A sós pogácsa

„A magány és a feleslegesség érzése a legszörnyűbb formája a szegénységnek.”
(Kalkuttai Szent Teréz)

Minden ünnepnek megvan az illata. A Szent Istváné a frissen sült új kenyér durcásának forró gőzös felhője. A húsvétnak a főtt sonka füstös aromája. A karácsonynak pedig a fahéjas sült almával kevert fenyőillat. Az adventnek nincs ilyenje. Az adventnek csupán várakozása van, amit vagy beteljesedés követ, vagy újabb haladék a szebb napokig.

***

Hála a csorba kerítésnek meg annak a fránya rókának, már csak négy tyúk maradt, konstatálta Mamó. Abból a négyből az egyik már letojt. „Szegénykém, majd megy a levesbe szenteste”- gondolta magában, miközben szakajtóba szedte azt a három árva tojást, annak a három árva tyúknak az adományát, akik megkegyelmeztek neki. Jönnek a gyerekek, kell valami, amit szeretnek. S ez a valami az ő legendásan finom köménymagos pogácsája. Dej’sz abba bizony nem fárad el a keze, amit ennyiből meggyúr, de ez is valami. Még maradt a ruhásszekrényben a kendők alatt egy doboz konyakos meggy, idősek napjára adták a kultúrban, azzal majd kipótolja – tervezgette, miközben a konyhába ért. 

S ahogy beért, már kezdett is neki a pogácsáknak. Egy kis vaj, egy kis liszt, s az a csipetnyi titok – még a tévében hallotta ezt a csipetnyi titok szöveget, s nagyon megtetszett neki –, az a kicsi varázslat, amitől a pogácsa még omlósabb lesz: a kevéske reszelt sajttal összekevert vegetás tejföl. Ilyet aztán nem kapnak az unokák a boltban, az egyszer biztos! Ilyet csak Mamónál esznek, ha le tudnak jönni Pestről. Most, hogy itt tartott a gondolkodásban, miközben kezei már liszttől fehérlettek, elmosolyodott. Északon lakott ő, ennél északabbra már nem is lehetett volna a háza, a határ alig kétszáz méterre volt tőle. De a lányaék mindig úgy mondták: „Lemegyünk hozzád, Mamó!” Na de amíg jönnek, felőle akár le is jöhetnek, azt se bánja. 

Dolgos kezei közt lassacskán tésztává állt össze a sokféle minden. A kömény kikészítve, s melléje egy pohárkában egyetlen tojás fehérjéje, na meg a tollyú, ezt még ő maga kötötte kacsafarokból; azzal keni meg majd a tetejét. Csakhogy még addig van egy kis idő, ahogyan a faliórát nézte. A veje hozta neki Csesztohovából, ahova egy ipari kongresszusra vagy hova utazott. Ő is el akart menni még a téesszel 1978-ban, de valamiért lemaradt a buszról. Mondjuk, amíg itt van Szentkút meg Pócs, van hova mennie. Illetve volt. A lába már jó, ha beviszi őt az óltól a konyháig. No, de itt az idő, gondolta, berakta hát a pogácsákat a sütőbe. Pont egy egész tepsi lett. Ha az unokája meg a veje nekidurálják magukat, ebből ugyan egy morzsa se jut hazulra. De nem is baj. Szerette nézni őket, ahogy eszik. Szerette nézni őket, ahogy ott vannak. 

***

Már az egész házat betöltötte a sülő pogácsa mennyei illata, amikor megcsörrent a telefon. Neki nem kellett volna, de a lánya ragaszkodott hozzá, mert mi van, ha baj történik? Így aztán beszereltette. 

– Csókolom, Mamó! Évi vagyok – hallotta meg a lánya hangját a kagylóból.

– Szervusz, kislányom! Hol tartotok az úton? Már sül a finomság, aztán ideérjetek, amikorra még jó meleg lesz, mert úgy az igazi! – mondta Mamó egyszuszra, mint aki kevés dologról sokat akar hirtelen mondani.

– Az a helyzet, hogy sajnos nem tudunk menni. Istvánnak közbejött egy munka, meg Andrist is elhívták valami buliba.

– Buliba? – kérdezte Mamó, szeme sarkából elkenve a legördülni készülő első könnycseppet, de vigyázva arra, hogy hangjában csak az érdeklődést lehessen kihallani. Minek szomorítsa őket még ő is, amikor szegénykéknek annyi dolguk van?

– Nem tudom, Mamó, valami szülinapi buli.

– No, azt bizony nem szabad kihagyni! Az csak egyszer van egy évben. Vasárnap meg sok. Majd jöttök jövő héten.

– Na ez az, hogy sajnos akkor se tudunk. Sőt karácsonyig teljesen be vagyunk táblázva. De 25-én ott leszünk, ne félj!

– Nem félek én, kislányom, csak intézzétek a dolgotokat! Na, de megyek is, mert odaég a pogácsa! Szervusz! Szeretlek! – mondta Mamó, s épp csak hogy megvárta a rutinból jövő „én is szeretlek”-et, amikor muszáj volt leülnie a hokedlire. Kicsit ült csak, amíg a szédülés elmúlik. Nem sok az, szedi a tablettát, az rendben tartja a vérnyomást. Egy pillanat múlva már a sütőnél volt, amiből konyharuhába csavart kézzel emelte ki a tepsi pogácsát. 

***

Már a harmadikat ette. Most igen jóra sikeredett, bár egy kicsike só elkélt volna még bele. Kár, hogy Andriska nem kóstolhatja meg. De hát, ha dolguk akadt. A dolog ellen nincs mit tenni. Az olyan, hogy csak úgy jön a semmiből. Sebaj! Majd karácsonykor! Majd akkor aztán! S remegő kézzel a negyedik pogácsa felé nyúlt. Amikor föléje görnyedve a szájához emelte, az első falatra három könnycsepp hullott. „Ej, hát most már elég sós” – gondolta Mamó.