A szürke légió közös titka

– Hozhatnak még új elemeket a megtorlással kapcsolatos kutatások?

– Hozhatnak, és hoznak is, elég sokat. A közelmúltban épp a NEB kezdeményezésére vett új lendületet a megtorlás pereinek és a megtorlást működtető rendszernek a szisztematikus feltárása. Mi is azt gondoltuk, ha van jól ismert része az 1956-os forradalomnak, akkor az a jogi köntösbe bújtatott bosszúállás. Ám amikor közelebbről megvizsgáltuk a kérdést, azt láttuk, hogy a 231 ember kivégzésével végződő eljárások között is számos olyan található, amelyet korábban nem nézett át kellő alapossággal a történettudomány.

– Mit ért itt alaposság alatt?

– A halálos ítéleteket kihirdető bírók nevét ismertük már egy ideje, de az ítéletek meghozatalakor velük egyenjogú népbírókét, illetve népi ülnökökét nem. Ők olyan politikailag megbízható, odavezényelt, jogi végzettség nélküli személyek voltak, akik adott esetben a tanácsvezető bírókkal szemben is képviselték a kommunista párt akaratát. Azt pedig végképp nem derítette fel a történettudomány, hogy kik voltak a megtorló perek ügyészei, akik halálos ítéletet kértek a vádlottakra, valamint az ismeretlenség homályában maradtak azok a politikai nyomozók is, akik kikényszerítették a letartóztatottakból a vallomást, és tulajdonképpen megkonstruálták az „ügyeket”. A NEB Perek ’56 című adatbázisa pótolni igyekszik ezeket a hiányokat. Nemcsak puszta listák és névsorok olvashatók a regiszterben, de az érintett személyek karriertörténete is. Láttuk viszont, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa, és hogy a halálos ítélettel végződő eljárások mellett a nagyidős, vagyis a tízéves vagy annál hosszabb idejű börtönbüntetés kiszabásához vezető pereket is fel kell dolgozni, ugyanezen a módon. Ez körülbelül ezer további vádlottat érint. Olyan processzusokról van szó, amelyeknek még az iratanyagát sem gyűjtötte össze eddig a történettudomány. Valóságos nyomozást kell folytatnunk ahhoz, hogy felleljük egy-egy per akár több, külön-külön intézményben őrzött dokumentumait. Országos szintű feltárómunkát végzünk, azaz nem csak a budapesti vagy a nagyvárosi, sokat emlegetett pereket vesszük górcső alá. Ez teljesen új kutatási területnek számít, szisztematikus módon még senki sem dolgozta fel ezt a forrásanyagot.

– A közvélemény egy része úgy gondolja, hogy a szovjetek csak az események katonai részében játszottak szerepet. Azaz a szovjet hadsereg elfojtotta a forradalmat, a többit pedig az újjászervezett magyar hatóságokra bízta. E téren mit állapítottak meg a NEB kutatásai?

– A szovjetek szerepét a megtorlásban, az általuk kezdeményezett lefogások, eljárások történetét akkor láthatjuk igazán, ha megnyílnak az orosz levéltárak, erre még várni kell. A hatszázezer második világháborús magyar fogoly digitalizált dokumentumainak átadása azt bizonyítja, hogy egy kicsit enyhült az orosz álláspont, de 1956 még mindig tabu. Nagyon kevés rálátásunk van erre a területre. A Tóth Ilona-per bírósági jegyzőkönyveiben például árulkodó a medika egyik fél mondata, ami véletlenül maradhatott ott: „amikor engem a szovjetek kihallgattak…” Moszkva minden bizonnyal beleavatkozott a perekbe, de Tóth Ilona vallatásának szovjet jegyzőkönyveit nem olvashatjuk el. Kolléganőnk rátalált egy, a Jelcin-korszakban publikált KGB-s iratanyagra, egy Magyarországról szóló jelentésre. Azt írják, hogy elfogtak egy ellenforradalmi csoportot, amelynek tagjait csekista módszerekkel hallgatták ki. Ők írták így: csekista. Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós alkotta az „ellenforradalmi csoportot”, ami azért érdekes, mert Tóth Ilonát csak később vonták be az ügybe, amelyben végül a két férfi másod-, illetve harmadrendű vádlott lett. Tehát már 1956 decemberében megkezdődött a Tóth Ilona-per koncepciójának kidolgozása, csak még a medika nélkül.

– Még mindig ott tartunk, hogy az oroszok nem akarják átadni a magyar kutatóknak a konstruált perek anyagait?

– Ez ma is kényes kérdés Moszkvában. Olvadást inkább Ukrajnában tapasztalni. Beregszászi kollégáktól tudjuk, hogy Kijevben és Ungváron is sokat javultak a kutatási feltételek. És ez nemcsak azoknak a magyaroknak a sorsát érinti, akiket a szovjetek a megtorlás során oda deportáltak, és eljárást kezdeményeztek ellenük, de a dokumentumok képet adnak arról is, hogy milyen hatással volt a forradalom a határainkon túli magyarságra, mindenek­előtt a kárpátaljaiakra és az erdélyiekre. Mert mindkét helyen mozgolódni kezdtek a magyarok, megmozdulásokat szerveztek, csoportokat alakítottak, röplapoztak, és így tovább. Természetesen a véres megtorlás sem maradt el.

– A bosszú vezette Moszkvát, vagy csak a rendszert akarta helyreállítani 1956-ban? A hadsereget ugyanis úgy tájékoztatta a szovjet vezetés, hogy a magyar fasiszták folytatják a második világháborút.

– A Kreml saját reálpolitikai meggondolásai és birodalmi szempontjai szerint cselekedett. Az amerikai vezetés pedig jelezte, hogy szabad kezet ad, mert Washington tiszteletben tartja a háború után létrejött status quót, nem érdekelt a kelet-közép-európai térségben.

– Volt valami különbség az amerikai és a nyugat-európai álláspont között?

– Nem volt, akárcsak Amerika, a Nyugat is tartott a harmadik világháború kirobbanásától, ráadásul a magyar ügynél fontosabb volt számukra az éppen ekkor zajló szuezi konfliktus.

– Pedig sok ember kémlelte az eget, várva, hogy megjelenjen Budapest fölött a 82. amerikai légi szállítású had­osztály.

– Ez csak illúzió maradt, amelyet persze több forrás is táplált. Tegyük hozzá, a szovjet vezetés ezzel együtt sem nyugodhatott meg, hiszen a második világháború után megnövekedett birodalmat még sohasem érte ilyen, a magyar forradalomhoz mérhető fegyveres és politikai kihívás. A felkelés megélte magárahagyottságát, a kommunisták pedig Kádárral az élen megtapasztalták törékenységüket, elpusztíthatóságukat. Ebből jött az a rendszerváltásig megmaradó kádári félelem, hogy „jaj, nehogy megismétlődjön ’56!”. Kádárék azt is felismerték a megtorlás időszakában, hogy két diktatúra után is maradt még vidéken egy olyan rendpárti, akár jobb-, akár baloldali értékrendű, de demokratikus elkötelezettségű, nemzeti beállítottságú réteg, amely kézben tudta tartani az eseményeket. Megakadályozta a népítéleteket, megszervezte a települések közösségi életét és közigazgatási rendszerét, és még hosszan sorolhatnám. Számos esetben azért tartatott fogva ÁVH-sokat, hogy ne lincselje meg őket a dühös tömeg. A kádári megtorlás éppen közösségteremtő erejük, józanságuk és képességeik miatt megkülönböztetett figyelemben részesítette ezeket az embereket. Meglepő, hányan fizettek ezért az életükkel. Elég, ha csak a jánoshalmai Szobonya Zoltánra, a győri Szigethy Attilára, a nyíregyházi Szilágyi Lászlóra vagy a veszprémi Brusznyai Árpádra utalok. Sorolhatnám még.

– Kik voltak a megtorlás célkeresztjében?

– Én négy nagyobb csoportot különböztetek meg: fegyveres harcosok, rendpárti forradalmárok, a pártellenzék és az ártatlanok. Az utóbbi esetében olyan emberek meghurcolásáról volt szó, akik valójában nem csináltak semmit a forradalom napjaiban. De Kádár éppen az ő példájukkal akarta végképp megfélemlíteni a társadalmat, hiszen az ő sorsuk azt üzente, a hatalom bárkiből „ellenforradalmárt” faraghat, és bárkit akasztófára küldhet.

– A forradalmárok brutalitásáról szóló narratívákkal mit kezd a történelemtudomány?

– Fel kell tárni a tényeket, az előforduló népítéleteket sem szabad elhallgatni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell a forradalom hihetetlen rendpártiságát. Ha ez valahol mégis félresiklott, igyekeztek mihamarabb visszazökkenteni az életet a rendes kerékvágásába. A forradalom alatt nem állítottak fel politikai különbíróságokat – ezeket majd később a kommunisták szervezik meg. A Corvin közi felkelők például elfogták Györe Józsefet, Rákosi volt belügyminiszterét, majd szabadon engedték, nem esett bántódása. Ezzel szemben Györe a megtorlás során népbíróként huszonhét halálos ítélet meghozatalában vett részt. Többek között azt az Iván Kovács Lászlót is segített kötélre juttatni, aki a Corvin köziek parancsnokaként szabadon engedte őt.

– Csupán tévhit lenne, hogy november 4-én befejeződött a forradalom?

– Az. A küzdelem folytatódott, közel egy hétig fegyveres, majd hosszú hónapokig politikai ellenállás formájában. A nyílt harcok elülte után a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezették a harcot, kettős hatalom alakult ki az országban, sokezres tüntetések zajlottak. Erre válaszolt aztán a kádári hatalom előbb az újra megindított sortüzekkel, majd a perekkel. A megtorlógépezet fogaskerekei megbízható káderek voltak, az ÁVH tagjainak 99 százalékát átvette az új rendszer, 1962 után közülük kerültek ki az „elbocsátott légió” tagjai, akik azonban többnyire a kultúra, a média, a gazdaság vagy éppen a diplomácia fontos pozícióiba kerültek. A Kádár-rendszer lényegének megértése szempontjából az ő látványos karrierjük mellett legalább ennyire fontosak a továbbszolgálók most megismert pályaképei, nemcsak a politikai rendőrségen, hanem az igazságügy területén is. Például a győri perben hat halálos ítéletet kihirdető egykori péklegényé, a jogi diplomáját csak az ítélethozatalt követően megszerző Gyepes Istváné, aki 1987-ig állt a Győr-Sopron megyei bíróság élén. Gyepesből és társaiból verbuválódott az a szürke hadsereg, amely mindvégig a rendszer legszilárdabb támasza maradt. Összetartotta őket a közös titok őrzése.