Terra incognita

Magától értetődő, hogy az olyan címszavakhoz tartozó szócikkek, amelyeket a németből hiába próbáltak talán többször is levezetni, és a szlávból való származtatásuk sem volt sikeres, sokkal terjedelmesebbek, mint az átlag német helyneveké. Mindenen túltesz azonban a Raabs városnév (Raabs an der Thaya) elemzése, amely egy teljes oldalt vesz igénybe. A szócikkben hivatkozott irodalom kisebb kötetet tenne ki. A helynév fontosságát az adja, hogy Ausztria cseh, valamint szlovák nevét – Rakousko, Rakúsko – e városra, ill. a felette álló várra vezetik vissza. Bár a régi lengyelben is feltűnik egy hasonló alak, ma ott is és a többi szláv nyelvben is, hozzánk hasonlóan, Ausztriának nevezik a „sógorok” országát. Biztosra vehetjük tehát, hogy egy helyi névadásról van szó. Ha azonban sem a német, sem a szláv eredeztetés nem járt eredménnyel, akkor bizton állíthatjuk, hogy a magyarból származik. Tudom, a magyar nyilvánosság egy részében ezt a gondolatot csak megkövezéssel lehet méltó módon büntetni.

A városnevet első említésétől 1380-ig, amikor a mai, hivatalosan használt Raabs alakhoz hasonló Rabs először jelenik meg, körülbelül ötvenötször jegyezték le vagy tizenhat különböző írásos változatban. Ebből a tizenhat alakból megközelítőleg tíz kiejtésváltozatra következtethetünk. A helybeliek ma sem „rábsz”-nak ejtik a nevet, mint ahogy a hivatalos írásos alak megkövetelné, hanem megközelítőleg „rapsz”-nak. Arra külön fel kell hívni a figyelmet, hogy az 1380-as Rabs lejegyzés előtt találunk már hasonlóan hangzó Raktz (1204), Ragtz (1207), Rachz (1264) és Rapz (1304) alakokat. A vár nevét, a későbbi városnevet a cseh krónikaíró, a prágai Cosmas, aki 1045 és 1125 között élt, és Magyarországon is járt, 1100-ban jegyezte fel először, latin szövegkörnyezetben: castrum rakouz. A következő hatvan évben szinte egyidejűleg három névtípus jelenik meg: ez a Cosmas-féle ou-s alak, egy Ratgoz/Ratkoz változat és több másik, amikben a közös az, hogy hiányzik belőlük az előbbi g/k előtti t. Ez a verzió rövidesen teljesen el is tűnik.

A cseh rádió egy, a külföldnek szánt adásában megerősíti azt az elképzelést, hogy Ausztria cseh neve a Cosmas által említett castrum racuzra megy vissza, de a nevet tovább nem értelmezi, és akárcsak az egyéb cseh ismeretterjesztő irodalom, utal az osztrák nyelvészek eredményeire.

Mielőtt rátérnénk ezekre az eredményekre, nem lehet említetlenül hagyni, hogy a kutatásaik kezdetén még a Nibelung-romantikától átitatott korszellem azóta hosszú utat tett meg a kemény német nacionalizmuson át napjainkig, a germán múlt dicshimnuszaitól a katonai bukáson át a „más” magasba emeléséig. Álljon itt egy, a kezdetekre jellemző, az irodalomból idézett gondolatsor, kiegészítve a hozzá kapcsolható gondolatgomolyaggal: „Ha van egy vár”, ami mi más lenne, mint ősi, „akkor van egy várúr”. Netán az ősé a vár? „És a várúrnak neve van.” Kié a juss, ha a név német? A gondolatsor folytatása – hogy a vár a várúr nevét kellett viselje –, máshol található, ott, hogy „engem akkoriban az a gondolat uralt, hogy… Raabs esetében a… fekvése miatt csak birtokos helynévről lehet szó” (Steinhauser). Akkoriban? Akkoriban csak németről.

A kutatások eredménye tömény összefoglalásának tekinthetők az Alsó-ausztriai történelmi helységnévtár Raabsra vonatkozó cikkéből vett részletek: „A név eredetét illetőleg: Egy »Ratcouz« nevű ember vára; valószínűleg az ófelnémet »Ratkoƺ« személynévhez kapcsolódó birtokoshelynév-képzés… Az osztrák kutatás ma az ófelnémet–bajor személynév ragozatlan alakjából indul ki, melyet a IX. sz. első negyedében átvitték a várhegyre; a később kinevezett rajnai frank várurak teremtették meg a nyelvi alapot a IX. sz. végén visszakölcsönzött, népnévként használt ószláv Rakusi számára, amely a XIII. sz. óta Rakousko alakban Ausztria cseh nevévé vált… Az első említés egy szlávosított alak… mely a 800 előtti időkre helyezendő.”

1100-nál, ami az első írásos említés éve, eleve egy határvonalat kell húznunk. Innen kezdődnek a papírra rögzített realitások, a feljegyzett helynevek. Ami előtte van, az (re)konstrukció. Míg a nyelvészet az előbbi esetben az egyes névalakok közti tényleges kapcsolatok, összefüggések elemzésére, szabályosságok meghatározására szorítkozik, addig a második esetben ő maga épít magának „realitást”, amihez kötőanyagul a nyelvészeti szabályok szolgálnak. Az eldöntendő kérdés tehát az, hogy az első feljegyzett név, „racouz” a mai Raabs forma kialakulásának kezdőpontja-e, tehát magyarból átvett név, vagy egy messze visszanyúló névfejlődés úgyszólván köztes mellékterméke.

Már a fenti szócikk első fél mondatánál megállhatunk. Két fontos eleme van: a Ratcouz nevű ember (szakálla volt kender) és a vár. A kiindulási alap, mint láttuk, egy előzetes elképzelés volt: birtokos helynév. Ennek bizonyítására a „Ratkoz” alak kitűnően megfelelt. Személynév, mely a kora középkor végén a teljes német nyelvterület középkori írásos anyagában vagy hússzor felbukkan, igaz, nem e vidéken. Ezt a nevet vetítették vissza egy, a ködös múltban rejtőző egyénre, akiből a névadással egyszerre valós személy lett, nyelvészeti alapon feltárt történelmi háttérrel, tettekkel, nemzetiséggel: „Raabs neve a Râtgôȝ puszta személynévre mint a váralapító nevére megy vissza.” Ő volt az a „Râtgaoȝ nevű bajor, aki a IX. sz. első negyedében… amikor a morva herceg és Kegyes Lajos közt békés egyetértés uralkodott, a Német- és a Morva-Thaya összefolyásánál egy erődítményt emelt, és (aki) az első telepeseket hívta be, mégpedig bajorokat” (ua.).

Ő volt tehát az a darwini ős, akire minden egyedet, értsd, nevet vissza lehetett vezetni, tőle indult el minden vonal, és akivel még sok csodás dolog történt. Lett a bajorból „egy kis Samo (samodržec), aki saját öklére a morva herceggel egyetértve, az akkor még szláv Thaya mentén egy kis hercegséget alapított, de a frank birodalom számára veszélyes morva kötődése miatt, úgy mint előtte III. Taszilót, lehelyezték és leváltották egy frank várúrral”. „Miután a tárgyalt eseményekről semmilyen hírrel sem rendelkezünk, kapu és ablak nyitva a fantázia számára” (ua.). Hát igen. A várral, melyet a „IX. sz. első negyedében egy bajor emelt a Karoling-őrgrófság oldalvédelmére” (ua.), sem állunk másképp. A vár legkorábbra datálható falai a XI. századba tehetők. A lelőhelyéről Sandnak elnevezett egykori vár, amit valamilyen oknál fogva Raabs „előzményének” tekintenek, 925 és 930 közt épült, és még e században el is pusztult. Szlávok lakták, ha igaz, tehát Ratgoz várának nyoma sincsen. Ha nincs birtokos és nincs birtok, nem lehet birtokos helynév sem. És tényleg: „Az akkori megközelítés, Râtgôȝes, időközben tarthatatlannak bizonyult” (ua.).

És ez így van jól. Nem kell követnünk a név szeszélyes nyelvhatárátlépéseit, megtakarítjuk magunknak a feltételezések és érvek tömkelegét, az izlandi, finn, óbolgár, sőt a még óbb óhindu nyelvekből vett párhuzamokat, például Ratkoz ógermán felmenőit Wotanig, de egy kérdés megmarad: ha az u-ból származó cseh au kettőshangzó a XIII. század második felében tűnik fel csak először és majd a XIV. században terjed el teljesen, azután a XV. században átalakul ou-vá, sőt a német ou is, mely délről indult észak, északkelet felé, 1100-ban még csak Bajorországban tart, és valamikor a XIII–XIV. században éri el e vidéket, tehát ha az ou a csehben még nem volt meg, a németben is csak kialakulóban, honnan vette akkor 1100-ban a cseh Cosmas a maga ou-ját a racouz névhez? Tényleg az a rejtély egyetlen megoldása, hogy a német nyelvfejlődés határát évszázadokkal előretoljuk?

Nézzünk meg egynéhány adatot Ausztria eme Wald- és Weinviertel nevű területéről. A cseh avarszakértő a vidéket avar településterületnek tekinti (Profantová). Északon és keleten a Thaya, illetve a Morva képezik az éles határvonalat. Nyugat felé egy határozatlan átmenet van. Szórvány leletek akadnak a Kamp folyóig. Délnyugaton található a terület egyetlen biztos határpontja: „a helységben, amit Kampnak mondanak, amit ugyanúgy neveznek, mint a folyót, amelyik ott a Dunába ömlik” – írja 791-hez a Frank birodalmi évkönyv.

A helyég ma is létezik, és tőle délre találjuk Sittendorfot, 1114: Sichendorf, 1120: Sickindorf. Az egykori Őrvidéken, Felsőőr környékén találkozunk vele újra: Kotezicken, Eisenzicken. A két név a szik szóra vezethető vissza, és nem csak Kotezicke fekszik sáros helyen (Kot: sár), de az egykori Sickindorf is a Duna árterületén feküdt, mellékágainak környezetében. Északra távolabbra van Haindorf falu, 1108-ban Hunindorph, közelebbre Gobelsburg, 1114-ben Chopanspurch. Elhiszi nekünk valaki, hogy a vár ura egy Koppány, talán egy kapkán volt? Határzárakra utal a Haag dűlőnév, ami gyepűt jelent, és kissé keletebbre fekszik a nehezen magyarázható Porz dűlőnév, egyik feloldása annyi tesz, mint útszűkület, kapu.

Ha megnézzük a kanyargó folyót a térképen, talán mi is úgy írnánk a nevét, mint a kelták (?) tették egykor, cambos, csak egy ékezetet csalnánk hozzá. Vissza, északkelet felé útba esik egy feledésbe ment „magyar völgy” is (Ungarthal). Elkerülték e területet a jellegzetes korai szláv halomsírok, szláv sáncot találunk kis csoportban területen belül is (bár az újabb kutatások szerint azok sem mind azok), ám zömük a nyugati szélen alkot egy vonalat a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodva. Északon és keleten nem találunk szláv halomsírokat, hiányoznak a szláv sáncok és a szláv helynevek, amelyek délre szinte nyüzsögnek; itt csak elvétve mutatkoznak.

Lakhattak-e itt még sokáig a birodalom avar adófizetői, akiket a források 871-ben említenek? Hol élhettek azok az álkeresztények, akik a magyarok szokása szerint egyszerre csak kopaszra nyírták fejüket, és a magyarok nem csekély tömegével együtt 900-ban Salzburg keresztényei ellen vonultak Theotmár érsek szavai szerint? Álcázás volt-e ez a nyiratkozás, vagy csak nosztalgia? Egy későbbi idézetre hivatkozva megkérdezhetjük: identitászavarban szenvedett Dursák és Bobgát, amikor a magyarok élén 921-ben Verona ellen vonultak? Más volt a belső identitásuk, mint a külső? Vajon azért maradt a terület szláv nevektől mentes, mert „valószínű, hogy a magyarok e területet saját érdekszférájuknak tekintették, és ezt Boleszláv (*915, †972) respektálta úgy 955 előtt, mint utána is, amikor a magyar veszély már nem állt fenn. Boleszláv nyilván el akart kerülni egy összeütközést a magyarokkal, mert meg sem kísérelte, hogy elfoglalja Morvaország déli részeit” (Třeštík).

„Dél-Morvaország településeinek java részét a X. sz. első felében lakóik elhagyták és lepusztultak […] esetenként a település nagyon korlátozott méretűre szűkült […] vagy csak rövid ideig létezett […]. Áthelyeződtek Dél-Morvaország nyugtalan magyarok lakta határvidékéről Délnyugat-, ill. Közép-Morvaország erdős és hegyes tájaira” (Merinsky).

A legkorábbi német helynevek térképe hasonló képet ad. Délen, a Duna bal oldalán már a frankok is csak egy keskeny sávot birtokoltak, és bajorok sem jutottak a kezdetekben ezen a vonalon túl. „A hadtáp volt maga a fegyver” (Pósán–Veszprémy), ennek útja pedig a Duna. Csak „a száliak korában (1024–1125)… többek közt fokozott katonai intézkedések igénybevételével tudták elérni a Thaya, Morva és Lajta vonalát” (Kühtreiber).

Ennek a „senki földjének” közepén folyik a Zaya. A kis folyócska nevével szintén eljátszadozhatnánk, hisz egyike a vidék majd egy tucat folyóvíznevének, melyet nem csak a német „ahá”-ból nem lehet levezetni, de a szlávból sem: Zaiouua (1048). Ha iou, akkor folyou, ha -va, akkor valakié, de a za túl messze délkeletre mutat, ahol az ilyen előkelőségeket sahnak nevezik. Komolyan vehetjük ezt?

A völgy: akár egy dunántúli táj, alján kanyargó patak, amit az országút hol a jobb, hol a bal parton követ, a dombtetőn templom… kissé alatta az úton csatornafedél. A terep mutatja, hogy a tető körül valaha árkok, gátak voltak, imitt-amott falmaradványok is láthatók. A templompadló egy XII. század előtti épület maradványait takarja, és ahol a csatornafedél van, a csatornaásáskor egy temetkezésre bukkantak. A fejrészt bolygatta meg a gép, és annak rendje és módja szerint szakembereket hívtak, akik szakszerűen kibontották a sírt, felmérték és dokumentálták minden részletét.

A tudóscsődületet az okozta, hogy a halott minden jel szerint magyar volt. Ruházata, fegyverzete, a temetkezési jellegzetességek mind erre utalnak, de megkapjuk a figyelmeztetést: „ez a törzsi identitás a kora középkorban sokszor elfedi a valódi etnikai származást.” Csak nem magyar hacukába öltöztetett szláv? Majd: „(Ha) elismerjük gnadendorfi sírnak a magyar anyagi kultúrához tartozását, akkor egy következő kérdés adódik: mennyiben biztos az, hogy a közösség, amelyik egy tagját itt Gnadendorfban eltemette, a magyar fejedelemség hatalmi köre alá tartozott és nem valami más hatalom szolgálatában állt?” (Takács).

És ha mégis? Ha többen voltak itt honfoglalók, és le is telepedtek? Lényeges volt tehát annak tisztázása, hogy előfordult-e a honfoglalás korában egyáltalán idegen földön magános temetkezés. Hirtelen döntő fontosságú lett egy ilyen, amit Bécsújhely közelében, 1928-ban leltek fel. A leletből egy távoli kisváros múzeumában porosodó cipősdobozban egy csat, egy zabla és két különböző kengyel maradt meg, az egyik valahol utazás közben kiesett a skatulyából. A maradékról nem sokra lehetett következtetni, de annál többet arra, hogy a lelet feldolgozásával megbízott régésztanonc nem ott járta be a terepet, annál a képes oszlopnál, amit a korabeli újság ábrázolt: az úgy egy jó kilométerrel odébb áll. Nem is talált csontokat, magános maradt a sír, bizonyítóértéke nulla.

De miért temették el az illetőt épp itt? Hihető-e a feltételezés, hogy az előkelő ifjú egyenesen Árpádnak a pozsonyi csatában elhunyt fia, és őt hozták ide e kies vidékre elföldelni, vagy hihetőbb az elmélet, miszerint „az ország keresztényesedő belsejéből szállították ide a tetemet, hogy itt tüntető módon, pogány rítus szerint eltemessék?” De van tárgyilagosabb következtetés is: „A túlélők meg voltak győződve arról, hogy a sír biztonságban van. Erre utal az a tény is, hogy a sír a mai felülettől mérve nem több mint 100 cm mély volt, hasonlóan a sok ezer Kárpát-medencei sírhoz… nem gondoltak arra, hogy a tetemet hazavigyék… úgy tűnik, a rokonok még attól sem féltek, hogy távozásuk után a falubeliek előjönnek és merészeljék a sírt kirabolni” (Révész). (Nem is jöttek, csak századokkal később.)

Lehet-e, hogy a falubeliek maguk voltak voltak a rokonok? A vizsgálandó anyaggal kapcsolatban egy mondat felett mi is teljesen elsiklottunk: „A csontvázon kívül két hozzá nem tartozó, homályos eredetű koponyadarab találtatott” (Pany et al.: Antropológiai analízis). Netán talán a nagynénié a csatornavégről? Hagyjuk!

Hagyjuk el Gnadendorfot is. Északra több kis nyereg is vezet át a hegyen a Thaya völgyébe, ahol falvakat találunk, amikről ezt olvassuk a cseh szakirodalomban: „Az újonnan elnyert területek megművelésében magyarországi menekültek is részt vettek, akik nemcsak az északi Thaya-partot, de a folyótól délre fekvő területeket is benépesítették. Még abban az időben jöttek, amikor Vratiszláv győzelme után a Thayától délre fekvő terület Morvaországhoz tartozott, ahol az ottani Ungerdorf nevével a számos, a Thayától északra előforduló Uherčice (Ungerdorf) település mellé állítható” (Nekuda). A szerző nemcsak a név átültetésével téved, de a számban is, Ungerdorfból kettő volt. A még létező szomszédságában négy, távolabb egy, a magyarra visszavezethető helynevet találunk. Sátor, falu, vár nevekben különböző településformákra, azok fejlődésére ismerünk, míg a Gaubitsch-Kovács név kézművességről árulkodik. Baj van a datálással is, mert Vratiszláv 1082-ben vívta győztes csatáját, Gaubitsch községet pedig már 1055-ben említik az írások. A datáláshoz talán valami fogózkodót adhatna a Schorber, 1299 Scharwarn dűlőnév, ahol a térképen a megművelés, időjárástól függően, egy 150-szer 250 méteres ovális alakként rajzolódik ki, enyhén mutatja a domborzati térkép is.

Miután bejártuk a teret, térjünk vissza Cosmashoz és az általa lejegyzett castrum racouz névhez.

Állításuk tehát az volt, hogy a krónikás egy magyar várnevet jegyzett le. Róla az hírlik, hogy az idegen helységneveket is úgy veti papírra, ahogy ő azokat hazájában hallotta. Mint említettük, országunkban is járt, talán nyelvünk sem volt számára teljesen idegen. Nem csak birtokos névadás ismeretes, nézzünk tehát egy másik lehetőség után. Győr város német nevét az ott a Dunába ömlő Rába, német nevén: Raab folyótól kapta. A Dunát nyugat felé követve a térképen, számos ilyen típusú névadást találunk, de nemcsak a Duna mellett, hanem távolabbra, a mellékfolyók mentén is. Az így elkeresztelt városokhoz a legtöbb esetben egy földrajzi egység is tartozik, amelynek neve szintén az ott beömlő folyóra megy vissza.

Raabs szintén két folyó összefolyásánál épült, de első pillantásra úgy tűnik, hogy itt nem alkalmazható a fenti képlet, mert a város és a folyók neve nem azonos. A két folyó neve viszont megegyezik. Amennyiben a város neve folyónév, akkor ez azt valószínűsíti, hogy a két folyó neve egykor nem egyezett meg, és ez helyreállítaná a közös folyónév, várnév és területnév rendszert is. Márpedig a Rakus név korán, a racousszal egy időben feltűnik a magyar folyóvíznevek között, Rákoscsaba 1067-ben Chabarakusaként feljegyzett nevében.

„A korai ómagyar korban ugyanilyen struktúrával (víznév+vár) jellemezhető további várnevekkel is találkozhatunk: itt említhető például a Sebesvár 1319/1323: Sebuswar(!), Ungvár, Valkóvár 1332” (Benkő). No meg castrum racouz 1100-ból. Országokat, területeket amúgy sem volt szokás városokról elnevezni, hanem folyókról, határvonalakról, melyeknek eleve két oldaluk van. Az osztrák történelemírás feltételez egy uralmi területet, amit csak nagyon óvakodva neveznek grófságnak, mert nyilván nem az volt. E területről ragadt volna át a Rakusko név Auszt­riára. Mi több, e terület teljesen más jogtörténeti fejlődést mutat, mint maga a birodalom, de „természetesen a Birodalom égisze alatt” (Lechner). De vajon hol lehet a történet kezdete, ha királyi szabadok fordulnak elő benne, és a birodalomban 1100-ban ezek ideje már rég letűnt?

Az -ou felett, ami a németben nem volt elhelyezhető, csak időeltolással, könnyen túlléphetünk. Számos olyan nevünk van, amit az első feljegyzésben ou-val írtak, ma a tájszólásban és az irodalmi nyelvben azonban másként hangzanak: halou-háló, pokrouc-pakruc-pokróc, de idetartozik a morva Marót-Marout első említése is. Ez a bizonytalanság ma is megmutatkozik a magyarban, gondoljunk csak a ló (irodalmi nyelv), lu (köznyelvi), lou (Szatmár), luo (tájnyelvi) alakokra, de máshol is, amikor a csehek a Rakoust és érdekes módon a velünk együtt elő szlovákok pedig a Rakúst őrzik, örökítik tovább.

A t-s és t nélküli egyidejű megjelenésére is könnyen találunk magyarázatot a következő kis anekdotában. „Amint beértünk a faluba, mindjárt az első embertől megkérdeztük, hogy hogy is hívják a falut”, mesélte Rézi néni. „Mondta, hogy várjunk, és továbbment. A következő ugyanúgy tett, és mi csak álltunk bután…” Mindketten egyazon két nyelvet beszélték, a megkérdezettek a helyi nyelvjárást, Rézi néni a heáncot. Ez utóbbi ui-zó nyelvjárás jól beleillik úgy időben, mint térben a történetünkbe. Kezdetét valamikor 1100 körül vette, miután a bajorok kitöltötték a teret Raabstól a Rábáig. 

A falu – ma már város – névtábláján, ha volt, Wattens állt, amit a polgár vátensznek ejtett, minden szünet nélkül két t közt és hosszú á-val. Nénénk ezt saját fogalomvilága alapján vátenznek értelmezte, mit úgy írnak, ő is úgy írná: warten Sie (várjanak), de ha az övéinek felolvasná, megint csak vátenz lenne belőle, várt’n zí csak jobb köröknek dukál. 

Két teljesen idegen nyelv esetében ha a kiejtett hangsort, ami mindig az írott betű előtt jár, a másik érti, akkor lefordítja, Vörösvár – Rotenturm; ha csak értelmezi a maga nyelvi lehetőségei szerint, akkor tévútra jut. Talán igyekszik átvenni a hangzást, Werischwar, de valószínűbb az, hogy a maga szájához idomítja és a felismerhetetlenségig eltorzítja, példa van erre nálunk elég. Az írásba rögzítés csak bonyolítja a dolgot, mert hiányozhatnak írásjegyek, mint magyarban a w vagy németben a z, és ha megvan, akkor biztos, hogy úgy is ejtik?

A Rába völgyében 1183-ban alapított szentgotthárdi ciszterci apátsághoz egy Rákos nevű község is tartozott. Sorsa ugyanúgy alakult, mint racouzé. A tömény hűbéruralmat igaként megélő, éhező nincstelenek szivárogtak be keletről, kiket később a reformáció fundamentalistái követtek, és a falu egyre gyorsabban elnémetesedett. Egykor még Raksnak írt nevét ma Raxnak írják, de kiejtése megmaradt ragsz vagy raksz, ki tudja ezt hallásból megkülönböztetni? Visszaköszön 1200-valahány, nem kell ehhez a kitalált várúr vagy nyelvészeti bukfenc távoli vidékeken.

Ki kell hangsúlyozni, mert ennek a német nyelvterületen nagy súlya van, hogy Raabs és a bizonyító Rákos egyazon ui-zó nyelvjárási területen fekszik. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Vatroslav Jagić horvát nyelvész is folyónevet gyanított a racous mögött a Ragnitz, Rakovec (Rákospatak) hasonlatosság alapján, de -nitz, -vec és az -ous képzők közti hangtani távolság nem volt áthidalható. A racous tehát egyértelműen magyar névadás eredménye.

Ugyancsak érdekes és elméletünket alátámasztja egy, a heáncban hallott szó, írásos alakja ismeretlen, szótárban nem található, „ra-g/k/x(?)-en”. Alakja birtokos esetet vagy többes számot rejt, jelentése: rákok, összetételben rákos-. Nem lehetetlen, hogy a bevándorló bajorok ismerték e szavat és helyesen értelmezték, ezért nem is fordították le a magyar folyónevet.

Raabstól kissé keletre ömlik a Tha­yába egy nagyobb patak, amelyik két ágból ered. A jobb, tehát keleti főág mellett fekszik egy, a folyóval azonos nevű falu, Seebs. Első említései, 1300: Cepz, 1394: Sebz, szembetűnően hasonlít a mi erdélyi Sebesünk németesített nevére, de ami még meghökkentőbb, hogy a nyugati ág és mellette a falu szláv nevet hordoz: Fistritz. Magyarra fordítva: gyors folyású, sebes. A Seebs névben tehát egyértelműen a magyar Sebes rejlik, ami itt egyben egy nyelvhatárfolyó neve is.

Ezzel egy háromszög sejlik fel: a kör csak Raabstól északabbra zárul, Uherčice városkában. A város kesernyés romantikáját az adja, hogy a kolostorszerű kastélyában, itt, a drótkerítés árnyékában, egykor női fegyház működött. Számunkra nem is az teszi érdekessé, hogy a fáma szerint a kastélynak jóval korábban magyar tulajdonosa volt, hanem az, hogy Nekuda úr hibásan fordította a német olvasók számára az Uherčice nevet. Véletlenül? Uherčice neve németül ugyanis Ungarschitz, és itt kezd megint valami derengeni, megint valami bevándorlásos történet.

A magyar nyugati határőrsávba – egykor gyepű – legkésőbb a horvátok vándoroltak be, ők ruházták fel Gornje Šice, Do(l)nje Šice, Nimške Šice nevekkel a németül Oberschützen, Unter­schützen, Deutsch Schützenre keresztelt Felsőlövőt, Alsólövőt, Németlövőt. És most feltűnik itt egy Magyarlövő, amiből Nekuda szerint több is van morva területen. A háromszög egyik csúcsa ide esik tehát Magyarlövőre, a másik Felsőőr környékére. Az ottani folyóvíznevek, mint például a Kebele párhuzamát Erdélyben találjuk meg. A tettesek, kik e neveket odacipelték, talán székely határőrök voltak. 

Kik adtak itt a folyóknak nevet? Talán fény derül arra is, ki volt az olyan fontos Sebes nevű személy, akinek halálát az Altaichi Évkönyv, a Bajor Évkönyv és Thuróczy-krónika is feljegyzi, bár különböző évben (1038, 1039, 1041), és akit a krónikák hol marchiónak, ispánnak, hol duxnak, hercegnek neveznek. Igaz-e az a feltételezés, hogy ennek az ispánnak ispánsága is van, és ezt valahol nyugaton kell keresnünk (Veszprémy)? Talán létezett itt az északnyugati végeken egy sohasem hallott gyepű? 

Mindez nem fért bele ebbe a pár oldalba, mint annak rokonszenves, Gobelsburgban a földet túró, fiatal régésznek az arca sem, akit megkértem, nehogy szlávokat szedjen elő itt, ahol avarok laktak: „Mi erről nem tanultunk semmit sem!” – felelte. Sajnos a magyar résztvevők nem állták a sarat, sem az idegen koponyacsontok, sem „magányos” sír dolgában, szó nélkül hagyták az éjnek idején idecipelt tetem meséjét is. Mindezt azért, hogy a sógorok könyvcíme „Heldengrab im Niemandsland” (Hőssír a senki földjén) hihető legyen? Kinek hiányzik e darabka történelem? Gondolom, a hős tényleg sír. Mert a sógorok nem akarnak tudni magyarokról e tájon. Horvátokról se, de az egy másik történet. 

Feltehetné egy szakember a kérdést, valóban szlávok lakták azt a rövid életű várat és rombolták le magyarok, amiben magyar nyílhegyeket, helyi készítésű, magyar típusú cserépedény darabot találtak? Ezzel szemben egy úgymond „prágai” cserépdarab miért lesz rögtön születési anyakönyvi kivonat minden szláv számára. Miért nem lehetne ez fordítva? Talán a magyarok nem építettek várakat? Földvárakat sem? Valahogy ide akartam kilyukadni.