Merj jobb lenni!

– A világbajnokságot követő napokban nem lehetett elérni önt. Édesanyja azt mondta, külföldön tartózkodik. Elmenekült az újságírók elől?

– Máltára utaztam három napra, már meg volt beszélve a vébé előtt, hogy megyek.

– Három napra?

– Csak körbenézem.

– Fogadjunk, hogy hazajött, és egyből rohant az edzőterembe!

– Nem, nem! A szezonnak vége, az augusztus pihenéssel telik, csak iskolázni járok le, kicsit futok, erősítek. Ja, és interjúkat adok! Az időm jelentős részét most ezzel töltöm.

– Sokan keresik?

– Nagyon. De a héten önök az utolsók, szombaton és vasárnap tényleg a pihenésé a főszerep.

– Meddig bírja mozgás nélkül?

– Úgy egy napig. Utána már szenvedek.

– A világbajnoki döntő után arra a kérdésre, mit érez, azt válaszolta, nem tudja. Leülepedtek azóta a történtek?

– Inkább csak nem volt egészen világos, hogyan sikerült megnyernem a vébét, de utólag megértettem. Az volt a siker titka, hogy nem görcsöltem rá az asszókra, úgy léptem pástra, hogy megfogadtam, élvezni fogok minden másodpercet. Azóta százszor végiggondoltam, mi történt aznap, ma reggel pszichológussal is beszéltem, emésztgetem az élményeket. Érezni ugyanakkor nem érzek semmi különlegeset. Boldog vagyok, de reggelente ugyanúgy ébredek, mint azelőtt. Persze jó érzés, amikor eszembe jut, hogy világbajnok vagyok, de már inkább a jövőre gondolok.

– Egyik pillanatról a másikra az ország hőse lett…

– Bár mindig a jobbak közé tartoztam, és sokan mondták, hogy egyszer még lesz belőlem valaki, arra senki sem gondolt, hogy ez az egyszer ilyen hamar eljön. Nem az a megszokott, hogy valaki úgy lesz világbajnok, mint én. Nem volt ismeretlen a nevem, minden korosztályos versenyen ott voltam, junior korosztályban egyéniben és csapatban is, a májusi párizsi világkupán szerzett bronz pedig jó előjel volt, de azt hiszem, a vébéarany mindenkit meglepett.

– Egy-egy sportsiker hatására rengeteg kisgyerek szeretne a hősként tisztelt versenyző nyomdokaiba lépni. Önt mi ösztönözte annak idején?

– Talán hat-hét éves lehettem, amikor sétáltunk a szüleimmel Tapolcán, és elhaladtunk a vívóterem mellett. Más sporthoz nem nagyon volt kedvem, de a fehér ruhás vívók látványa magával ragadott, fejembe vettem, hogy én is párbajtőröző leszek.

– A fegyvernem adott volt?

– Tapolcán csak párbajtőrszakág működik, ezért nem volt más választásom.

– Sok sportágra jellemző, hogy fővároscentrikus. A vívás ezek szerint nem az?

– De igen. Ahhoz, hogy élsportoló legyek, el kellett jönnöm Budapestre.

– Vagyis nem nevelőedzője, Szalay Gyöngyi olimpiai bronzérmes, többszörös világbajnok vívó tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt költözött?

– Akkor már Budapesten jártam egyetemre, és a Honvéd versenyzője voltam. Sokáig hezitáltam, maradjak-e, vagy inkább menjek. Egy darabig ingáztunk, Székesfehérvár volt a találkozási pont, ott iskoláztunk. De rá kellett jönnünk, hogy ez így nem fog menni hosszú távon.

– Nehéz volt az elválás?

– Borzasztó nehéz, de nem csak nekem. Gyöngyi úgy tekintett rám, mintha a fia lennék. Sokáig neheztelt, hogy eljöttem tőle, de pár nappal a halála előtt, az országos bajnokságon megbocsátott nekem.

– Most biztos azt gondolja, jó döntést hozott…

– Remélem.

– És hogy jött képbe a Honvéd?

– Igazából nem klubot kerestem, hanem edzőt, és mivel Dancsházy-Nagy Tamást láttam alkalmas személynek, ő pedig igent mondott a felkérésemre, az egyesület adott volt. Hamar befogadott a közösség, nagyon nagy bizalmat kaptam tőlük. Tavaly, a sikertelen évemben is támogattak. Le a kalappal előttük.

– Most biztos sokan bosszankodnak, hogy nem kapkodtak két kézzel ön után…

– Késő bánat.

– Vannak sportolók, akik szerint világbajnokságot nyerni sokkal nagyobb dicsőség, mint olimpiát. Igazuk van?

– Talán igen. Már az is beszédes, hogy míg az ötkarikás játékokon nagyjából negyven versenyző indul, addig egy világbajnokságon több mint kétszáz. Az is biztos, hogy olyan élményt, mint amilyet a budapesti vébé nyújtott nekünk, magyar vívóknak, egyik olimpia sem szolgáltat majd. Elképesztő hangulat volt a csarnokban, hatalmas erőt adott a közönség biztatása. De persze mindennek ellenére szeretnék egyszer olimpiát nyerni, azzal az arannyal lenne teljes az éremkollekció.

– Amikor meglátta, kikkel kell vívnia a világbajnokság selejtezőjében, majd a 64-es táblán, mi volt az első gondolata?

– Már nem statisztikázok. Régebben mindig átgondoltam, kinél vagyok jobb, kinél nem, kivel lesz könnyű dolgom, kit kell bravúrral megverni. De a vívásban minden az adott pillanaton múlik. Bárki bárkit legyőzhet. A világbajnokságon megnéztem egyszer a táblát, láttam, hogy az első asszóm 8.30-kor lesz a piros páston, aztán elmentem melegíteni. Fél szemmel persze láttam, hogy egy ágra kerültem Pakkal is, a 2016-os riói olimpia aranyérmesével, aki Imre Gézát győzte le a döntőben. De nem foglalkoztam vele. Amikor bekerültem a legjobb négybe, akkor sem az jutott eszembe, hogy érmes vagyok, és elértem, amiért jöttem. Az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell nyernem a következő asszót, majd végiggondoltam, mit kell csinálnom ehhez.

– Nagyon tudatosnak tűnik…

– Nagy fegyver ez a párbajtőrben. Szeretek mindent előre megtervezni: a felkészülést egy versenyre, aztán hogy milyen akciókat hajtok végre a páston, sőt még azt is, hogyan regenerálódom egy-egy összecsapás után.

– Vívás közben sosem hagyatkozik az ösztöneire?

– De, előfordul. Mondjuk az esetek 50 százalékában.

– A döntőben parádés győzelmet aratott orosz ellenfelével szemben. Hátrányból sikerült fordítania, ráadásul a nap folyamán már nem először. Gyakorolja ezt?

– Az ilyen helyzeteket nem lehet betanulni előre. Kell hozzá magabiztosság, egy bizonyos személyiség és szemlélet, beállítottság. Merj jobb lenni a másiknál – talán ez a titok nyitja.

– Mi történt a csapattal?

– Szerettünk volna bizonyítani a düsseldorfi Európa-bajnoki bronz után, de nem úgy jött ki a lépés, ahogy terveztük, nem sikerült negyeddöntőbe jutnunk. De nem estünk szét, a vereség után le kellett vívni az alsó ágat, és mi becsülettel helytálltunk. Rédli Andris, a rang­idős csapatkapitány tartotta bennünk a lelket. Utálom, amikor azt mondják, majd legközelebb, most viszont én is így vagyok vele. Ez viszonylag új felállás, szoknunk kell még egymást, de úgy érzem, menni fog.

– Mi a helyzet az olimpiai kvótákkal?

– Nincs még kvóta. Pontrendszerrel zárul jövő márciusban a kvalifikáció időszaka, ha akkor az európai ranglista első vagy második helyén zárok, akkor megyek Tokióba, ha nem, akkor nem. Még van hat verseny addig, azokon sok pontot lehet szerezni. Nem lesz könnyű feladat a kijutás, ahogy a csapat esetében sem, de azt gondolom, nem kell félteni minket.