A táltos író

Nehéz, küzdelmes gyermekkorának első nagy keresztje szülei válása, ideggyengesége miatt anyja végleg eltűnik a családból, apja újra megházasodik, a törékeny, érzékeny fiatalasszony azonban idegen marad Jánoska és kishúga számára. A rövid pécsváradi évek után az ormánsági Vajszlóra helyezik Kodolányi Gyulát, itt, az Árpád-kor óta honos magyarok körében cseperedik a kisfiú, aki húzza a lábát, sántikál, de csak kamaszként áll össze a diagnózis: Achilles-ín-zsugorodás. Betegsége miatt Kodolányi János kimarad a szokásos gyerekjátékokból, pécsi és székesfehérvári diákéveiben félrehúzódó, magányos fiú. Viszont sokat és rendületlenül olvas: a császoszrói református lelkész, Csikesz Sándor hatalmas könyvtárát bújja, és nem mellesleg megismerkedik a református vallással, amelyre át is tér fiatal felnőttként. Egyetemet nem végez, de ezerszer többet tud irodalomról, szociológiáról, lélektanról, vallásról a kinevezett értelmiségieknél.

Lázadó és hajlíthatatlan kamasz, majd férfi, aki képtelen kompromisszumot kötni. Amint azt Süllyedő világ című önéletrajzában írja, megvetéssel tekint a polgári világra, a képmutatásra, az őszintétlenségre, ösztönösen lázad, nem csoda, hogy az első világháború utáni összeomlás már szocialistaként éri. Mégsem kiforrott, ideológiailag szilárd ez a hite, hanem magyar nacionalizmussal, mély istenhittel kevert egyéni látomás, kavargó, kiforratlan vágyódás az eszményi Magyarország után. Nemcsak a dualista Magyarországot, de Kun Béláék vörös kísérletét is ellenzi a lobogó hajú, különös tekintetű diák, akit az események messze sodornak Vajsz­lótól. Ekkor már szóba sem áll apjával, végleg megromlik a viszonyuk. Parasztlányt vesz feleségül, és Budapestre menekül a vádló tekintetű rokonok, a fojtogató otthoni levegő elől, nyomorúságos albérletekben tengődnek. Kodolányi János, aki addig három felejthető verseskötettel rukkolt ki, de mindig is írogatott, nagy-nagy szegénységben, belső vívódással papírt, tollat vesz elő, és a kelenföldi „hónapos szobában” megidézi szellemi szülőföldjét, az Ormánságot. A novella címe Sötétség, és az egykéző, pusztuló baranyai magyarságról hoz hírt a fővárosba.

A Nyugatban Osvát Ernő csalhatatlan szimatával felfigyel a tehetségre, közli a novellát, aztán sorra a többit is. Kodolányi elbeszéléseivel, regényeivel betör a magyar irodalomba. Témája az ormánsági magyarság fogyatkozása, a svábok térnyerése. Reménytelen, kiégett világot, bomló emberi kapcsolatokat rajzol. Prózájáról mestere, Móricz Zsigmond – akivel időközben barátságot köt – azt mondja, hogy fizikai fájdalmat érez minden sorának olvasása közben. Az irodalom megnyílik Kodolányi számára, de a nyomorúság fokozódik, vándorol a két kisgyerekkel immáron négytagú család, Püspökladány, Nógrádverőce, Rákospalota, Rákoskeresztúr az állomáshely, egyre közelebb a fővároshoz. Az író a 20-as években még mindig baloldali, szocialistákkal, kommunistákkal tartja a kapcsolatot, ismer mindenkit az illegalitásból, előadásokat tart, munkásgyűlésekre jár. Csakhogy népi gyökerei, a falu ismerete, a magyarság kérlelhetetlen és szívós képviselete egyre jobban eltávolítja a dogmatikus marxizmustól, a nemzetköziség felett felülkerekedik a nemzeti elem. A kiépülő népi mozgalom tagjaként csatlakozik a Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Erdélyi József fémjelezte írói csoportosuláshoz. Kodolányi lassan révbe ér anyagilag, egyre sikeresebb alkotó, amikor érdeklődése az Árpád-kor felé fordul.

A harmincas évek történelmi regényeinek korszaka. Hatalmas, epikus regényfolyamokban idézi meg a magyar Árpád-kort. Trilógiája, a Julianus barát, A vas fiai, Boldog Margit a tatárjárás korának embert próbáló időszakáról tudósítja a harmincas évek útkereső magyarságát. Kodolányi hisz az örök emberiben és hisz az örök magyarban, azt mondja, hogy a nép az ősforrás, mindig abba kell visszatérni, onnan lehet a nemzetnek erőt meríteni, ha nagy a baj. Ezek a regények páratlan történeti, nyelvi ismeretekkel megírt nagyszerű darabok, ahogyan Németh László észreveszi, Kodolányi mint a néprajzos jár-kel a magyar történelemben. Tervez még egy honfoglalás kori trilógiát, de abból csak töredékek készülnek el, az anyag nagy része megsemmisül a háború zűrzavarában, Pogány tüzek címmel jelenik meg, ami megjelenhet belőle.

A világháború előestéjén Kodolányi mind jobban elmerül sajátos írói és emberi világában, kapaszkodókat keres, mert bajt érez, megpróbálja megfogalmazni, mire van szüksége az újabb tragédia előtt álló magyarságnak. Útja logikusan vezet az 1943-as szárszói konferenciára, ahol ő tartja a nyitó előadást, de Németh László híres beszéde is akár az övé lehetne. Kodolányi szintén az úgynevezett harmadik út híve, erről Zárt tárgyalás című remekműve is tudósít bennünket. Egyaránt nemet mond a náci és kommunista szélsőségre, ahogyan a liberális demokráciára is, a magyarságot saját hagyományainak belső udvarába térítené vissza. Részt vesz a Magyar Közösség titkos munkájában, Bajcsy-Zsilinszky híveként és barátjaként küzd a független, semleges Magyarországért.

Aztán következik az összeomlás, Budapest ostroma és az újabb hányattatások, amelyek a népi írókra nem 1948-cal, a fordulat évével, hanem közvetlenül a háború befejezésével várnak. A népi-urbánus vitából megörökölt gyűlölet szelleme kitör az időközben szociáldemokrata és polgári radikális színekbe öltözött rivális írókból. A vád a ma is szokásos: antiszemitizmus. Uszításuk eredményeként Németh Lászlót, Erdélyit, Szabó Lőrincet, Sinkát, Féját és Kodolányit, vagyis a népi mozgalom jobbszárnyát halálos veszedelem fenyegeti. Kodolányi vidékre menekül a fenyegetések elől, és ifjú éveihez hasonlóan újabb nélkülözések várnak rá és hűséges, mellette végig kitartó feleségére. Balaton­akarattyai házuk ugyanakkor a magyar szellemi élet egyik láthatatlan központja.

Kodolányi hatalmas levelezést folytat 1946 és 1956 között. Várkonyi Nándorral, az ifjú novellista Szabó Istvánnal és másokkal cserél eszmét, és amióta a rendszerváltozás óta kiadták a levelezési anyag egy részét, elcsodálkozhatunk Kodolányi enciklopédikus tudásán, pontos helyzetismeretén, bölcsességén. Közben rendületlenül írja regényeit, ezúttal az emberiség legősibb mítoszai felé fordul, sorra születnek új munkái a Gilgames-eposzról, Mózesről, Jézusról. Egyelőre az asztalfióknak, mert Rákosiék Magyarországán nem jelenhetnek meg ezek a regények. Közben Kodolányiék szó szerint éheznek, fáznak, beteg lába miatt a táltos író dolgozni nem tud, írótársak kegyes adományaiból élnek, de előfordul, hogy ismeretlenek dobnak be nekik pénzt a kis balatoni ház postaládájába.

1955-ben olvad a légkör, Kodolányit visszafogadják, könyveit újra kiadják a magyar irodalom urai, mert nem érdekük, hogy élő ellenzéki emlékműveket emeljenek. Kodolányi keményen tárgyal, nem hajlandó a kompromisszumokra, de időközben szívbetegsége elhatalmasodik rajta, kis híján meghal. A forradalmat is betegségben tölti, de a Petőfi Párt néven újjáalakuló Parasztpártot, a népi írók közéleti mozgalmát támogatja. 1956 aztán teljes reménytelenségbe sodorja, egyre jobban kikerül az irodalmi vérkeringésből, bizonyos kompromisszumokat is köt, ahogyan valamennyi itthon maradt írótársa. De ekkor már írni is képtelen: csak diktál, életművét rendezgeti, visszaemlékezéseit pontosítja.

Az utolsó felvonás a hatvanas évek, amikor Kodolányi egyre közelebb kerül a katolikus egyházhoz, sokat beszélget Zimándi Piusszal és pap barátaival, majd nem sokkal halála előtt visszatér az anyaszentegyházba. Mint mondja, azért, mert a katolikusok őrizték meg legteljesebben Jézus tanításait. Aztán már csak a hosszú agónia, egy küzdelmes élet lezárása van hátra. Két évvel halála előtt a finn nagykövet elviszi neki az Oroszlán-rendet, mert Helsinkiben nem felejtik Kodolányi finn­ba­rát­ságát, azt, hogy a szovjet óriás ellen támogatta hazájukat az 1940-es háború idején. A magyar lapokban azonban csak szűkszavú tudósítás, vagy még az sem adja hírül, amikor 1969. augusztus 10-én (vagyis ötven évvel ezelőtt) meghal a XX. század egyik legnagyobb magyar írója.

Munkássága az egyik legnagyobb terjedelmű irodalmunkban. Eljutott az Értől az óceánig: a kis ormánsági falvakkal kezdte, magyar nemzeti sorskérdésekkel folytatta, majd a mítoszok ürügyén az emberiség közös sorsát fürkészte. Árpád-kori regényei a régész, a nyelvész, a történész számára mindmáig hasznos olvasmányok. Mitológiai regényei pedig Mika Waltari és Thomas Mann hasonló munkáival egyenértékűek, nemegyszer túl is mutatnak rajtuk.

Kodolányi Jánost a rendszerváltozás óta újra kiadták, cenzúra, megcsonkítás immáron nem sújtja szövegeit. Bárki elolvashatja, bárki befogadhatja a táltos írót. Aki a legnagyobbak közé emelkedett olyan korokban, amelyekben mindenkinek grádics adatott, csak a magyar tehetségeknek nem.