Tálibok ideje
Ahogy az elmúlt évtizedekben soha, úgy a most szeptember végén megtartott elnökválasztásoknak sem volt valódi tétje Afganisztán sorsára nézve. Az Egyesült Államok történetének leghosszabb háborúja politikai káoszt szült, a központi kormányzat működésképtelen és korrupt, az ország vidéki részein pedig kiszámítható rend szinte már csak a tálibok által ellenőrzött területeken van.
Hogy az idei választások előkészületei alatt is rendszeresek voltak az összetűzések az afganisztáni biztonsági erők és a tálibok között, senkit nem lepett meg, hiszen a béke esélye már szeptember elején szertefoszlott. Pedig az amerikai delegáció hónapokon keresztül tárgyalt a tálibok képviselőivel Katarban. A szeptemberre kialkudott egyezmény értelmében az Egyesült Államok az Afganisztánban jelen lévő 14 500 katonából 5400-at hívott volna haza, amiért cserébe a tálibok megígérték, hogy tűzszünetet hirdetnek, tárgyalópartnernek fogadják el az általuk eddig illegitimnek tartott kabuli kormányt, és a jövőben nem bújtatják korábbi szövetségesüknek, az al-Kaidának a tagjait.
Az eredeti tervek szerint a 2020-as újraválasztására készülő Donald Trump szeptember 8-án, Camp Davidben, az 1978-as egyiptomi–izraeli béke megkötésének helyszínén fogadta volna az afgán elnököt és a tálibok vezetőjét, hogy aztán a kamerák kereszttüzében hirdesse ki a tizennyolc éve tartó háború végét. Két nappal a találkozó előtt azonban a tálibok egy frakciója támadást hajtott végre Kabulban, amelyben egy amerikai katona meghalt, tizenegy pedig megsebesült. Trump ezért lefújta a találkozót.
Az Egyesült Államok történetének leghosszabb fegyveres konfliktusa tehát tovább folytatódik. Az elmúlt tizennyolc év során az USA és szövetségesei több mint háromezer, az afgán kormányerők hatvanezer, a tálibok pedig hatvanötezer embert veszítettek a harcokban. A radikálisok ráadásul egyre erősebbek. Egy évtizede még csak tizenötezer tálib harcolt az amerikaikkal, az idén már hatvanezer. Mára az iszlamisták Afganisztán tartományainak ötödét tartják közvetlenül hatalmuk alatt, felén pedig harcokat folytatnak. Az amerikaiak így ma rosszabb pozícióból futnának neki a békekötésnek, mintha öt vagy tíz, pláne tizenöt évvel ezelőtt ültek volna le tárgyalni.
Pedig minden jól indult. A beavatkozás 2001-es kezdetekor az Egyesült Államok és a NATO hamar kiverték a tálibokat Kabulból, összezúzták az általuk 1996-ban kihirdetett „Afgán Iszlám Emirátust”, majd sikerrel likvidálták a tálibok által oltalmazott al-Kaida számos vezetőjét, köztük a szeptember 11-i terrortámadások felelősének tartott Oszama bin Ladent. Hogy katonailag legyőzni nem sikerült az iszlamistákat, az elsősorban Afganisztán domborzatának és annak köszönhető, hogy a tálibok gyakorlatilag mindvégig szabadon jöttek-mentek az afgán–pakisztáni határon. Mivel a hegyvidék nehezen járható, a helyiek pedig nem túlzottan barátságosak a külföldiekkel, az amerikaiak és szövetségeseik meg sem próbálták lezárni a több mint kétezer kilométeres szakaszt, így a tálibok bármikor zavartalanul összevonhatták csapataikat. Washington a vele egyébként szövetséges pakisztáni kormány segítségére sem számíthatott, mivel Iszlámábád a számára sok fejfájást okozó iszlamista és nacionalista mozgalmak kordában tartására használta fel a szélsőségeseket.
Nem javított az amerikaiak esélyein a változó washingtoni széljárás sem. Mint arra Ronald E. Neumann, az Egyesült Államok korábbi kabuli nagykövete rámutatott, Washington az elmúlt tizennyolc év alatt kilencszer változtatott Afganisztán-politikáján. George W. Bush kezdetben a terror elleni harcot helyezve előtérbe, elutasította a nemzet- és államépítésre való törekvést, majd a kialakult káoszt látva mégis támogatni kezdte. Barack Obama először kivonulást hirdetett, majd mégis magasabb fokozatra kapcsolta a háborút, végül aztán csapatokat vont ki. Donald Trump eleinte szintén a kivonulásról beszélt, majd ő is fokozta a harcok hevességét, nemrég megint kiürítette volna a megszállt országot, most pedig nem tudni, mit tervez. Nem meglepő hát, ha a tálib vezetők úgy értékelik, hogy az idő nekik dolgozik.
Az igazsághoz tartozik, hogy Amerika és a NATO terrorellenes kampánya sikerrel járt. Célzott támadásaikkal kulcsfigurákat iktattak ki, így megtörték a tálibok és az al-Kaida szövetségét. Amiben csúfos kudarcot vallottak, az Afganisztán általuk megszállt része működésének a megszervezése volt. Végső soron éppen ez vezetett a tálibok visszatéréséhez.
Miközben a hegyekkel, völgyekkel szabdalt Afganisztán etnikailag és kulturálisan a világ egyik legösszetettebb országa, közigazgatása erősen centralizált. Az amerikaiak által elnöki székben tartott Asraf Gháni, elődje, Hámid Karzai példáját követve, rendszerint Kabulból jelöli ki a tartományok kormányzóit és az alattuk szolgáló közel háromezer magas rangú hivatalnokot, akiknek kiválasztása során nem a rátermettség vagy helyi beágyazottság, hanem szinte kizárólag az elnök személyes bizalma számít. Ebből az következik, hogy az idegen és sokszor ellenséges környezetben dolgozó helytartók rendszerint saját embereik között osztják szét a kormánytól és külföldről kapott támogatásokat. A Transparency International szerint Afganisztán stabilan őrzi helyét a világ tíz legkorruptabb országa között, miközben az elmúlt tíz évben összesen egy magas rangú hivatalnokot ítéltek el megvesztegetés miatt. Helyi beszámolók szerint az afgán biztonsági erők gyakran maguk is útonállóként működnek, az áruszállítóktól önkényesen védelmi pénzt szednek, a kórházak ellátmányát eladják.
Mivel az embereknek nincs hova fordulniuk panaszukkal, a tiltakozás egyetlen hatásos módja legtöbbször az, ha a tálibok mellé állnak a központtal szemben. Ezért az elmúlt évtizedek során az iszlamisták párhuzamos államot hoztak létre, amelynek tisztviselői a közvélekedés szerint hatékonyabbak és kevésbé korruptak a kabuli kormány embereinél. Sikerük titka a rugalmasság. Míg a kabuli kormány a központból próbálja igazgatni az országot, addig a tálib adminisztráció mindenhol a helyi erős emberekre és a hagyományos társadalmi struktúrára támaszkodik, akikkel nem egy általános recept szerint, hanem egyéni megállapodásokon keresztül szabályozza viszonyát.
Az igazságszolgáltatásban például kitüntetett szerepük van a nagy tekintélynek örvendő helyi közvetítőknek, a tálibokhoz kötődő sariabíróságok vallástudói pedig nem pusztán dogmatikus alapon, hanem a helyi viszonyokat is figyelembe véve hozzák meg ítéleteiket. Az iszlamisták tanultak az 1990-es évek során elkövetett hibáikból, amelyek miatt akkor nemcsak a nemzetközi közvélemény, de a lakosság egy része is ellenük fordult. Az általuk uralt területeken burkát a nők már csak ott hordanak, ahol a konzervatív társadalom ezt magától is megköveteli, és nem tiltják a lányok oktatását sem.
Kevésbé üdvözölendő, bár érthető, hogy az ópiumtermelőkkel folytatott háborúnak is véget vetettek. Noha a tálibok hivatalosan továbbra is távol tartják magukat a drogtermeléstől és -kereskedelemtől, az abban részt vevők által befizetett adókra már nem mondanak nemet. Ami az oktatást illeti, a tálibok együttműködnek a kabuli oktatási minisztériummal, így a területeiken található iskolákat Kabul, az ENSZ és a különféle külföldi szervezetek finanszírozzák, miközben a tananyagot cenzúrázzák, és az oktatók kinevezését is kézben tartják. Hasonló a helyzet az egészségüggyel, amelynek működtetését szintén a központi kormányra bízzák.
Az afgán helyzetet jól ábrázolja, hogy az egykor terroristákat bújtató tálibok mára maguk is terroristavadásszá váltak. Az iszlamisták napi harcban állnak az általuk uralt keleti Nangarhar tartományban fészkelő Iszlám Állammal, és az amerikai légi csapások mellett nem kis részben nekik köszönhető, hogy a terroristák létszáma a 2016-os négyezerről mára 800-ra apadt. Amerika és a tálibok ezen a fronton tehát egy oldalon harcolnak. Noha a béke ezúttal elmaradt, Washington előbb vagy utóbb kénytelen lesz belenyugodni, hogy együtt kell élnie régi ellenségével. Vagy végleg hazamegy.
