Rózsa, illat nélkül
Moszkvában egyetemistaként elég közelről láthattam a késői szovjet rendszert. Így aztán nem kell bemutatni. Érezhettem magamon a figyelő tekinteteket, magyar diákként a hatalom Budapesttel szembeni bizalmatlanságát, és azt is láttam, ahogy a Kreml akkori urai a saját népükkel bántak.
Bepillanthattam a vörös zászlók, a Vörös téren zajló katonai parádék, az imperializmus romlottságát harsogó jelszavak mögötti világba. Láttam az üzletek szerény választékát, beszéltem megkeseredett emberekkel, mint ahogy büszkékkel és boldogokkal is. A saját bőrömön éreztem a Brezsnyev-korszak rothadását és a pangás nihiljét. A besúgást, a hazugságokat, a megtévesztést, mindenféle bírálat elnyomását, a rendszer arroganciáját és az elhallgatást.
Moszkvában voltam a szelepek óvatos nyitásával próbálkozó peresztrojka elején is, de már budapesti diákként. Ekkor következett be a csernobili tragédia, amelyről a rendszer mélyen hallgatott. Ennek ellenére az MGU (Lomonoszov-egyetem) kollégiumában az egyetemisták már beszéltek róla. A Vecsernyaja Moszkvában azonban csak egy héttel a robbanás után jelent meg egy mínuszos hír, lényege az volt, hogy történt egy baleset, de minden rendben. Aztán két hét múlva, amikor indultunk haza, Andrej barátom csak annyit mondott: vigyázz magadra, és Kijevben ne szállj ki a vonatból!
Ezek után talán érthető, hogy a nézők többségével ellentétben nem estem hasra a BBC és a Sky Csernobilról készített sorozatát látva. Már csak azért sem, mert nem ez az első Csernobilról készült film, amelyet láttam. Tetszett az a négyrészes orosz sorozat is, amely ugyan nem a hatalom tehetetlenségére helyezi a hangsúlyt, ám a történteket kegyetlen realitással mutatja be. Kimondottan megérintett a Nikolaus Geyrhalter rendezte, a katasztrófa emberi oldalát érzékletesen bemutató 1998-as Csernobil, Pripjaty címet viselő, több országban betiltott film is.
Ezeknek az alkotásoknak persze nem csaptak akkora hírverést, mint a mostani brit–amerikai koprodukciónak. Mert dokumentumfilmként nem voltak olyan látványosak, mint ez a sorozat, és nem is az Oroszország és a Nyugat között ismét kiéleződött viszony közepette, az új hidegháború idején készültek. Ez a világpolitikai helyzet jót tesz a film nézettségének, nem erősíti azonban a hitelességét. Gyengíti a valósághű ábrázolást az is, hogy a mű valóságelemekkel, valós személyekkel megspékelt művészfilm, amelyet azonban sokan dokumentumfilmként néznek. Pedig nem az.
A készítők láthatóan nagy súlyt fektettek a történelmi hűségre. Az ütött-kopott kórházi belsőket, sivár lakótelepeket, Zsigulikat elénk varázsoló díszletek vissza is adják a kor hangulatát. Különösen azok szemében, akik ezt a világot csak a hollywoodi filmekből ismerik. De ezzel nincs is nagy baj. Olyan hitelességgel bontakoznak ki előttünk az események, hogy úgy érezhetjük, mintha ott lennénk mi is, vagy éppen a szomszéd városban történne mindaz, amit a képernyőn látunk.
A korhű környezetben megjelenő emberek és főképp a valós személyek megformálása azonban már sántít. Annak ellenére, hogy a stáb remek írói, színészi gárdával dolgozik. Amennyire érzékletes a szovjet világ díszleteinek megjelenítése, annyira nem sikerül megérteni e zárt társadalom lelkét. Ettől aztán a film olyan, mint a holland rózsa. Szép, de nincs illata. Hollywoodi, és mint ilyen, sok tekintetben hatásvadász. Ilyeténképpen pedig, ha szigorúbban ítélünk, az összkép történelmietlen. Pedig Craig Mazin forgatókönyvíró a film kapcsán nyilatkozva mindenütt kiemelte, hogy a dolgokat próbálta nem túldramatizálva bemutatni, és a szenzációhajhászást illetően sem akart átlépni egy határt. Az igazság azonban az, hogy a Csernobil az első epizódban átrobog ezen a határon, és többé vissza sem néz. Mazin az igazat mondja ugyan Csernobilról, ám nem mindig a valódit. Ezért aztán nem tartom minden idők legjobb sorozatának.
Az egyik részben például három szereplő önként jelentkezik, hogy életüket feláldozva leszivattyúzzák a radioaktív vizet, de ez a valóságban nem történt meg. „A három ember a blokk személyzetének tagja volt, akik a berendezés ezen részéért feleltek, és épp ők voltak műszakban akkor, mikor ez a művelet elkezdődött” – jegyzi meg Adam Higginbotham, az eseményeket alaposan feldolgozó könyv, az Éjfél Csernobilban szerzője.
Szintén nem játszott szerepet a leolvadt reaktorból származó sugárzás az egyik helikopter lezuhanásában, ahogy a sorozat sugallja. Életszerűtlen rengeteg dialógus is. Mint a történteket cikkeiben az első pillanattól feldolgozó, erről szóló első könyvét még 1991-ben megjelentető Alla Jarosinszkaja felhívja rá a figyelmet, a mentési és helyreállítási munkálatokat vezető Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes Csernobil felé repülve nem mondhatta Valerij Legaszov akadémikusnak, hogy meséljen a reaktor működéséről, különben kidobatja a helikopterből. De elnagyolt és eltorzított Mihail Gorbacsov figurája is. A rendszert a valóságnál is ördögibbnek bemutató, majd ennek ellensúlyozására egyes szereplőket, így Legaszov akadémikust idealizáló példákat még sorolhatnánk.
Mindezek ellenére a Csernobilról készült sorozat jelentős mértékben hozzájárul a tragédia megismeréséhez és a történelem újraéléséhez. Rengeteg fiatal ebből kap képet a szovjet rendszerről, és ismeri meg a XX. század egyik legnagyobb atomkatasztrófájának részleteit. Ez talán túl nagy felelősséget rótt a stábra, amely el-elgyengülve nemcsak Hollywood elvárásainak, de korunk Oroszországot alapvetően sötét színekkel lefestő hidegháborús szellemének is engedett. S hogy ezt nem tudatosan, ne adj’ isten az orosz atomipar lejáratása érdekében tette, azt látványosan és hitelesen igazolhatná az amerikai reaktorok meghibásodása után máig az óceán vizét szennyező fukusimai tragédia hasonló erejű feltárásával.
