Barokk ragyogás
Csaknem harminc Rubens- és több mint egy tucat Van Dyck-alkotás szerepel a Szépművészeti Múzeum legújabb, a flamand festészet fénykorát bemutató időszaki kiállításán, ahová mások mellett a Louvre-ból, az Ermitázsból, a Pradóból és a londoni National Galleryből is érkeztek remekművek. A tárlat egyik legfőbb erénye, hogy leszámol a Rubens-sztereotípiával, és megmutatja a mester tematikailag és műfajilag egyaránt sokszínű arcát.
Aki csak amiatt tervezi megnézni a Szépművészeti Múzeum nagyszabású Rubens-kiállítását, mert a művész neve az általános közvélekedésben összeforrt a rózsaszín bőrű, gömbölyded, mezítelen női testek ábrázolásával, bizonyosan csalódni fog. Egyrészt mert a XVII. századi, katolikus Flandriában eleve elképzelhetetlen volt a meztelen női modell utáni festés, kivéve persze, ha a legközelebbi rokonok, például feleségek vállalkoztak erre a korántsem egyszerű, ráadásul időigényes feladatra. Így tehát, bármennyire is kiábrándító ez sokak számára, Rubens az aktjaihoz férfiakat mintázó antik szobrokból, illetve az azokról készült rajzokból és metszetekből merített inspirációt. Másrészről pedig a tárlat egyik célja éppen az, hogy leszámoljon a „Rubens, a testes meztelen nők festője” sztereotípiával, helyette bemutassa nemcsak a művész sokszínűségét, kiemelkedő kvalitását és az egész korszakra gyakorolt erős hatását, de a stilárisan és tematikailag egyaránt gazdag XVII. századi flamand festészet egészét is.
Kortársai szerint Rubens rendkívül művelt és megnyerő személyiség volt, aki anyanyelvén kívül öt másikon beszélt, így az uralkodók és államminiszterek nemcsak portrékat rendeltek tőle, de nemegyszer kérték fel különböző diplomáciai feladatokra is. Közbenjárásának és kifogástalan udvari viselkedésének köszönhető például az 1630. november 15-én megkötött angol–spanyol békeszerződés is, amelynek aláírása után mindkét országban lovaggá ütötték. Nem mellesleg pedig miközben Madridban éppen Habsburg IV. Fülöp spanyol királlyal tárgyalt, Tiziano-remekműveket tanulmányozott, és megismerkedett Velázquezzel is.
– A XXI. század közönsége már nem sok mindent tud kezdeni a barokk korral, benne a templomok arany- és ezüstputtócskáival. Érezzük ugyan, hogy e képek tele vannak drámával és érzelmekkel, de sokkal kevésbé ismerjük a megértésükhöz nélkülözhetetlen bibliai vagy mitológiai történeteket, mint akár annak az időszaknak az átlagembere – mondja Tátrai Júlia, a kiállítás kurátora. Úgy látja, ehhez az eltávolodáshoz nagyban hozzájárult a XIX. században kialakult művészeti közízlés is: az olasz reneszánsz és a klasszikus korszak középpontba állításával a barokk, a rokokó vagy a manierizmus nem állhatta a versenyt.
Éppen ezért a tárlat első terme térben és időben próbálja meg elhelyezni a látogatót, aki így egyszerre kronológiai és történelmi áttekintést is kap a XVII. századi Németalföldről. A festményeken keresztül megismerhetjük a korszak politikai központját, Brüsszelt és képzőművészeti centrumát, Antwerpent, illetve a legfontosabb művészeket és uralkodókat is, köztük Ausztriai Albert főherceget és Izabella Klára Eugénia főhercegnőt, valamint Lipót Vilmos főherceget, a nem túl eredményes hadvezért, ám annál sikeresebb műgyűjtőt.
A ráhangolódás után következik az igazi csemege, azaz a barokk szellemiségre leginkább jellemző szenvedélyek és szenvedések ábrázolása, a történeti képek sora. A XVII. században az számított igazi művésznek, aki művei témájául bibliai, mitológiai vagy az ókori történelemből vett jeleneteket választott. Az alkotók minden erejükkel igyekeztek megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyekről André Félibien korabeli francia építész-teoretikus így írt: „Aki tájképeket fest, fölötte áll annak, aki csak gyümölcsöt, virágot és kagylót fest. Nagyobb elismerést érdemel az, aki élő állatokat fest, mint az, aki csak halott és mozdulatlan dolgokat. És mivel az ember Isten legtökéletesebb alkotása a földön, az a festő a legkiválóbb, aki Istent utánozza azáltal, hogy embereket fest. És bár nem könnyű dolog egy emberi alakot úgy lefesteni, hogy az az élet és a mozgás benyomását keltse; az, aki csak portrékat fest, még nem érte el a művészet legmagasabb fokát. Ide csak az jut el, aki egy ember helyett egy csoportot képes ábrázolni. A történelemből és a mitológiából kell ehhez nagy témákat kiválasztani.” Az antik kultúrában jártas, a kortársai által is festőfejedelemként tisztelt Rubens pedig elérte a „művészet legmagasabb fokát”, vagyis a művészhierarchia csúcsán állhatott olyan munkáinak köszönhetően, mint a tárlaton is látható A három Grácia, Vénusz és Cupido, Sámson elfogatása, A bűnbeesés vagy a Zsuzsanna és a vének.
Bár kétségtelen, hogy már csak ezekért a képekért is megéri meglátogatni a Szépművészetit, az igazi kuriózum az úgynevezett Arany Decius-kárpitsorozat egyik darabja és a hozzá kartonként szolgáló festményegyüttes bemutatása, erre eddig még soha nem volt példa. Rubens, aki családilag is kötődött a falikárpit-művészethez, hiszen nagyapja és nagybátyja is falikárpit- és textilkereskedő volt, ebben a műfajban is szerette volna a vatikáni kartonjairól messze földön híres Raffaellót túlszárnyalni. Ihletet merített ugyan tőle, de míg a reneszánsz zseni még papírra és vízfestékkel készítette el a kartont, ami után a szövőmesterek dolgoztak, addig ő már hatalmas olajfestményeket tett le eléjük, jócskán megnehezítve ezzel a dolgukat.
Olyan színárnyalatok létrehozását követelte meg ugyanis a kárpitokon, amelyeket a rendelkezésre álló gyapjú- és selyemfonalból nagyon nehéz volt elővarázsolni.
Aztán persze szólnunk kell a barokk egyik legfontosabb, kihagyhatatlan műfajáról, a portréról is, melyeket – fénykép híján – az uralkodócsaládok küldtek egymásnak egy-egy házasság, azaz a leendő dinasztikus kapcsolatok megkötése előtt. A Flamand portré ezer arca szekcióban fő helyre került a Szépművészeti új szerzeménye, a szintén házassági céllal készült Anthonis van Dyck-portré a kilencéves Stuart Mária Henrietta hercegnőről, aki mellett most helyet kaptak szülei, I. Károly angol király és felesége, Henrietta Mária királyné, illetve testvérei is. Igazi csemege az a Stuart testvéreket életnagyságot meghaladó méretben megfestett Van Dyck-kép, amelyet a londoni National Gallery csak nagyon ritkán ad kölcsön. A háromévnyi előkészítő munka után létrejött tárlaton összesen százhúsz művet láthat a közönség negyven olyan nagy közgyűjteményből, mint a párizsi Louvre, a szentpétervári Ermitázs, a madridi Prado, a washingtoni és a londoni National Gallery. A barokk remekművek közé pedig, kakukktojásként ugyan, de a kiállítás tematikájához mégis szervesen illeszkedve egy kortárs műalkotást is csempészett a kurátor: Kicsiny Balázs életnagyságú figurája a mai kor emberének szemszögéből reflektál a művészet tértől és időtől független felvetésére.
