A szerelem esszenciája

–  A Nora igazán nagyszabású, háromfelvonásos, késő romantikus stílusú zenemű, utóbbi meghatározás a zenei nyelvezetére és a szerelmet, az érzelmeket a középpontba állító témájára is igaz. Hogy tetszett az Anger Ferenc rendezte magyarországi ősbemutató?

–  Őszintén szólva eléggé tartottam tőle, hogy a darabom olyasvalaki kezébe kerül, aki nem érti-érzi igazából a romantikus jellegét, ezért nagyon boldog voltam, hogy Miskolcon végül nem ez történt. Olyan külső-belső kivitelezést láthattam, amilyet titokban kívántam, és ami pontosan illeszkedik ahhoz a korhoz, amelyben a történet játszódik. Ehhez hasonlót ritkán tapasztalhat meg az ember az európai színpadokon, a szándékosan meghatóra, megindítóra hangolt pillanatokat általában elpusztítják a rendezők, mondván: az elérzékenyülés ma egyenlő az ízléstelenséggel. A Nora amúgy zeneileg is nagyon nehéz darab, és meglehetősen hasonlít egy Richard Strauss-operához. Ezért is tartom nagyon figyelemreméltónak azt a tényt, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar Cser Ádám dirigálása alatt a viszonylag rövid próbaidő ellenére ilyen teljesítményt nyújtott. Arról nem is beszélve, hogy az énekesek, többek közt Pedro Velázquez Díaz, Valentina Pluzsnyikova, Sylwia Olszyńska vagy Morten Frank Larsen teljesítménye is lenyűgöző volt. Felettébb hálás vagyok ezért az élményért.

–  Kissé keserűen jegyezte meg, hogy az érzelmek mintha kimentek volna a divatból, legalábbis ami az európai operaszínpadokat és különösen a kortárs operákat illeti. Mi ennek az oka?

– Több is van. A kortárs zeneszerzőknek olyan témákat kell keresniük, amelyek megfelelnek a gyakran meglehetősen borzalmas hangzású zenéjüknek. A pozitívat amúgy is sokkal nehezebb disszo­nánsan kifejezni, mint a homályt. Ráadásul a mai rideg időkben félünk az érzésektől, ahogy a szerelem ábrázolásától is: a szeretettel együtt mint giccset elutasítjuk, csak a mögötte feltételezett romlás, perverzió az érdekes. A Nora többek között az apa és lánya közötti tiszta szeretetről is szól. A világ húsz operaházának küldtem el, egyedül a San Franciscó-i reagált, ők is csak annyit, hogy köszönik szépen, de hetente hat operát kapnak. Nem vagyok biztos benne, hogy ha a Nora mondjuk egy vérfertőző történet volna, nem tépnék egymást érte az igazgatók. Nekem viszont egyáltalán nincs kedvem a népszerűségért cserébe a mai, kellemetlen világot visszhangozni még a műveimmel, a zenémmel is. Büszkén vállalom annak korszerűtlenségét, hogy mindig a tonalitásra, a szépségre és a harmóniára törekszem.

–  Ezért néznek-hallgatnak ma kortárs operát olyan kevesen: az ész lassan kiszorítja a szívet, az intellektus a hallgathatóságot?

–  A kortárs operánál a zene sokszor másodlagos, a provokatív rendezés vagy színpadkép lett a hívószó. A múlt nagy zeneszerzői azonban tudták, hogy a műalkotásnak nemcsak üzenetet kell közvetítenie, hanem élvezetet is kell nyújtania. Ez a gondolat a kortárs művészetből teljesen eltűnt. Az a zene, ami tetszik, gyanús, ám minél érthetetlenebb valami, annál mélyebbnek gondoljuk. De a hangzás, dallam és a harmónia nélküli muzsika csak intellektuális élvezetet okoz, vagy jó esetben is csupán megráz, maradandó hatás nélkül. A tonalitás utóbbi évtizedekben való elhagyását éppen ezért teljes zsákutcának tartom. Szerencsére már látszik a kiút, bár sajnos valószínűleg Közép-Európában fog a leghosszabb ideig tartani, amíg az emberek elfelejtik Adornónak és követőinek a harmónia lehetségességét eleve tagadó filozófiai badarságait.

–  Koncertzongoristaként indult, csak később kezdett el zeneszerzéssel foglalkozni, majd a Bécsi Állami Operaházban lett korrepetitor és tanulmányi vezető, emellett a Bécsi Zenei és Előadó-művészeti Egyetemen is oktatott. Miért tért vissza húsz év kihagyás után a komponáláshoz?

–  Nem tudom, hogy bölcs dolog-e őszintén válaszolni a kérdésre. Ifjúkoromban még én is modern zenét szereztem, díjat is kaptam érte. Később viszont, eltekintve néhány Leonard Bernsteinnel együtt töltött New York-i órától, szerencsére soha nem tanultam zeneszerzést felsőfokon, ami megmentett jó néhány, a kortárs zeneszerzőket általában jellemző tévúttól. Húszévnyi alkotói szünet után akkor kezdtem el újra komponálni, amikor észrevettem, hogy elveszítettem a hallásomat. Kora gyermekkorom óta súlyos halláskárosodásom volt, 2011 előtt, ekkor született a Nora is, már csak a hallóképességem alig harminc százalékát birtokoltam. Azóta elutasítom a hallásvizsgálatokat, és a különböző készülékek sem segítenek. Éppen ezért irigyelek mindenkit, aki a zenémet úgy tudja hallani, mint amilyennek az én fejemben megszületik. Soha nem hallottam ugyanis egyik művemet sem rendesen, mert háromvonalas C fölött sajnos nem érzékelem a hangokat. Így aztán „privátban” általában nem hallgatok zenét, és régóta nem is koncertezek. A zeneszerzés mellett viszont kitartok, amíg csak tudok.

–  Egy interjúban úgy fogalmazott: „Művészi hitvallásom röviden: innováció helyett inspiráció.” Mit ért pontosan ez alatt?

–  Amikor ez után a bizonyos két évtizedes kihagyás után 2005-ben komponáltam egy dalt a feleségemnek Valentin-napra, hirtelen olyan érzés fogott el a második, tonális verzió írásakor, amit addig nem ismertem: az inspirációé. Nehéz ezt a jelenséget szavakba önteni, talán a lelkesedéshez és a mámorhoz hasonlít, és hozzájuk hasonlóan függőséget is okozhat. Természetesen nem minden munkámban jelenik meg, parancsra meg aztán végképp nem. Sajnos ma az ilyesféle érzések, ihletett ötletek helyett sok zeneszerző számára az újszerűség, a mindenáron való eredetiség kergetése a legfontosabb, még akkor is, ha ez tizenkét hangra már aligha lehetséges. Ha viszont mindenki egyszerűen csak a kedvenc zenéjét írná, azt, amelyik valóban a leginkább tetszik neki, ismét olyan csodálatos operák és zeneművek születnének, amelyek nem csak egy elitista kisebbséget érdekelnek. Én is mindig magamnak írtam a zenémet, sem a kritikusokra, sem a közönségre nem gondoltam közben. A miskolci siker pedig bebizonyította: helyes úton járok.