Amiről nem tudunk, az nincs

„Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem talán sokkal nagyobb felelősség terhelhet azért, amit kellő tájékozottság hiányában elmulasztunk.”
(Horn Artúr)

Aki azt várná, hogy ez a fenti cím valamiféle cinkos egymásra kacsintásról, valamiféle mutyiról szól, az csalódni fog. A téma, amit az írás érint, a címnek a szó szerinti értelmezése, annak minden pejoratív tartalmát mellőzve. Ugyanis sajnos ez a valóság. Illetve inkább úgy lenne helyesebb: amiről nem akarunk tudni, az nincs. Így vannak a fanyalgók a kormány és az Európai Unió által nekik járó támogatásokkal. Utánanézni lusták, ellenben szidni nagyon is serénykedők.

Jár, de kérni kell

Alig egy napja, hogy kellemes kora őszi sétám során összefutottam Attilával, aki az édesanyjával él egy panellakásban. Mivel Facebookon követem őt, pontosan tudom, hogy lakásfelújítást végez éppen.

– Hogy álltok? Mikor lesz kész? – kérdezem tőle, s ő boldogan, de nem felhőtlenül boldogan válaszolja:

– Már a vége felé járunk. De képzeld, csak a nyílászárók cseréje több mint egymillióba került.

– És nem pályáztatok legalább egy részére? – kérdezem meglepődve, ő pedig még jobban meglepve kérdezi vissza:

– Miért? Lehetett volna?

Bizony, vannak ilyen lehetőségek. Hazaérve el is küldtem neki néhány olyan pályázati hirdetést, ahol nyílászárók cseréjét, fűtéskorszerűsítést és egyéb más költségeket lehet jelentősen csökkenteni állami segítséggel. Persze ezek közül volt olyan, amelyik már határidőn túl volt, de anno azt is lehetett volna hasznosan felhasználni. Okosan figyelve, hogy éppen kire, mire terjed ki az aktuális támogatás, szakaszosan végrehajtani az átalakítást. Csak hát… nézni kellene, keresni kellene, s ha valamit nem tudunk, kérdezni kellene. Hozzáteszem, ismerősöm kormánypárti. 

Itt semmi sem épül

Az „itt csak szabadrablás folyik, és semmi sem épül” mantráját ismételgetni a legkönnyebb, s nagyjából annak is megy, aki agyi kapacitás terén sakkmeccset veszítene egy amőbával szemben. Ezek a választópolgárok azok, akik beállnak kocsijukkal a dugig tömött plázaparkolóba, majd telipakolják odabent a bevásárlókocsit, hogy aztán új stadionok (igen, stadionok), felújított kórházak, renovált lakóházak mellett vezessenek haza a frissen átadott, négysávos gyorsforgalmi úton. Hogy közben a kocsiban kétméterenként O1G-zzenek.  

A „semmi sem épül” klán vezéreivel már más a helyzet. Róluk azért tudni kell egy nagyon fontos dolgot: hajszálpontosan tisztában vannak minden támogatási forma mibenlétével, és fel is veszik azokat egytől egyig. Közben pedig valóságos üzletágakat építenek a kormánygyalázásra. Amikor tehát telitüdővel szidják és mocskolják a kormányt, egész bagázsukat erre biztatva, akkor valójában pont afelé a közép- és nagypolgári lét felé tartanak, amelynek megteremtése egyedül az Orbán-adminisztráció alatt vált ködös illúzióból hamarosan megvalósítható valósággá. 

Lehetőségek és sikerek

A lehetőségek és az azok kamatoztatásával járó sikerek természetesen örökre rejtve maradnak azok elől, akik csak úgy önmaguk okán várják a változást, a sorsuk jobbra fordulását, s nem fogják fel, hogy ami régen elképzelhetetlen volt, az mára valósággá érett. Hogy bárki lehet, mondjuk, az Erasmus-program segítségével a párizsi Sorbonne diákja. Hogy lehet startup vállalkozásokat home office formában elkezdeni és tető alá hozni (feltéve, ha ezeknek az angol terminusoknak az említésétől nem idegenkedik valaki). Hogy amennyiben nem értünk a pénzügyekhez, a kormányzati ösztönzésre megteremtett adósságrendező hitelek kiajánlását végző képzett pénzügyi szakemberek készek segíteni nekünk. Hogy igenis ki lehet törnünk abból a nincstelenségből vagy szorongatott anyagi helyzetből, amiben vagyunk, teljesen mindegy, hogy miért kerültünk oda.

De ez a bizonyos kitörés nem megy egyik napról a másikra. Legrosszabb esetben az is elképzelhető, hogy az adott illető igen kemény munkával csupán azt éri el, hogy a negatív tartományokból a nullára hozza fel egzisztenciális helyzetét. Csakhogy az ő gyermekei már nem mínuszból indulnak. S aki ezt megérti, az mindent megért. Hogy a segítséget keresni kell, hogy a megtalált segítséggel élni kell, és hogy el kell feledkezni az „adj, Uram, de rögtön” kívánalmáról. Ami pediglen a legfontosabb: a magunk tudatlanságáért vagy tájékozatlanságáért nem tehető felelőssé a kormány. 

***

Az infrastruktúra modernizálása, a kis- és középvállalkozások erősítése, a családtámogatási rendszer kibővítése mind-mind arra az útra kormányozta hazánk gazdaságát, amit már külföldön is elismernek. Így persze nehéz azt mondani, hogy „Orbán mindent ellop, és itt diktatúra van”. Nehéz, de nem lehetetlen. Csupán nézni, tapasztalni és gondolkodni kell elfelejteni. Vagy van a másik lehetőség, hogy személyes ellenérzésünket félretéve tájékozódunk. S ha így teszünk, akkor teszünk jól. Akkor pedig megtapasztalhatjuk, hogy az állami segítség nem pártpreferencia függvénye. Abból ugyanúgy kap a kormánypárti és az ellenzéki szavazó is.