Végtelen skálák

A CIKK MEGJELENÉSÉT AZ MVM ZRT. TÁMOGATJA

– A Gradus művészügynökségen keresztül jutottam el önhöz. Ma már Magyarországon is szokás, hogy akár a legfiatalabb tehetségek is hasonló közvetítőkre bízzák a praktikus ügyeiket?

– Egyre gyakoribb. Tőlünk nyugatabbra évtizedek óta komoly kultúrája van ennek; ha valaki csak úgy, önmagában megkeres egy zenekart, szinte szóba sem állnak vele. Itthon a megrendelői oldal néha még ódzkodik az ügynökségekkel való tárgyalástól, felesleges pluszkörnek érzékelik az megbeszélések során. Pedig rengeteg előnye van egy ilyen képviselőnek, hiszen az időpontok egyeztetése, a szerződések aláírása, visszaküldése, a számlák intézése rengeteg energiát felemészt, és elvonja a figyelmet az alkotástól. Én ugyan mindig nagyon igyekeztem ezekben a bürokratikus feladatokban is helytállni, de talán csak azért, mert van bennem egy ki nem fejlett mérnök: a gimnázium utolsó évéig hezitáltam az építészet és a zene közt.

– Végül miért döntött ez utóbbi mellett? Hogy folytassa a családi hagyományt? Hiszen ükapja kántortanító, dédapja híres gyermekorvos és műkedvelő zenész, nagyapja, Dobszay László pedig szintén nagyon elismert zenetörténész, népzenekutató, karnagy és egyetemi tanár volt.

– Mondhatjuk, hogy zenészcsalád vagyunk, de még inkább azt, hogy értelmiségi család, amelynek minden tagja zeneszerető, ám nem feltétlenül hivatásos muzsikus: egyik nagybátyám például éppen építészmérnök, inspiráló szakmai tudással. Amikor az érettségi idején választanom kellett, kevésbé gondoltam az elődeimre, csupán feltettem magamnak egy egyszerű kérdést: mi az a dolog, ami nélkül egy napot sem tudnék elképzelni? A válasz egyértelműen és zsigerileg a zene volt, és azt hiszem, elég jól boldogulok azóta is különféle tervrajzok készítése nélkül. Igaz, másfél éve vettünk a feleségemmel egy családi házat, aminek az átalakítását szinte teljes egészében magam terveztem, a szobabeosztástól egészen a méretre kiszabott kulcsostábláig. Utóbbit le is gyártottuk a kisfiammal közösen.

– Elsőként orgonista szakon kezdett a Zeneakadémián, majd felvette mellé a karmesterit is. Miért?

– Még a középiskolában váltottam zongoráról orgonára, és a zeneiskolában szerencsére megengedték, hogy „feketén”, önszorgalomból bejárjak a zeneszerzés- és összhangzattanórákra is. Ez később igen jó alapnak bizonyult mindkét felvételimhez. A karmesterségben maga a szimfonikus repertoár vonzott nagyon, azon darabok sokasága és változatossága, amelyek e remélhetőleg hosszú pálya során Bachtól a kortárs zenéig a kezembe kerülhetnek.

– Bár ma már nagyon sok helyen vezényel is, a kétféle zenészi tevékenysége a kezdetektől párhuzamosan fut: az egyetem harmadévében előbb a Dohány Utcai Zsinagóga első orgonistája lett, 2015 óta pedig a Gazdagréti Szent Angyalok-templomban is végez orgonistaszolgálatot. Alapvetően a katolikus hitben és liturgiai keretek közt felnőtt emberként könnyű volt megtanulni az átjárást e két, markánsan különböző zenei és szokásvilág közt?

– Tulajdonképpen igen. Talán mert mindenfajta műfajban egyre fontosabbnak tartom, hogy az ember úgy váltson a zenei nyelvek közt, ahogyan a színész az egyes szerepei között. Ez a kétféle szolgálat, és egyáltalán az, hogy a zsidó zenei életbe is beletanultam magam, hamar elkezdett összetalálkozni bennem. A munkamódszer minden feladatnál ugyanaz: először megérteni a rendszert, a kereteket, majd azon belül gondolkodva kifejezni önmagam. A különböző stílusok nem kioltják, hanem éppen ellenkezőleg, egy idő után elkezdik gazdagítani egymást, a vezénylésben is: egy kortárs ensemble műsor dirigálása után egyszeriben egy színesebb, részletezőbb Strauss szimfonikus költeményt tudok csinálni. Ezért sem bánom, hogy annyi mindent vezényeltem már a gregoriántól kezdve musicaltől az operán át akár egy-egy néhány hónapja megírt mű ősbemutatójáig. Ez a fajta teljességre és összefogásra való törekvés azonban soha nem írhatja felül a részletező precizitást, a minél mélyebbre való ásást egy adott darab, mondjuk egy Mozart-mű kapcsán, miközben ma már egy zenész sem lehet szűk látókörű: a fókuszáltság és a „széleslátás” végtelen skáláinak összehangolása egész életen át tartó, nehéz feladatunk.

– Említette a kortárs klasszikus zenei, akár opera-ősbemutatókat, amelyek a laikusok számára talán még ma is egyet jelenthetnek a hallgathatatlansággal. Tényleg így van, vagy lassacskán a zeneszerzők körében is újra divatba jönnek a harmonikus dallamok?

– Meghaladottnak látom a kortárs zenét pusztán az experimentális, illetve hagyományos európai zenei nyelvezet szerint két tömbre felosztani. Ezzel együtt számomra érzékelhető, hogy ma egyre több szerző vállalja tudatosan a megváltozott közönség pszichés és szellemi működése által kijelölt kereteket, amelyen belül aztán mégis újra ezerféleképpen lehetséges megalkuvások nélkül és egyénien fogalmazni. Itt azonban nagyon fontos, hogy egy szerző érzékeny legyen: újszerű, vagy megdöbbentőnek ható gondolataihoz adjon fogódzókat, zenei formái feszesek legyenek, vagy ha éppen az a célja, hogy kirántsa a talajt hallgatója lába alól, akkor annak átgondolt művészi indokai legyenek. De ez nem lehet radikális, hiszen a heti egy iskolai énekórán „edződött” közönséggel óvatosan kell bánni. Mivel az átlagos magyar iskolai zeneoktatás nem kapja meg a kellő teret, a zeneszerző és bárki más nem muzsikus hallása sokkal jobban különbözik, mint amennyire eltér például egy író és bárki más nem író beszédhez és szöveghez való viszonya: az irodalommal érettségi tantárgyként mindenki megismerkedik valamilyen mértékben. Vagyis amíg egy zeneszerző részletesen megérti mondjuk a hangmagasságok különbsége adta melodikus tartalmat, addig a hallgatóra sokkal erősebb hatással van az éppen aktuális hangszín, hangszerelés, az énekelt zenének a szövege és az esetleg hozzá kapcsolódó vizuális tartalom. A megoldás azonban semmiképpen nem a lebutítás, az olcsó, hatásvadász fogásokkal teletűzdelt slágerzenék írása: a szinte végtelen zenei eszköztárból nagy szabadsággal választhatunk anélkül, hogy elefántcsonttoronyba zárnánk magunkat.

– Orgonistaként és karmesterként is rendszeresen kap külföldi felkéréseket. Mit lát, a professzionális magyar komolyzenészek – zeneiskolai rendszerünket általában erősnek gondoljuk már középfokon is, a Zeneakadémia pedig rendre előkelő helyeken szerepel különböző szakmai összehasonlítási listákon – mennyire keresettek a világon?

– Nagyon is. Japánba és Németországba például úgy jutottam el még egyetemista koromban vezényelni, hogy a Zeneakadémiától kifejezetten magyar karmestert kértek bizonyos kinti formációk. A Kodály-módszert néhány szakértőt kivéve alig ismerjük, miközben a föld számos pontján nem győzik eltanulni tőlünk, a hangszeres szólistáink, kórusaink, néhány zenekarunk pedig kifejezetten erős nemzetközi összevetésben is. És például kevesen tudják, de a mai nagy amerikai zenekarok közül alig találni olyat, amelyiknek az első jelentős karmestere ne magyar származású lett volna: Széll György, Reiner Frigyes, Solti György és Ormándy Jenő stílusjegyei máig hallhatók Clevelandben, New Yorkban, Chicagóban vagy Philadelphiában. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az örökkévalóságig ücsöröghetünk a babérjainkon: csak az élő hagyománynak és a helyesen felhasznált tudásnak van igazi értéke. Hiába van Erkelünk, Bartókunk vagy Kodályunk, ha csak a nevüket ismerjük, és hiába vannak nagy regényeink, ha senki nem olvassa őket.

– Önöknél biztosan nem halott ez a tudás, hiszen a felesége, Dobszay-Meskó Ilona szintén zeneszerző-karmester. Mondhatni, hogy két gyermekük, a négy és fél éves Lackó és a két és fél éves Anna az anyatejjel szívta magába a klasszikus és kortárs hangokat?

– Igen, mindketten nagyon érdeklődők. Hallgatunk egyébként könnyűzenét is otthon, de abból is csak olyat, amit jó szívvel kapcsolunk be nekik. Én például nagyon szeretem a szvinget és egyáltalán a big band hangzást: pihentet, kikapcsol, ugyanakkor a benne lévő ötletek, humor és művelőinek zenei virtuozitása az agyamat is szórakoztatja. Ha viszont klasszikusok, akkor Mozart, Bartók, Brahms, Mahler és Mendelssohn. Legalábbis ők azok, akiknek a zenéjét szívesen bontogatnám majd a jövőben egy valódi alkotóműhelyként működő állandó társulattal.