A nyomort nem lehet eltűrni

– Hat évvel ezelőtt azt mondta a Demokratának: a Málta tudja, melyik az a háromszáz falu, amelyik ontja magából a szegénységet, miért nem bízzák ránk e települések talpra állítását? Nem akadt el a lélegzete, amikor idén májusban megkapta a feladatot?

– Elég hosszú utat tettünk meg, amíg elértünk idáig. 2010-ben Balogh Zoltán akkori államtitkár keresett meg azzal, hogy a Máltai Szeretetszolgálat az addiginál intenzívebben vegyen részt a gyerekesélyprogramban. Akkor ez azt jelentette, hogy nyolc járásban kellene szakmailag támogatnunk az önkormányzatok által működtetett programokat. A kormány 2016-ban felkérte a Máltai Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán indítsa el Jelenlét programját: ez ugyancsak azt mutatta, hogy elismerik a munkánkat. A 2014–2020-as uniós ciklus idején pedig már harmincegy járásban dolgoztunk, 750 település mindennapjait ismertük meg. Többek között arra voltunk kíváncsiak, hoztak-e változásokat a különböző fejlesztési lehetőségek.

– Vegyes volt a kép?

– Kollégáim azt tapasztalták, hogy a települések zöme tudott élni a lehetőségekkel. A gyerekek fejlődésén látszik, hogy óvodába járnak, és a kreatív polgármesterek sokkal többet hoztak ki a közmunka­programból, mint az árokpart lekaszálása. Százötvenkét helyszínen viszont szemmel láthatóan nem változott semmi, itt mélyebben is vizsgálódtunk. Ezeken a településeken nagyon sok gyerek született, és óriási volt a munkanélküliség. Amikor a helyi adatokat összevetettük a KSH kimutatásaival, kiderült, hogy van még további 150 hasonló település. A déli országrészben erősen érintett Somogy és Baranya megye, és rengeteg ilyen helységet találunk Nógrádban, Hevesben és Borsodban is.

– Ha jól érzékeljük, akkor azok a régiók a legérintettebbek, ahol a rendszerváltozás után összeomlottak a korábban munkát adó bánya- és iparvállalatok?

– Nyilván ezerféle történet és emberi dráma húzódik meg a háttérben, ami miatt sem a családok, sem a települések nem tudtak élni a lehetőségekkel. Meg kell nézni, miért nem. Nem ítélhetjük meg őket a jólét erkélyéről letekintve, és nem segíthetünk azzal, ha pályázatokat írunk, hogy pénzt szerezzünk olyan fejlesztésekre, amelyeket a távolból jónak gondolunk. A nyomorban élő közösségek valódi problémáit csak akkor látjuk és értjük meg, ha jelen vagyunk a mindennapjaikban. Az egyik kistelepülésen például igen nagy volt az iskolai hiányzások száma. Kiderült, hogy a gyerekek sokszor a kerítés nélküli portákról kijáró, az utcákat falkában ellepő kutyák miatt nem mernek elindulni otthonról. Csaknem kétszáz kóbor kutyát kellett menhelyre szállíttatnunk, ezután már kevesebben hiányoztak. Ehhez azonban ott kellett lenni, helyben, mert messziről csak annyi látszott, hogy a gyerekek nem járnak iskolába. Ezért mondjuk azt, hogy szociális diagnózis alapján kell programokat alkotni a felzárkózás segítésére.

– Sokan azt vetik e közösségek szemére: nem tesznek meg mindent, hogy kitörjenek a nyomorból.

– Különbséget kell tenni a szegénység és a nyomorúság között. A szegénységnek van kultúrája, meg lehet tanulni, miként élhet túl az ember beosztással. A nyomorúság az, amikor a hiány olyan mértéket ölt, hogy eltűnik a holnap, már csak a ma számít. A pillanatnyi szükség felülír mindent. Ha valakinek, akinek megvan a jövőképe, adunk vetőmagot meg állatokat, akkor ezzel segíteni fogjuk az életét. A nyomorban élő ember azonban nem tudja kivárni, mire a vetőmagból növény lesz. Ma kell gyógyszer, ma kell befűteni, ma kell enni adni a gyermeknek. Ha az adott nap túlélése is óriási feladat, akkor minden ezt meghaladó cél eltűnik az ember szeme elől, egyetlen pontra szűkül össze a tér, összezsugorodik az idő.

– Annak idején óriási sajtónyilvánosságot kapott, hogy a Máltai Szeretetszolgálat szociális munkásai odaköltöztek egy-egy cigány telepre, hogy lépésről lépésre vezessék át e közösségeket az emberibb életbe. Ebből nőtt ki a Jelenlét program?

– A legelső nagy közösségi programunkat 1991-ben indítottuk el a budapesti Szatmár utcában, ahol kilakoltatásra váró családokkal együtt vettünk át egy bontásra ítélt bérházat. Az embereink beköltöztek egy üresen álló helyiségbe, az ott élő családok fokozatosan elfogadták őket. Lépésről lépésre haladva formálódtak az első segítő programok, abban a tempóban, ahogy a lakók meg tudták szokni a változást. Ekkor kezdett kialakulni az a fajta szemléletmód, ami a mai Jelenlét programunk alapjait meghatározta. Később Tarnabodon, Monoron, a pécsi György-telepen, Lyukóvölgyben, a tatabányai Mésztelepen is hasonló programjaink indultak. Az elmúlt évtizedek alatt meggyőződésünkké vált, hogy csak akkor várhatunk bármilyen eredményt, ha ténylegesen odaköltözünk a terepre. Igyekszünk pontos diagnózist felállítani a közösség helyzetéről, az ottani problémákról. Kiderítjük, van-e olyan épület, amely a közösségi élet színtere lehet. Megtudjuk, kik az erős emberek a telepen, és hogy a polgármestert szeretetből vagy félelemből választották-e meg. Van-e pap és papné, dolgozik-e védőnő a településen? Ki az uzsorás? Milyen munkalehetőségek adódnak a környéken? Van-e megművelhető föld? Csak a pontos diagnózis birtokában tűzhetünk ki célokat, kezdhetjük el a tényleges munkát. De akármilyen diagnózist állítunk is fel, mindig adódnak előre nem látható problémák, amelyekre menet közben reagálva kell megoldást találni. Így működik a Jelenlét program, amely 2016-ban Magyar Örökség díjat kapott; nagyon hálás vagyok érte.

– E helyszíneket követte kormányzati kísérleti programként Tiszabő és Tiszabura?

– Három évvel ezelőtt arra kérte a kormány a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán segítsen a felzárkóztatásában. Házon belül is komoly vitákat váltott ki a szerepvállalásunk. Azért mondtunk igent, és azért mindkét településre, hogy mindenki előtt világos legyen, minden helyzet más, nincsenek kizárólagos módszerek. Így közösen megtapasztalhattuk azt is, hogy a pontos diagnózisnak akkor van értelme, ha a felállítását azonnal követi a terápia is.

– Most háromszáz településen kell megtenni mindezt. Honnan lesz elegendő szociális munkás erre az emberfeletti feladatra?

– Hosszú évek óta együtt dolgozunk több karitatív szervezettel, köztük a baptista és a református szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász szakembereivel. Ősszel így el tudjuk kezdeni a munkát harminc településen. Jövőre újabb harmincat vonunk be a programba. Az egyelőre kérdés, hogy tudnánk növelni a tempót. Biztató azonban, hogy az említett szervezetek behálózzák az egész országot, és az évek alatt a módszereink is összecsiszolódtak. Számítunk azokra a civilekre is, akik a terepen küzdenek évek óta, így most a Jelenlét program védernyője alatt folytathatják a munkát.

– Honnan lesz elegendő munkahely az érintett településeken, ami megélhetést nyújt és visszaadja az emberek önbecsülését?

– A közmunka minimális jövedelmet jelent, de ha egy családban ketten kapják, azzal a pénzzel már lehet valamit kezdeni. Azokon a településeken, ahol hosszabb ideje dolgozunk, létrehoztunk kisebb tranzitfoglalkoztatókat. Tarnabodon például egy elektronikai szétszerelőüzemet működtetünk tizenegy éve. Aki itt eltölt egy évet, azt a közeli szerszámgépgyár felvételi nélkül alkalmazza. Sok olyan képzést szervezünk, ami viszonylag gyorsan jövedelemhez segíti az embereket. Szempont, hogy ne kelljen túlságosan messzire ingázni. Az asszonyokra különösen jellemző, hogy nem szívesen dolgoznak távol a családtól, ennek persze a férjek sem örülnének. Több mezőgazdasági programunk is fut. Mindenkinek siker, ha a megtermelt alapanyagokból konzerv lesz, amit esetleg a boltban is árulnak. Most az a feladatunk, hogy megnyerjünk vállalati vezetőket, ismerősöket, hogy beruházzanak ezekben a térségekben. Vállaljuk a munkavállalók kiképzését, és konfliktus esetén közvetítünk. Tudjuk, hogy kikre lehet vállalkozást építeni. Nagyon sok értékes ember szorult ezekbe a térségekbe, számukra a mostani gazdasági fellendülés komoly lehetőségeket kínál a felemelkedésre. Ahogy Matolcsy György, a Nemzeti Bank elnöke mondta nemrégiben, eljött az a történelmi pillanat, amikor az erkölcsi és emberi méltóság kérdései összeérnek a gazdasági re­alitásokkal. Vagyis a leszakadt közösségek felzárkóztatása nem csupán erkölcsi kötelességünk, hanem kimutatható gazdasági érdekünk is. Az ilyen helyeken arányaiban kétszer annyi gyermek születik, mint egy átlagos településen, ezért ha a következő generációban semmi sem változik, egyre többen fognak kirekesztett közegben felnőni. Közben a munkaképes korú lakosság aránya várhatóan húsz százalékkal csökken. Éppen ezért nem mindegy, hogy ezek a gyerekek hogyan nőnek fel, kapnak-e esélyt arra, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek, és gazdasági szempontból az is fontos, hogy értékteremtő munkát tudjanak végezni. Erre viszont csak akkor nyílik esély, ha a születésük pillanatától kezdve kísérjük őket.

– Több neves cigány értelmiségi nyilatkozott úgy az utóbbi időben, hogy a falusi csok és a babaváró támogatás történelmi esélyt kínál a cigányságnak a felemelkedésre. Az uzsorások és az ön által említett „erős emberek” azonban mintha ez ellen dolgoznának.

– Az uzsora ellen a legjobb védelmet az önálló jövedelem jelenti. A terepen dolgozó munkatársaink pedig arra is oda tudnak figyelni, nehogy csapdába csalják az embereket, megfosztva őket a nekik járó támogatásoktól. Ez korábban tömegesen megtörtént. De még az eladósodás megelőzésében is tudunk segíteni, például az előre fizetős mérőórák felszerelésével.

– A miniszterelnök tavasszal bejelentette, hogy a kormány egyik célja a mélyszegénység felszámolása. A Jelenlét program hosszú távon ugyan valóban komoly eredményekkel kecsegtet, de hozhat-e gyors áttörést a következő években?

– A tapasztalt szociális munkások jól tudják, ezen a területen nem lehet könnyű, gyors eredményt elérni, minden apró elmozdulásért keményen meg kell dolgozni. A nyomor generációról generációra öröklődik. A sikert az jelenti, ha a most születő gyerekek esélyt kapnak rá, hogy másképp éljenek, mint a szüleik. Ehhez az kell, hogy elvégezzék az általános iskolát, szerezzenek szakmát, vagy tanuljanak tovább. A közeljövő legnagyobb missziós feladata, hogy keressük a megoldásokat, és adjunk hírt a kis sikerekről is, mert a társadalom is ebből meríthet bátorságot.