzervatívok rokonszenvére, mert univerzalista és absztrakt, de a természet megóvása, a károsanyag-kibocsátás csökkentése, a vadállomány védelme, az erdősítés és a fajok visszatelepítése igen, hiszen ez mind konkrét és helyi.
– A magyar konzervativizmusban milyen megközelítései ismeretesek a témának?
– A konzervatív hagyomány érzékeny a természet kérdésére; nem kétséges, hogy ezt a szálat erősíteni kell. Akinek fontos az otthona, annak hazája állapota, az ott élő növény- és állatvilág állapota is az kell hogy legyen. Működési logikájából fakadóan a természet ilyen értelemben jobboldali, és a konzervatívok legnagyobb szövetségese.
