A megfelelési kényszer kudarca
Az európai uniós Trónok harca legfrissebb epizódjában Manfred Weber esett áldozatul. A néppárti csúcsjelölt, aki (a patriótákon kívül) mindenkinek meg akart felelni, most már nem felel meg senkinek. Előbb elvágta magát azon jobboldali pártoktól, amelyek támogathatták volna, majd a baloldal, amelynek mindvégig a kegyeit kereste, végül nemes egyszerűséggel eldobta magától.
Csütörtöki hírek szerint az Európai Parlament megalakuló liberális és szociáldemokrata frakciója nem támogatja Weber bizottsági elnöki kinevezését. Ezzel a CSU-s politikusnak nincs meg a többsége az Európai Parlamentben, hiszen az Európai Néppárt támogatása önmagában kevés – fontos megjegyezni továbbá, hogy még csak nem is beszélhetünk Weber egyhangú támogatásáról a csoportosulás esetében, hiszen a Fidesz és még néhány tagpárt semmiképpen sem szavazna rá.
A Néppárt csúcsjelöltje tudhatta volna, hogy nem célravezető a megbízhatatlan baloldallal kokettálnia. Végzetes hiba volt a magyar kormánypártot és Orbán Viktort magára haragítania, és teljes mértékben elhatárolódnia a konzervatív erőktől, hiszen a jobboldal felé nyitással most biztos támogatást tudhatna magáénak. Így azonban teljesen egyedül maradt, ezáltal pedig végleg kiesett a versenyből.
A balra tolódott politikai közép önjelölt üdvöskéjeként Weber igyekezett jól helyezkedni – mint az imént kiderült, sikertelenül. Ezen önpozicionálásban az agresszív szélsőbalos retorikával szemben elnéző, ám a jobbközép politizálást élből elutasító politikus képe tárult a közvélemény elé. Az elmúlt hónapok során pedig többször tett olyan kijelentéseket, melyekkel túl messzire ment. Példának okáért említhető azon eset, amikor a Sargentini-jelentés kapcsán azt nyilatkozta, nem a Fidesz vagy Orbán Viktor ellen, hanem egész Magyarország ellen voksolt a dokumentum megszavazásával.
Ez és az ehhez hasonló, vállalhatatlan kijelentések alkalmatlanná tették bármilyen uniós tisztség viselésére – az, aki már a kampányban ilyen kirekesztő módon beszél a közösség egyik tagállamának egészéről, méltatlan a közösség bármely pozíciójának betöltésére. A csúcsjelölt ezután mindinkább a baloldali narratívák mentén fejezte ki véleményét a fontos európai témákban, egyre jobban simulva a mainstream állásponthoz.
Önmagában is súlyos értékrendbéli meghasonlás állítólagos kereszténydemokrataként a szocialistákkal és a liberálisokkal összebútorozni, ám Weber bukásával bebizonyosodott, hogy ez a torz nász gyakorlati síkon sem kifizetődő. Aki a baloldali térfélen körön kívülinek számít, az is marad, akármilyen pávatáncot lejt.
Az új helyzetben, Timmermans és Weber kiesésével más arcokat keresnek a tagállamok a legfőbb EU-s tisztviselő posztjára. A visegrádi négyek azt a Michel Barniert szeretnék látni az Európai Bizottság elnökeként, akit Orbán Viktor már Juncker 2014-es megválasztása előtt támogatott. További bizakodásra van okuk a V4-eknek az Európai Unió következő öt évét illetően – a Bizottság, a Parlament és a Tanács elnökének pozíciója melletti negyedik legfontosabb tisztségre jó eséllyel pályázhat egy szlovák vagy egy lengyel jelölt. A kül- és biztonságpolitikai főképviselő kulcsszerepet tölt be az európai közösség életében, ha pedig valóban a visegrádi országok által favorizált politikusok egyike nyeri el a posztot, a bevándorlásellenes irányvonal és a V4-szövetség érdekérvényesítése nagyobb hangsúlyt kaphat az EU új vezetésében.
Látható tehát a kontraszt: mialatt a balliberálisok hangosan örömködnek, hogy az általuk populistának nevezett erők nem értek el áttörést Európában, a miniszterelnök természetes szövetségeseinkkel együtt, csendben dolgozik azért, hogy a magyar érdekeknek legmegfelelőbben alakuljon a most következő ciklus az Európai Unióban. A lassú reformok elindulásával pedig újra lehetőség nyílik az érdemi építkezésre. Az alapkőletétel most zajlik. Remélhetőleg a lefektetett, új alapokra felépül az az intézmény, amelyet jó szívvel, mindenféle hiányérzet nélkül hívhatunk majd Európai Uniónak.
