Hirdetés

Vannak festők, akiknek fő céljuk nem is a festés maga, hanem kiállítások rendezése. És jóval ritkábban: vannak festők, akik festenek ugyan, de tárlaton nem mutatják be a műveiket. Ezek közé tartozik – most már: tartozott – az idén 75 éves Gábor István, aki évtizedekig nem rendezett kiállítást, nem is vett részt csoportos bemutatókon, mégis mítosza van a kortárs magyar piktúrában. Ennek egyik oka, hogy egy máig nevezetes művészeti gimnáziumi osztályba járt (később tanára is lett az intézménynek!), ahol osztálytársai, például Rubik Ernő, Tölg-Molnár Zoltán, Szkok Iván, Kéri Ádám, M. Novák András és mások is felismerték tehetségét, és legendás rajztanára volt Viski-Balás László. Majd a Képzőművészeti Főiskolán Szentiványi Lajos lett a mestere. Sok technikát ismerő, progresszív művész, aki expresszivitással telített nonfiguratív képeivel mindig feszültséget teremtett. Aztán évtizedekig nem festett, de pár éve újjáéledő aktivitással születnek új művei. Korhangulatot megjelenítő, sok matériát és többször gesztusokat is magukba foglaló, ugyanakkor eredeti konstruálási szándékú képei – sokszor inkább: képtárgyai – meg­győznek arról, hogy nemcsak lehet, de az ő esetében kellett is az újrakezdés.