Mi, magyarok
E címmel jelent meg Sal Endre kötete, amelyben a régmúlt iránt megszállottan érdeklődő szerző olyan tehetséges magyarok portréit vázolja fel, akik önként vagy kényszerűségből elhagyva a hazát, jó hírünket vitték szerte a földön. A főleg a XX. század első felére koncentráló időutazás egyszerre szórakoztató, informatív, és a háttérben felsejlenek közelmúltunk történelmi kataklizmái is.
„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a Földön: az emberek és a magyarok” – e mai napig sokszor idézett mondat állítólag a XX. század egyik legnagyobb hatású tudósától és sci-fi írójától, Isaac Asimovtól származik. Annyi bizonyos, hogy a föld számos pontján éltek honfitársaink, akik képesek voltak maradandót alkotni, és így nyomot hagyni önként vagy kényszerűségből választott új hazájuk tudományos-kulturális életében. A múlt század fordulójától kezdve, az egyre vérzivatarosabb időkben különösen sok tehetséges magyar hagyta el az országot – volt közülük, aki végképp hátat fordított szülőhazájának, és olyan is, aki sikerei csúcsán sem feledkezett meg a gyökereiről.
Őket, az ismert vagy mára elfeledett magyar származású hírességeket, tudósokat veszi számba Sal Endre kötete. A szerző hosszú ideje szenvedélyesen kutatja e hol diadalmas, hol tragikus élettörténeteket. Az általa szerkesztett facebookos Újságmúzeum is – amelynek mára több mint százezres követőtábora van – hasonló céllal jött létre: a régi sajtótermékek felkutatásával és nyilvánosság elé tárásával közelebb hozni a ma élőkhöz a letűnt korok hétköznapjait, hőseit. A Mi, magyarokban most ötvenegy hazai származású, ám külföldön, jellemzően az USA-ban karriert befutó tehetség portréját gyűjtötte csokorba egyszerre informatív és szórakoztató módon: a rövid élet- és pályarajzokat korabeli fotók és magyarázó-színesítő keretes írások, kis anekdoták egészítik ki. Sal Endre dicséretére legyen mondva, hogy nem a könnyebbik utat választotta, hanem valódi kutatómunka eredményeként a néhány köztudatban most is élő egykori sztár – William Fox, Harry Houdini, Kabos Gyula, Lugosi Béla – mellett számtalan olyan személy emlékének adózik, akikről eddig vagy azt nem tudtuk, hogy magyarok voltak, vagy azt, hogy a tudásukkal, tehetségükkel mit adtak az egész világnak.
A nagyközönség számára például biztosan nem hangzik ma már ismerősnek Vittorio Jano, azaz János Viktor neve, aki Olaszországban a mai napig az autósport apostolaként emlegetnek, és olyan nagy autómárkáknak dolgozott, mint a Fiat, az Alfa Romeo, a Lancia vagy a Ferrari. Vagy ott van a vérbeli olasz eszpresszó megteremtője, akinek ma is kávéscsészék százezrein virít a neve: Francesco Illy a vákuumcsomagolt kávé és az első automata eszpresszófőző gép kitalálója eredetileg az Illy Ferenc nevet viselte, és Temesváron született. Hogy ma színesben nézhetjük a televíziót, az is részben egy magyarnak köszönhető, Peter Carl Goldmark tizennégy évesen, Trianon után hagyta el Budapestet, hogy aztán sok év múlva már az USA-beli CBS televízió mérnökeként a színes televíziózás egyik úttörője legyen. Ő oldotta meg a tévéképek konzerválását is, és szintén az ő mérnöki zsenije tette lehetővé, hogy az Apollo–11 legénységének Holdra lépését megfelelő minőségben lássa sok millió ember. És ha már az űrnél járunk, az „űrkaja” kifejlesztője szintén egy „kitántorgó” magyar volt, ráadásul Jókai Mór unokaöccse: az amerikai hadsereg ma is használja túlélőcsomagjában a Jókay-Ihász Lajos által kikísérletezett, fagyasztott-szárításos eljárással készülő menüt.
És akkor még nem beszéltünk a film- és szórakoztatóiparban kisebb-nagyobb nyomot hagyó magyarok sokaságáról. Például a negyvenes évek Hollywoodjának ügyeletes szépfiújáról, Cornel Wilde-ról, aki a felvidéki Privigyén látta meg a napvilágot, kardvívói álmait cserélte színészetre, és soha nem feledkezett meg a hazájáról: a szintén magyar származású Tony Curtisszel együtt 1956-ban pénzadománnyal is támogatta, hogy a Bécsben veszteglő magyar emigránsok elindulhassanak Amerika felé. A háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós filmzeneszerzőről, akinek amerikai villája falán magyar festők művei függtek, és egyszer azt mondta: „Én nem lettem Nicholas, mint ahogy Németországban nem lettem Nikolaus és Franciaországban Nicolas. Sőt, még az ékezeteimhez is ragaszkodom.” A nagybecskereki születésű Pintér Józsefről, aki Joe Penner néven a harmincas években az Egyesült Államok egyik legnagyobb rádiós sztárja volt, Kathe von Nagyról, akiért a század első felében megőrültek a párizsi és német mozirajongók, John Halasról (Halász János), az angol rajzfilmek apostoláról, Sylvia Plachyról, a fényképezés nagyasszonyáról vagy Erno Laszlóról, a sztárok kozmetikusáról.
A Mi, magyarok kötet tőlük, az ő szomorú vagy vidám, de mindenképpen egyedi történeteiktől válik olyan sokszínűvé, hogy akár egyben, akár rövid fejezetenként olvassuk, vágynánk még többre is: minden ember élete kész regény.
