Útba igazító nyilak az erdőben

Tavaly teljesen tönkretette a bosznia-hercegovinai Bihácsot és a környező településeket a migráció. A mecsetútvonal itt éri el az Európai Uniót, a horvát kormány pedig nagyjából egy éve megelégelte az illegális bevándorlást, és lezárta a Velebit-hegységben húzódó erdős-hegyes zöldhatárt. A migránsok elkezdtek feltorlódni, és szó szerint ellepték a határ menti városokat (Demokrata, 2018/45.).

Most azonban hiába keressük az illegális sátortáborokat az Una-parti városban. A főtéren nem heverésznek a továbbutazásra készülő közel-keletiek, a rögtönzött sátorvárosnak is hűlt helyét találjuk. Eltűntek a tavaly látott szeméthalmok is, amelyek jól mutatták, hogy merre mozognak a migránsok. A várost kitakarították, a főterén nagy a nyüzsgés. Bár hétköznap van, este szinte karneváli a hangulat, az elegáns korzó már-már a pesti bulinegyedre emlékeztet. Időnként feltűnik ugyan egy-két hátizsákos migráns, de nem fenyegető a jelenlétük, a tavalyi csoportos grasszálások teljesen megszűntek dacára annak, hogy a sétálóutcától gyalog mindössze öt percre található az egykori sátortábor.

Felépült viszont egy teljesen zárt, rendezett tábor a korábban szintén illegálisan elfoglalt, romos kollégiumból, amelyet teljesen lakhatóvá tettek. Tömeg azonban itt sincs, a bejáratnál posztoló biztonsági őr azt mondja, jó, ha két-háromszázan vannak itt, bár azt is hozzáteszi, gyorsan cserélődnek errefelé az emberek, naponta továbbhalad egy-egy csoport, helyükre pedig azonnal újak érkeznek. A kerítésen tábla mutatja, hogy a renoválást az Európai Unió támogatásából valósították meg, ilyen feliratokból egyébként egyre többet látni a városban. Nem véletlenül, hiszen a migránsok ellátásáért cserébe Brüsszel már egy ideje bőségesen önti ide az uniós állampolgárok adóforintjait. Zárt táborból több is van a városban, a korlátlan kószálásnak viszont vége. Ez persze nem jelenti azt, hogy kevesebben jönnének. A balkáni útvonal idén is megtelt, a migránsok Szerbiában például az autópályák leállósávjaiban haladnak tíz-tizenöt fős csoportokban nyugat felé, Boszniában pedig libasorban kígyóznak a szűk hegyi utakon.

Betelt a pohár

Három hónappal ezelőtt merőben más volt a helyzet. A migránsok akkor még szabadon mozoghattak a városban, aminek – ahogyan várható volt – az lett a következménye, hogy elszaporodtak a rablások, balhék, illegális területfoglalások. Tavasszal már arra panaszkodtak a lakók, hogy veszélyesek lettek az utcáik az erőszakoskodó jövevények miatt. A migránsok gyorsan terjeszkedtek, beköltöztek az üresen álló kertekbe, tüzeket gyújtottak, ami miatt márciusban leégett egy ház is, mert átterjedt rá az őrizetlenül hagyott tábortűz lángja. A rendőrség eleinte fokozott készültséggel reagált a siralmas helyzetre, ám a tűzeset után elkezdtek komolyabban fellépni az illegális bevándorlókkal szemben. Az elszemtelenedett migránsok viszont már ettől sem riadtak vissza, nekitámadtak a rendőröknek. A városvezetésnél ekkor telt be a pohár.

– Áprilisban a városi tanács döntést hozott arról, hogy Bihács területéről ki kell telepíteni a migránsokat. Így jött létre a vučjaki tábor, négy kilométerre a településtől, itt jelenleg ezren tartózkodnak – mondja Elmedin Mehadžić. Az önkormányzat szóvivője hozzáteszi, tavaly februárban kezdődtek el feltorlódni a migránsok, ám ekkor még abban bíztak, hogy problémamentes lesz az együttélés. Nem így alakult, szerinte azokkal volt a legtöbb probléma, akik magánházakban béreltek szállást, elkerülve a hivatalos táborokat, így a hatósági kontrollt is. Egy-egy ilyen bérbe vett társasházban száz-száznyolcvan illegális bevándorló is összezsúfolódott, a lakossággal szemben is leginkább ők léptek fel agresszívan, sőt a rendőrökre is ők támadtak rá, amikor razziát akartak tartani egy tömegszálláson.

Pedig Mehadžić úgy látja, a helyiek kezdetben nagyon is befogadóak, segítőkészek voltak. Úgy véli, mivel itt még élénken él az emberek emlékezetében a délszláv háború pusztítása, így együtt­éreztek azokkal, akik szintén háború miatt keltek útra.

Az utcán gyűjtött vélemények azonban kevésbé szívélyes fogadtatást mutatnak. Mert csakugyan igaz, hogy a zömében muszlim bosnyákok egy ideig csakugyan elnézőbbek voltak a szintén muszlim migránsokkal, ugyanakkor a horvátok és a szerbek elejétől fogva gyanakodva figyelték az emberáradatot, amikor pedig a rablások és utcai rendbontások elkezdődtek, tüntetéseket szerveztek a városháza elé, követelve, hogy a hatóságok végre tegyenek rendet.

A szóvivő szerint éppen ez történt meg pár hónapja, aminek máris látszik a hatása, ugyanis a turizmusból élő város a tavalyi mélypont után ismét kezd talpra állni, egyre több török és szaúdi látogató érkezik. Azt azonban elismeri, hogy a probléma tartós megoldásához nem elég, hogy kitolták azt a városhatáron kívülre. Le kellene zárni a bosnyák–szerb határt, de ehhez már a központi kormányzat fellépésére lenne szükség. Dühösen teszi hozzá, hogy az EU rengeteg pénzt küld Szarajevóba, csakhogy a migránsok által elárasztott Una-Szana kantonba ennek csak egy kis része jut el. Az sem segít a helyzeten, hogy a szerb és bosnyák–horvát entitásból mesterségesen összetákolt államban a választások óta még zavarosabb a politikai helyzet, ügyvezető kormány próbál jól-rosszul irányítani.

A legalizált migráció előfutára

A rossznyelvek szerint korántsem véletlenül telepítette a bihácsi önkormányzat olyan közel a horvát határhoz az új migránstábort, ki nem mondott céljuk, hogy az átutazók minél könnyebben nekivághassanak a zöldhatárnak. Valószínűleg igazuk is van, ugyanis itt szabadon mozoghatnak az emberek, sőt a rendőrség roppant előzékenyen még térképes tájékoztatást is biztosít számukra, hogy a zöldhatáron hol vannak elaknásított szakaszok, illetve hol kell fel nem tárt robbanóeszközöktől tartani. A tábor kapujában elhelyezett táblán jókora nyíl és felirat jelzi, merre kell az erdőben elindulni a határhoz.

Akinek ez sem lenne elég ok az indulásra, netán fél a hegyekben tanyázó medvéktől és mérgeskígyóktól, azoknak elég ösztönzést ad a tábor katasztrofális állapota. A poros telephelyen nincs kút, a vizet lajtoskocsi hordja ki Bihácsról, de közel sem eleget. Ha egy fuvar elfogy, ki kell várni a következőt, ami embert próbáló ebben a hőségben. Illemhely alig van, az áramfejlesztőt pedig naponta mindössze egy órára kapcsolják be, ami ennyi embernek édeskevés. Ebből adódnak az olyan helyzetek, amikor például egy agresszívebb migráns kap a lehetőségen, és csak tíz euró ellenében engedi konnektorhoz jutni sorstársait. Ennél is nagyobb baj, hogy illemhelyből is kevés van, így vélhetően igaz a városban terjedő hír, hogy szeptemberben be fogják zárni a hevenyészett létesítményt.

Szeretnénk körbenézni a táborban, ám a bejáratnál posztoló rendőr megállít. Amikor megtudja, hogy újságírók vagyunk, még gyanakvóbb lesz, végül elküld minket. Két táborlakóval végül mégis sikerül beszélgetésbe elegyednünk, ők egy út menti kútnál igyekeznek kimosni a ruhájukat. Elárulják, hogy Pakisztánból érkeztek, és amint sikerül átjutniuk a határon, indulnának tovább Olaszországba. Bihács innen messze van, aki egyszer már elérte a tábort, az ritkán megy vissza a városba, leginkább akkor teszik ezt meg a migránsok, ha elfogyott a készpénzük, és ATM-et keresnek. Bár hatósági intézkedésre jött létre a vučjaki tábor, elsősorban azért, hogy a rendőrség által begyűjtött migránsokat a városon kívül helyezzék el, sok menekült mégis magától érkezik ide. Látják ugyanis, hogy ez a hely a legjobb esélyük arra, hogy minél előbb elérjék a horvát határt, és talán érzékelik azt is, hogy a hatóságok is abban érdekeltek, hogy minél gyorsabban továbbálljanak. Azért a körülményeikkel korántsem elégedettek, az áttelepítés után készült fotókon többen transzparensekkel pózoltak, amelyre angolul ezt írták: „Ez nem egy tábor, hanem emberiség elleni bűntett”, illetve „IOM, hol a pénzünk?” Utóbbi követelés azért érdekes, mert az IOM – azaz a Nemzetközi Migrációs Szervezet – ugyan már jó ideje tevékenykedik az Una-Szana kantonban, ám nem tudni, miért ígért pénzt a migránsoknak?

A határ túloldalán érthető módon nem tartják jó ötletnek, hogy Bihácsról hozzájuk terelik a migránsokat. A horvát rendőrség már egy éve próbálja feltartóztatni a zöldhatáron az illegális határátlépőket, több-kevesebb sikerrel. A határ menti horvát településeken is besokalltak a migránsoktól, ezért egy ideje polgári milíciák segítik a határőrök munkáját, az elkapott migránsokat pedig átadják a rendőrségnek. A visszatoloncolás viszont már bonyodalmakhoz vezet, ugyanis a nagyobb hatékonyság érdekében a horvát rendőrök nemritkán átlépik a határt, hogy attól minél messzebb, bosnyák területen engedjék szabadon az őrizetbe vetteket. Ez pedig, bármennyire érthető, nem éppen törvényes. Ne feledjük, hogy Magyarország éppen azért alakította ki a tranzitzónák rendszerét, hogy határsértés nélkül küldhessék vissza Szerbiába a migránsokat. A boszniai hatóságok tiltakoznak is emiatt, ezek hatására pedig a helyszínre utazott egy német zöldpárti EP-képviselő, Erich Marquardt, és támadni kezdte a horvát határőröket.

A bihácsi migránstáborok környékén egyébként számos német szervezet sertepertél. A vučjaki tábor kapujában felállított tábla például arról árulkodik, hogy kivitelezője éppen egy német szervezet, az Arbeiter-Samariter-Bund, vagyis a Dolgozó Szamaritánusok Szövetsége, finanszírozója pedig a European Civil Protection and Humanitarian Aid Operations nevű uniós szervezet volt. Az erős német befolyás és az uniós támogatás összességében azt a benyomást kelti, hogy nem más zajlik itt a szemünk előtt, mint a Brüsszelben sokat emlegetett le­galizált migránsútvonalak egyikének suba alatti kiépítése, ezt bizonyítja, hogy még mindig azokat éri kritika – jelen esetben Horvátországot –, akik megpróbálják védeni határaikat.

Gyűlik a feszültség

A migránsok kitelepítéséről megoszlik a bihácsiak véleménye. Szállásadónk – egy harminc év körüli szlovén származású nő – nagy támogatója a migránsoknak, gyakran vendégül is látja őket a hotel bárjában. Szerinte a hatóságok durván bánnak a menekültekkel, gyakran meg is verik őket a rendőrök, noha semmi baj nincs velük. Amikor a rablásokról kérdezzük, csak legyint, úgy véli, nem a migránsokkal, hanem a korrupt politikusokkal van a baj, akik szándékosan gerjesztik a problémát, hogy erősítsék a hatalmukat. Gyorsan előkerül a városvezetés narratívája is, Tenda elmeséli, csupán hatéves volt, amikor a háború elérte Bihácsot, családja férfitagjai fegyvert fogtak, nekik pedig menekülniük kellett, ezért megérti a migránsok helyzetét. Van alapja annak, amit mond, hiszen a helység különösen sokat szenvedett a háborúban. Egy helyi milliomos ugyanis hadsereget szervezett, és szembeszállt a központi kormánnyal. A visszaemlékezések szerint többen haltak meg ebben a kis polgárháborúban, mint a szerbek fegyvereitől. Múlt és jelen így mosódik össze itt a fejekben, viszont azt kénytelen-kelletlen Tenda is elismeri, hogy ma már egyre kevesebben éreznek így a városban.

Bihács határában, a vučjaki tábor felé vezető úton kis söröző várja a vendégeket. Az erre haladó migránsok ide nem térnek be, és jól teszik, ugyanis ezen a környéken leginkább horvátok élnek, itt aligha számíthatnak szíves fogadtatásra. Ám szó sincs vallási színezetű előítéletekről. A bárpultnál középkorú férfiak poharazgatnak, többségük horvát, ám jól megférnek bosnyák barátaikkal. A jó viszony nem új keletű, az asztaltársaság tagjai egytől egyig háborús veteránok, akik egy hadtestben szolgáltak a délszláv háború idején. A régi Jugoszlávia hangulata megmaradt köztük, az úton haladó migránsokat viszont gyanakodva méregetik. A szállásadók, boltosok jól járnak velük, a csempészek is szépen keresnek, de most, hogy idehozták őket, egyik nyaralót törik fel a másik után. A helyieknek amúgy is megvannak a maguk problémái, a munkanélküliség óriási, a fiatalok mind elmennek innen, alacsonyak a fizetések, átszámítva két-háromszáz euró – mondja dühösen egyikük.

– Többségük katonaköteles férfi, gyerek, nő alig van köztük. Lopnak, erőszakosak, mégis azt követelik, hogy legyünk humánusak velünk – háborog Dino, a söröző pincére. Mikor megtudja, honnan jöttünk, hozzáteszi, itt is hasonló megoldásra lenne szükség, mint a magyar kerítés, ugyanis bőven lesz még baj abból, hogy átjáróház lett a városból.

A központban leginkább mecsetekkel találkozunk, de akad egy impozáns katolikus templom is. A plébános szívesen fogad minket, ám amikor a migrációról kérdezzük, szűkszavú lesz, végül egyik kérdésünkre sem ad választ. Megértjük, közössége itt kisebbség, ezzel is próbálja őrizni a törékeny békét.

A migránsok egy része önként megy Vučjakba, más részüket a rendőrség gyűjti be. A rendőrök felkészültek, és már az állomáson várják őket, ahova naponta kétszer érkezik vonat Szarajevóból. Akiknek mégis sikerülne elkerülni, hogy őrizetbe vegyék, azok kisebb csoportokban észak felé indulnak, hogy elérjék Velika Kladušát. Itt még nincsenek olyan szigorú szabályok, mint Bihácson, a horvát határ is közelebb van, ezért vonzó célpont. Csakhogy a tavalyi erőszakos határátkelési kísérletek után a horvátok itt is megerősítették a védelmet. Így akik lepattannak a határvédelemről, maradnak a városban, ahol pár konténert felállítottak ugyan nekik, de ezzel a szervezés ki is fújt. A feltorlódó migránsok tömegesen lebzselnek a közeli áruház parkolójában, benzinkutakon, illetve a környező földeken.

Szóba elegyedünk egy idős bosnyák úrral, aki alig pár utcára lakik a város szélén rögtönzött migránstábortól. Közös vallás ide, szolidaritás oda, amikor megkérdezzük, mi a véleménye a táborlakókról, elkezd dőlni belőle a panasz. A migránsok a környező házakat folyamatosan kirabolják, szemetelnek. Haragszik a központi kormányzatra is, mivel a nyugatról érkező hatalmas támogatásoknak csupán egy részét utalják el a krízis által valóban sújtott övezetekbe, azaz hozzájuk. Igaza van, a városban valóban kritikán aluli a helyzet, egyrészt azért, mivel nyár van és élénk a forgalom a mecsetútvonalon, másrészt azért, mert sokan úgy gondolják, jobb, ha saját szakállukra próbálnak meg átjutni a zöldhatáron, ezért keresztül-kasul mászkálnak, illetve vernek szállást a környéken.

Ám a káosz alighanem itt sem tart majd sokáig, és a városvezetés követni fogja a bihácsi példát. A települések vezetői tudják jól, hogy a lakosság egy része itt háborús veterán, alighanem fegyvert is tart otthon, nem érdemes tehát pattanásig feszíteni a húrt. Egy komolyabb konfliktus senkinek nem áll érdekében, hiszen akkor a migránsok más útvonalat keresnének, a nyugati pénzforrások pedig elapadnának. A legjobb döntés így most kimondva-kimondatlanul is az, hogy az NGO-kkal együttműködve szervezik a migrációt, legalább is addig, amíg a horvát kormány megelégeli ezt a politikát, és kerítést húz fel a határon.