Putyin verhetetlen

Felkapta a fősodratú média a moszkvai tüntetéseket. Hát persze, nyár van. Meg aztán megint felcsillant a remény, hogy jön az „orosz forradalom”, és megbukhat Vlagyimir Putyin rendszere. A nyugati tévék tele vannak az orosz fiatalokat a földön húzó rendőrök képeivel. Tombol a média, és nem csak arról van szó, hogy szokás szerint túl kell tolni a dolgokat, ha Oroszországról beszélünk. A sajtó ezúttal már nem csupán tudósít, de megszagolva a lehetőséget, egyes orgánumok be is avatkoznak a folyamatokba. Hiába, élesedik a Nyugat és Oroszország szembenállása, ezért aztán bizonyos erők türelmetlenül már a sajtón keresztül is politizálnának.

Mert miről is van szó akkor, amikor a Google a YouTube csatornáin konkrétan arra hív fel, hogy egy nem engedélyezett tüntetésre hová és mikor kell menni. Egyébként pedig még a demonstráció közben is gyakorlati és szellemi útmutatást adnak a Moszkva utcáin tüntető fiataloknak. Ebben a hangulatban sokan kaptak kéretlen értesítéseket olyan forrásokból, amelyekre nem iratkoztak fel, és ezek az üzenetek alapvetően az állami intézmények felé irányították az embereket. De szervezte a tüntetéseket a Deutsche Welle, és az amerikai nagykövetség honlapján is pontos eligazítást kaphatott mindenki arról, hova kell menni. Mi lett volna, ha az orosz nagykövetség bármelyik országban ezt teszi? Ugye, tudjuk?

Miközben az ellenzék már egy hónapja az orosz főváros központjába hívja a rendszerrel elégedetleneket, Moszkva éli az életét. Sokan a dácsákon vannak, mások fesztiválokon, koncerteken buliznak. Csak az összehasonlítás kedvéért, míg a legutóbbi, immár engedélyezett demonstráción ötvenezren – korábban jóval kevesebben – tüntettek a központban, addig a saslikfesztiválon 300, a Metallica koncertjén 70 ezren voltak. Vlagyimir Putyin eközben a Krímben az Éjszakai Farkasok jubileumi találkozóján parolázott a patrióta motorosokkal, és kimondatlanul a Szaharov sugárúton vonulóknak is üzent azzal, hogy a fekete bőrdzsekis kemény fiúkat példaként állítva arról beszélt, hogyan kell viszonyulni Oroszországhoz. A központi média nem szentel nagy teret az ellenzéki megmozdulásoknak, és a tudósítások egy része igyekszik negatív színben feltüntetni a szervezőket.

A tiltakozásokat egy hónapja az váltotta ki, hogy a választási bizottságok nem jegyeztek be 57 rendszeren kívüli ellenzéki jelöltet. Az indok az volt, hogy a törvényben megszabottnál nagyobb arányban adtak le hamis támogató aláírásokat. A nem pártok által indított jelölteknek ugyanis háromezer aláírást kell összegyűjteniük ahhoz, hogy indulhassanak a szeptember 8-ai helyhatósági választásokon. Érdekesség, hogy a jobb szereplés reményében az Egységes Oroszország több jelöltje is függetlenként indult. Igaz, nekik nem okozott gondot a támogatói aláírások összegyűjtése. Ami a nyár közepén egyáltalán nem volt könnyű, amikor egy körzetet 20 ezer vokssal már meg lehet nyerni.

Egyébként messze nem minden független és rendszeren kívüli ellenzékit zártak ki, ráadásul meg lehet támadni a döntéseket. Ezt tette az ismert ellenzéki, Szergej Mitrohin is, akit a bíróság döntése alapján a bizottság két elutasítás után végül regisztrált. Alekszej Navalnij és köre azonban ebben a helyzetben többet látott, és előbb nem engedélyezett, majd jóváhagyott demonstrációkon próbálta felhívni magára a figyelmet. Nagy eséllyel számíthattak arra, hogy a hatóságok keményen fellépnek majd a tüntetőkkel szemben, így tele lesz a nyugati sajtó az orosz rendőri brutalitás képeivel. Ennek érdekében a tiltakozók sokszor provokálták is a rohamrendőröket. Akik hozták a szokásos keménységet, ám a túlkapások ellenére közel sem volt olyan durva a rend­őri fellépés Moszkvában, mint mondjuk legutóbb Hongkongban, vagy a „sárga mellényesekkel” szemben Párizsban. Ez azonban a nyugati sajtó tudósításaiból nem derült ki.

Ennek ellenére joggal merül fel a kérdés, hogy a miért zavarja a Kremlt, ha 10-20 ezren tüntetnek az itt dolgozókkal együtt már mintegy 15 milliós Moszkvában? Mindenekelőtt azért, mert az orosz hatalom rendpárti – ebben maga mögött tudhatja a társadalom többségét –, és ilyeténképpen a gyengeség jeleként értékeli, ha nem szankcionálja a törvénysértő, azaz engedély nélküli demonstrációkat. Különösen érvényes ez most, amikor a nyugdíjreform egy évvel ezelőtti bevezetése óta a szociális elégedetlenség is növekszik. A társadalom hangulatának további romlása pedig nagyobb veszélyt jelent a hatalomra nézve, mint a rendszeren kívüli ellenzék tüntetései. Ebben a helyzetben az elnéző hozzáállás csak bátorítaná az esetleg az életszínvonaluk csökkenése miatt tiltakozni akarókat. Ráadásul a hatalom joggal gondolhatta, hogy a közelmúltban már kétszer is hátralépett – előbb a koholt bizonyítékokkal letartóztatott tényfeltáró újságíró, Ivan Golubov szabadon engedésekor, majd a Jekatyerinburgban egy park helyére tervezett templom építése ügyében –, ezért most már meg kell húznia a határt.

Ehhez jön, hogy – Vlagyimir Putyin mandátumának végéhez közeledve – a hatalom köreiben is megkezdődött a helyezkedés. A különböző erőcsoportok bizonyítani akarják az elnöknek, hogy felelősségteljesen viselkednek. A nemzeti gárdától az FSZB-n, a belügyön, a főpolgármesteri hivatalon és az elnöki adminisztráción át egészen a külügyminisztériumig mindenki hozzátesz valamit a rendteremtéshez. Az egyik oszlat, a másik letartóztatja az ellenzék aktivistáit, a harmadik újabb vádakkal – egyáltalán nem biztos, hogy megalapozatlanokkal – lehetetleníti el Alekszej Navalnijt, a negyedik az ellenzék megosztására játszik, míg a külügy a tüntetők mögött álló külföldi érdekeket domborítja ki. Így a tiltakozókkal szembeni kemény fellépés egyben a hatalom, a befolyás megőrzését célzó taktika része. Mindezt a hatalmi elit különösebb veszély nélkül eljátszhatja, mert a tiltakozás most is egy konkrét kérdés kapcsán bontakozott ki, mint az elmúlt években annyiszor, és az ellenzék minden erőfeszítése ellenére sem vált igazán a rendszerrel szembeni tüntetéssé. Az utcára vonulók egyáltalán nem egységesek abban, hogy milyen Oroszországot szeretnének, ugyanakkor azt már tudják, hogy mit nem akarnak, és mi bántja az igazságérzetüket. Ez pedig figyelmeztetés a hatalom számára is. Mint ahogy az is, hogy a demonstrációk mögé felsorakoztak több millió követővel bíró pop­sztárok és bloggerek, a tüntetők fele 35 év alatti, míg harmada az utóbbi egy éven belül vonult először az utcára.

A mostani tüntetések mellett mostanában már egyre több intő jel mutat arra, hogy a két évtized alatt elfáradt, korrupt politikai rendszert rugalmasabbá kell tenni, fel kell készíteni a nyugodt és stabil 2024-es átmenetre. A nyugati sajtó azonban hiába sugallja, a rendszer nem inog. Ugyan egyre többen gondolják úgy, hogy jobban is mehetnének a dolgok, ám káoszt, utcai zavargásokat nem akarnak. Ukrajna példája csak megerősítette ebben az oroszokat. Ezeket a megállapításokat támasztják alá a közvélemény-kutatások is. Vlagyimir Putyin népszerűségét ugyan koptatja az idő, ám még mindig 60 százalék elégedett az elnök teljesítményével. A Kremllel szemben ugyancsak kritikus Levada Központ felmérése pedig azt mutatja, hogy ma még az igencsak megfáradt hatalmi pártra, az Egységes Oroszországra is az oroszok majdnem fele szavazna. A kommunistákra 17, Zsirinovszkij pártjára 16 százalék voksolna, míg a nyugati sajtó sztárjának, Alekszej Navalnijnak a népszerűsége országos szinten mindössze 1-2 százalékos.