Bronzzá vált könnycseppek

–  A Magyar Olimpiai Bizottság november 6-án színes összeállítással köszöntötte önt ötvenedik születésnapja alkalmából, az egyik internetes lexikon szerint azonban még mindig csak 49 éves. Most akkor kinek higgyünk?

–  Sajnos a MOB információi a helyesek, ebben a hónapban van a születésnapom, betöltöttem már az ötvenet. Egyébként a férjem (Nébald György olimpiai bajnok kardvívó – a szerk.) adatai sem jók. Róla azt írják, hogy 180 centiméter magas. Mióta a gyerekek észrevették, ezzel piszkálják az apjukat.

–  Lehetek szemtelen?

–  Egészen nyugodtan!

–  Meg is érdemli a férje! Tudja, mivel viccelődött, amikor felhívtuk, hogy megadja az ön telefonszámát? Azt mondta, sajnos nem tud segíteni, mivel már nem élnek együtt. Aztán persze elnevette magát…

–  Idestova 26 éve alkotunk egy párt. Igaz, összeházasodni sokáig nem volt időnk: mivel egyik verseny a másikat követte, csak 2004-ben került sor az esküvőnkre. Az egyik bajnokságon Gyuri odaállt elém, és megkérdezte, mit szólnék, ha három hét múlva feleségül venne. Igent mondtam.

–  Sugárzik önről a boldogság. Úgy tűnik, nem bánta meg a döntését…

–  Az egyetlen dolog, amin képesek vagyunk összeveszni, az a televízió távirányítója. Közelharcot kell vívnom, ha valamilyen műsort szeretnék megnézni.

–  A páston megküzdöttek valaha?

–  Naná! Kardoztunk, tőröztünk és párbajtőröztünk is már. Persze ez utóbbiban esélye sem volt…

–  Az ön sikereiben mennyi szerepe volt a férjének?

–  Nagyon sok, főleg az aktív pályafutásom vége felé, amikor Szőcs Berci bácsi, az edzőm korából kifolyólag már nem tudott velem jönni a versenyekre. A legtöbbször Gyuri vitt vagy kísért el. Az olimpiákon is ő támogatott. Szerencse, hogy akkoriban a kardozók szövetségi kapitányaként dolgozott, mert civilként nem lehetett volna a közelemben. Kevesen kapnak akkreditációt egy ilyen komoly sportesemény VIP-helyiségeibe.

–  Ami nem sikerült Athénban, az sikerült Pekingben: talpra állt egy vesztes asszó után, majd bronzérmet nyert. Sokszor elmondta már, hogy azokban a nehéz pillanatokban is a férje tett rendet a fejében. Mit mondott, aminek hatására így szárnyra kapott?

–  Nem is az a lényeg, hogy mit mondott, hanem az, ahogyan mondta. Összetörtem, sírtam, de ő nem vigasztalgatott, hanem felemelte a hangját, és alaposan leszidott. Gyakorlatilag csak pofon nem csattant el. Azt mondta, ne a bronzérem lebegjen a szemem előtt, hanem arra gondoljak, hogy van egy csörte, amit meg kell nyernem. A taktika pedig jövedelmező volt: kizökkentett az apátiából.

–  A Nébald család tagjainak többsége vívó és ügyvéd. Ön is elvégezte a jogi egyetemet. De praktizált is?

–  A hároméves jelölti időszakomat letöltöttem a férjem mellett, de rájöttem, hogy nem vonz ez a szakma. Egyrészt későn végeztem az egyetemen, az összes szakmabeli fiatalabb volt nálam, ez pedig nagyon zavart. Másrészt akkoriban jogásznak lenni anyagilag sem volt olyan jövedelmező, mint mostanság. Harcolni kellett az ügyfelekért, állandóan stresszeltem, készültem az újabb és újabb ügyekre, a jogszabályok viszont időről időre változnak, ezért kénytelen voltam folyamatosan tanulni, miközben a páston is meg kellett felelnem. Miután Gyuri más vizekre evezett, én pedig várandós lettem, végleg elbúcsúztam az ügyvédi pályától. De ezt sem bántam meg. Nem egy családbarát szakma.

–  Milyen vonalon indult el?

–  Kirendelt védőként rengeteg büntetőperen vettem részt, amit kifejezettem élveztem. Érdekes történetekkel és arcokkal találkozhat az ember egy-egy ilyen alkalommal.

–  Volt olyan vádló vagy vádlott, aki felismerte a vívó Mincza Ildikót?

–  Abból a közegből kevesen követik a magyar vívósport eseményeit, úgyhogy nem, nem volt ilyenre példa.

–  Állandó vitaforrás manapság, hogy melyik életkorban a legjobb gyermeket szülni. Ön 36 éves volt, amikor világra hozta első lányát, Franciskát. Ilyen időtávlatból hogy látja, ideális volt az időpont?

–  Abból a szempontból igen, hogy addigra benőtt a fejem lágya. Nyilvánvaló, hogy harminc év fölött jóval bölcsebb egy nő, több tudást adhat át a gyerekeinek. Viszont közel sem képes olyan lazán venni a gyereknevelést, mint ahogy egy fiatalabb, huszonéves lány. Ráadásul én szerettem volna harmadik vagy akár negyedik gyereket is, ez azonban nem fért már bele az időbe.

–  Edzőként viszont több mint húsz fiatal fölött anyáskodik. Mit tapasztal, mi a jellemző a mai vívópalántákra?

–  Nehéz helyzetben vannak, mert rengeteg inger éri őket, nem könnyű megragadni egy olyan momentumot, amihez kötődni tudnának. Ma már nincs meg az a lehetőség, mint mondjuk az én gyerekkoromban, amikor két évig csak az alapokat tanultuk, lábmunkáztunk. Egy éven belül versenyre kell vinni a fiatalokat, különben elmegy a kedvük az egésztől. A szülők is ezt várják el. Pedig nem biztos, hogy ez olyan jó dolog.

–  Miért?

–  Mi annak idején fél kettőkor kiléptünk a suli kapuján, fél háromkor már az edzőteremben voltunk, legkésőbb ötre pedig haza is értünk. A mai kisdiákok sokáig vannak iskolában, ezért minden edzés később kezdődik, később fejeződik be. A kicsik estefelé érnek haza, és akkor látnak csak hozzá a házi feladat megírásához. Alig marad szabadidejük. Ez egyenes út a kiégéshez.

–  A „sportszülőkkel” mint oly sok edzőnek, önnek is meggyűlik a baja?

–  Ne is mondja! Több gond van velük, mint a gyerekekkel. Ki is írtuk az ajtóra, hogy tilos belépniük a terembe, de mivel most már szinte mindent a szülő fizet, a tagdíj mellett a versenyekre való utazást és a felszerelést is, nem zárhatjuk ki őket teljesen, nem vehetjük el tőlük a beleszólás jogát.

–  Ezek szerint az utánpótlás támogatása állami szinten nem megfelelő?

–  Azért azt nem lehet elvárni, hogy teljesen kezdő szinttől időről időre felruházzák, felfegyverezzék az összes gyereket. Ez rengeteg pénz lenne. Elképesztő árak vannak: egy vívócipő például ötvenezer forint, egy penge, ami elég gyakran eltörik, hétezer.

–  Korábban az ilyen dolgokat ki kellett érdemelni, nem igaz?

–  Nemrég szólt az egyik kollégám, hogy a korábbi, bordó válogatottmelegítőt most nagyon olcsón meg lehet vásárolni, mert jön az új széria. Kérdezte, nem viszek-e egyet a lányomnak. Mondtam, hogy eszem ágában sincs, dolgozzon meg érte, hogy úgy meg tudja majd becsülni, mint én a sajátomat. Az nagy becs­ben van: 1988 óta becsomagolva pihen a ruhásszekrényemben.

–  Az edzősködést leszámítva mikor ragadott utoljára fegyvert?

–  Azt hiszem, nyáron. A felnőtt, hobbista tanítványaim vettek rá az évzáró versenyen, hogy megmérkőzzek az első helyezettel. Emlékszem, annak idején én is nagyon szerettem volna megküzdeni a nevelőedzőmmel, Udvarhelyi Gáborral.

–  És sor került az összecsapásra?

–  Igen. Győztem! Persze akkor ő már legalább húsz éve nem kötött be vívni, úgyhogy nem tekintem ezt olyan nagy diadalnak, nem szoktam dicsekedni vele.

–  Azzal viszont büszkélkedhetne, hogy Athénban Nagy Tímeát hozzásegítette egy olimpiai aranyéremhez!

–  Laura Flessel, a franciák többszörös olimpiai bajnok párbajtőrözője sosem volt a sportszerűség mintaképe, a számára veszélyes pillanatokban szerette hanyatt dobni magát, hogy az ellenfél már ne szúrhassa meg. Így történt ez akkor is, amikor 2004-ben, Athénban a döntőbe jutásért vívtam vele. Ki is kaptam, Titi azonban a másik ágon nyert, vagyis az aranyért Flessellel kellett megküzdenie. Mondtam neki, hogy figyeljen oda a francia vívó húzásaira, mert elúszhat rajtuk a meccs. Ő azóta is azt állítja, ez segítette hozzá a győzelemhez.

–  Egyéniben kettejükön kívül olyan tehetségek csillogtatták meg tudásukat abban az időben, mint Tóth Hajnalka, Szalay Gyöngyi, Horváth Mariann vagy Hormay Adrienn. Mi volt az oka, hogy csapatban sosem jött ki a lépés önöknek?

–  A szakág vezetői sosem kezeltek bennünket egységként. A hatalmi harcok, egyéni érdekek miatt mindig bizonytalanok voltunk a válogatást illetően, csatáznunk kellett egymással a kiadó helyekért. Sokszor az utolsó pillanatban derült ki, hogy ki lesz a tartalék, ami persze vitákat eredményezett. Nehéz úgy összecsiszolódni, hogy közben folyamatosan torzsalkodsz és rivalizálsz a többiekkel.

–  A női párbajtőr a hazai vívósport húzóágazata volt korábban. Az utolsó mohikán az olimpiai bajnok Szász Emese volt, aki jelenleg egy néhány hónapos ikerpár boldog anyukája. Hol az utánpótlás?

–  Bár a párbajtőr a legnépszerűbb szak­ág, évek óta generációk nőnek föl úgy, hogy nem találkoznak az élő legendákkal. Az egykori kiválóságok leköszönésük után elfelejtődnek, a kutya sem kíváncsi rájuk. Meg kéne becsülni azokat, akik letettek valamit az asztalra, mert már a puszta jelenlétük is óriási hatással lehet a fiatalokra. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam annak idején.

–  Egy 2013-as interjú során azt mondta, úgy érzi, nem a csúcson hagyta abba a versenyzést. Változott önben ez az érzés az elmúlt években?

–  Nehezményeztem, hogy a második lányom, Melinda születése után nem hívtak meg a válogatottba, nem kaptam támogatást az újrakezdéshez. Harminc év után nem ezt várja az ember. Pedig egy csecsemő leveszi a válladról a terhet. Nagy Tímeánál is láthattuk ezt: minden szülés után nyert egy olimpiát. Úgy volt vele, nem baj, ha nem jön ki a lépés, hiszen otthon várja a legnagyobb kincs. Ma már nem kesergek, átértékeltem magamban a történteket. Rájöttem, hogy mindent, ami boldoggá tesz, a vívásnak köszönhetek. A bronzérem pedig sokszor felér egy arannyal, azok számára legalábbis biztosan, akik tudják vagy sejtik, hogy mennyi verejték és könnycsepp árán került az ember nyakába.