A magyar ellenzék esete a kurdokkal

Mára a kurdok lettek az új tibetiek. A távoli, elnyomott nép, aminek romantikus harcába az európai baloldaliaktól kezdve a jobboldaliakon át a liberálisokig mindenki képes belelátni a saját küzdelmét. A baloldaliak a szocialista gyökereihez hű népi csoportokat, a liberálisok a feminista és szabadságpárti – már-már anarchista – önszerveződő erőket, a jobboldaliak pedig az Európát az iszlamistáktól védő, függetlenségükért küzdő kis nemzetet vizionálják bele a kurdokba. Így van ez immár Magyarországon is, ahol az ellenzéki szivárványkoalíciónak valamennyi szegmense könnyen megtalálja a neki kedves metaforát, amely mentén szolidaritását fejezheti ki a kurdokkal. A hirtelen jött érdeklődés apropóját persze nem a mindig forró közel-keleti helyzet, hanem Recep Tayyip Erdoğan budapesti látogatása adta, melynek során a „kurdokat elnyomó”, „népirtó”, „háborús bűnös diktátort” Orbán Viktor fogadta.

„Madarat tolláról, embert barátjáról” – foglalta össze az ellenzék álláspontját az Erdoğan-ellenes tüntetésen a legendás külpolitikus, Nagy Blanka, majd a babitsi „vétkesek közt cinkos, aki néma” – idézettel ostorozta a magyar kormány hallgatását a törökök kurdok ellen elkövetett „népirtása” miatt. Karácsony Gergely még a budapesti városházára is kitűzte a török beavatkozás miatt összeomló szíriai Rojava zászlaját.

Az ellenzék szándékosan figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy Orbán Viktor nem egy „népirtó diktátorral”, hanem egy szövetséges NATO-tagországnak és Magyarország egyik fontos kereskedelmi partnerének a vezetőjével találkozott, akivel mellesleg szívélyesen és mosolyogva szokott fotózkodni a szabadelvű világ minden vezetője Emmanuel Macrontól kezdve Angela Merkelen át egészen az ultraliberális Justin Trudeau-ig vagy akár Gyurcsány Ferencig.

De mik a tények a kurdokkal és Törökország kurdpolitikájával kapcsolatban? Harmincmillió fővel a kurd a Föld egyik legnagyobb állam nélküli nemzete. Lenne joguk saját országra? Persze. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Az 1946-ban megalapított és mindössze egyetlen évet megélt Mahabádi Köztársaságot leszámítva a kurdoknak soha nem volt saját államuk. Ha a nagyhatalmak a 1917-es a Sykes–Picot-egyezmény, de legkésőbb gyarmataik függetlenné válásakor úgy döntöttek volna, hogy a kurdoknak is adnak saját országot, ma bizonyára más lenne a helyzet, és egy etnikai kurd állam talán életképesebb is lett volna, mint a mesterségesen kreált libanoni, szír vagy iraki nemzet.

Ez azonban akkoriban számos érdeket sértett. Az I. világháborúból vesztesen kikerülő Oszmán Birodalom török nacionalistái sikerrel akadályozták meg az „oszmán Trianon” végső beteljesülését, a II. világháború után pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt a nagyhatalmaknak a kurdkérdésnél. Így aztán az egymástól hegyek és sivatagok által egyébként is szétszabdalt, különböző vallási irányzatokhoz tartozó és eltérő nyelvjárásokat beszélő kurd népcsoportok négy ország, Törökország, Irán, Szíria és Irak területeire kerültek, itt eltérő módon fejlődtek, más és más identitásuk alakult ki.

A zsidókkal ellentétben a kurdoknak máig nincsen „cionista mozgalmuk”. Sőt, a különféle kurd frakcióknak még épkézláb elképzelésük sincs arról, hogy miként kellene kinéznie a kurd államnak. Az egyetlen ma viszonylag államként működő kurd terület az első öbölháború után amerikai nyomásra létrejött Iraki Kurdisztán autonómia, amely sokkal inkább tekinthető a Barzanî és Talebanî klán kiskirályságának, semmint demokratikus államnak. Ha valamilyen csoda folytán meg is születne az egységes, iraki, szíriai, törökországi és iráni kurdokat összefogó Kurdisztán, a belső érdekellentétek hamar Vadnyugattá változtatnák. Egy szó, mint száz, a hiedelemmel ellentétben a kurd nem egységes nép, és nem kizárólag a nagyhatalmaknak köszönhetik, hogy nincs saját országuk.

Hamis állítás az is, hogy Erdoğan elnök elnyomná a kurdokat. Való igaz, hogy az atatürki hagyományokat követő török nacionalisták „hegyi törököknek” minősítették őket, és korlátozták jogaikat. Emiatt jött létre a baloldali Kurd Munkáspárt, amelynek a török állammal folytatott, 1978 óta tartó harcában hozzávetőleg 30 ezer ember halt meg. A Kurd Munkáspártot az Egyesült Államok és az Európai Unió is felvette a terrorszervezetek listájára. Azonban éppen a Tayyip Erdoğan vezette AK Párt volt az, amelyik a korábbi török nacionalizmust elvetve, pontosabban a kurdok nemzeti identitását nem tagadva, vallási alapon kezdte meg a kurdok integrációját. Ankara a 2000-es évek elejére tűzszünetet kötött a Kurd Munkáspárttal, és fejlődésnek indultak a törökországi kurd területek.

2011-ben azonban kitört a szír polgárháború, és a Kurd Munkáspárt szíriai szövetségesei elkezdték elűzni az arabokat és türkméneket a területeikről. A törökök válaszul ellenük uszították az általuk támogatott arab felkelők egy részét, mire a Kurd Munkáspárt felmondta a tűzszünetet, és támadásokat indított a török rend­őrök, katonák és más hivatalos személyek ellen. A szír polgárháború így Törökországra is átterjedt, rendszeressé váltak a merényletek és az összecsapások. A török hadsereg azonban nem tudja hatékonyan felvenni a harcot a Kurd Munkáspárttal, mivel annak van egy biztonságos hát­országa Szíriában, így szüksége van egy biztonsági sávra, ami kettészeli a kurdok törökországi és szíriai frakcióit. Ennek létrehozása zajlik most. Olyan alapvető biztonsági érdeke ez Törökországnak, amelyet egyetlen NATO-szövetséges sem hagyhat figyelmen kívül.

Fentiekből következik, hogy a magyar ellenzék által Tayyip Erdoğanra aggatott jelző, a „népirtó” sem állja meg a helyét. A török elnök ugyanis nem folytat etnikai tisztogatást. A szíriai területeken, ahova a török hadsereg most bevonult, eredetileg arabok és türkmének éltek, mígnem a szíriai polgárháború kirobbanása után az YPG (Kurd Népvédelmi Egységek) elődszervezetei, a baloldali Demokratikus Egyesülés Pártja és a jobboldali Kurd Nemzeti Tanács egyszerűen elűzték őket. A Törökországban élő arab menekültek áttelepítésével Erdoğan elnök valójában csak visszaállítja a néhány évvel korábbi állapotot.

Az ellenzék hiedelmével ellentétben Recep Tayyip Erdoğan még csak kurdellenesnek sem mondható. A Kurd Munkáspárt ugyanis nem egyenlő a kurdokkal. A nyolcvanmilliós Törökország lakosságának egyötöde, tizenötmillió ember kurd, akiknek a legutóbbi helyhatósági választásokon hozzávetőleg fele szavazott a török elnök pártjára vagy azzal szövetséges politikai erőkre. Emellett Törökország szívélyes viszonyt ápol az Iraki Kurdisztánnal is, amely ma leginkább Ankarával való viszonyának köszönhetően tudja megőrizni gazdasági és politikai autonómiáját a bagdadi kormánnyal szemben. Az ellenzék tájékozatlanságát mutatja, hogy Erdoğan látogatásának napján Tordai Bence nem a szíriai Rojava, hanem az Erdoğannal szövetséges észak-iraki Kurd Autonómia zászlajával pózolt a kamerák előtt, és ugyanezt a lobogót tűzte ki hivatalára Baranyi Krisztina, Ferencváros polgármestere is.

Hamis állítás az is, hogy a kurdok Európa védelmezői lennének. Tény, hogy a szíriai YPG a 2015-ben létrehozott Szíriai Demokratikus Erők (SDF) frakciójaként részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban. Kevesebben tudják azonban, hogy a terrorkalifátus legyőzését több mint egy éven át hátráltatta, hogy a kurd gerillák nem voltak hajlandók a kurdlakta területeken túl harcba szállni a terroristákkal. Ehhez a kedvük csak akkor jött meg, amikor az SDF fejenként 213, majd 290 dollárnyi zsoldot kezdett folyósítani számukra. De még akkor sem ők vitték a prímet. A kurd fegyveresek mindig csak a szövetséges légierő által már megtisztított területekre vonultak be az amerikai különleges erők társaságában. A tévhittel szemben tehát a kurdok nem Európa, hanem csakis önmaguk védelmezői. Még akkor is, ha a Rojava-projektről tudósító nyugati újságíróknak nyilatkozó ébenhajú amazonok és nagy bajszú gerillák ügyesen mondják vissza a központi vezetés propagandaszövegét.

Noha valóban igaz, hogy a kurdok által képviselt nacionalizmus – pontosabban az a törzsi, nyelvi, etnikai identitáskatyvasz, amit a médián keresztül nacionalizmusként értelmezünk – európai fejjel érthetőbb és logikusabb, mint mondjuk az iszlamizmus, a kurdok nemhogy nem európai, de még csak nem is európaias nép. Az ellenzék esetleg megfontolhatná, hogy az YPG után a Vörös Hadsereg, a Vasgárda vagy a szerb szabadcsapatok dicsőségére is rendezzen demonstrációt.