Káoszteli tavaszunk

„Gyenge nemzet az, amely nem az egész népet foglalja magába és csürhe had az a nép, amely nem tömörül eszmevilágában is nemzetté.”
(gróf Apponyi Albert)

Minden évben reménykedünk abban, hogy a természet megújulásával egyfajta társadalmi megújulás is ránk köszönt. Hogy mit hoz 2020 tavasza? Megpróbálom prognosztizálni, méghozzá úgy, hogy az elmúlt időszak (de talán egész 2020) slágerszava egyszer se szerepeljen benne. 

Szétbontás

Ha a Fidesz–KDNP és támogatóinak munkáját egyfajta összefogásként értelmezzük, akkor a másik oldal ténykedését egyetlen szóval jellemezve azt mondhatjuk: szétbontás. Sokszor, sok helyen tapasztalhattuk, hogy amennyiben liberális honfitársaink bármiféle hatalom közelébe jutnak, törvényszerűen rombolni kezdenek. Szétbontják az addigi kötelékeket, összebogozzák az egyenesre bontott szálakat, s mint valamiféle házi manók, úgy rontanak bele mindenbe, ami jó, dúlnak fel mindent, ami ép. Most, hogy székeikben ülnek, és zsíros fizetésekkel pakolják meg tátongó zsebeiket, már se a klíma, se a zöldfelület, se a metró melege nem zavarja őket. A város hajléktalanjai előtt elsétálva pedig akár még büszkeséget is érezhetnek, hogy lám, nincsenek már szankciók ellenük. Mármint azok a szankciók nincsenek foganatosítva, amik máskülönben értük lettek hozva, nem ellenük. 

Leginkább persze a budapestiek tapasztalhatják meg ezt az orwelli szép új világot, ezt a mesterséges orbántalanítást. Azt a fajta attitűdöt, amikor a tanulni nem akaró táblákon hirdeti, hogy tanulni akar, s a plebs megtapsolja érte. Azt a fajta látásmódot, amikor okos fejbólintásokkal nyugtázzák a munkahelyére kerekező főpolgármestert, akinek jóvoltából a gaz autósok újra retteghetnek a kerékbilincsektől. Hiába, na, a tarlóségetéssel egybekötött orbántalanítás már csak ilyen. Ezer fokon ég, önnön látszatvívmányait dicséri, s önelégülten mosolyog bele a brüsszeli arcokba, hogy lám, mi most megmutatjuk, mi az a demokrácia. Mert ha kell, Budapestet is Londonhoz zárkóztatjuk. Ami a nemzetközi rangsorolások értelmében annyit tesz, hogy fővárosunkat szmoggal telibbé, káosztól nyüzsgőbbé és bűnözéstől fertőzöttebbé tesszük.

Utcai harcosok ideje

A jó idő eljövetelével pedig megsokasodnak majd az utcai harcosok. Persze senki se a durva és agresszív nácifasiszta széljobber futballhuligánokra gondoljon! Hanem a tornából felmentett, habzó szájú antifákra, akik egyre bővülő mikroközösségükben már totálisan megvalósították az internacionalizmust, mégpedig többféle nézőpontból is. Egyrészt valami furcsa véletlennél fogva a fővárosi antifa tüntetéseken lassan már többen beszélnek angol, francia, német vagy flamand nyelven, mint magyarul. Másrészt ezek a bátor Sir Robinok kalákában verik a társaitól elszakadt, velük ellentétesen gondolkodót. S bármiféle veszedelem üti fel a fejét, akár valóságosan, akár picinykét nagyítva annak jelentőségét, megpróbálják rátestálni a felelősséget a kormányoldalra. Jön valami kór? Orbán! Erdogan százezreket enged útjára? Orbán! Hangoskodásuk pedig nem csupán az utcára korlátozódik.

Se szeri, se száma ugyanis azoknak a fake newsoldalaknak, amikkel hol haragot szítanak, hol pánikot keltenek, hol pedig a kettőt együtt művelik. Nem lehet ezt másként felfogni, mint egyfajta virtuális obstrukciónak, tudatos káoszteremtésnek. Néhány nap múlva március 15-ét ünnepeljük. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy talán pont most lenne szükség arra, hogy ismét összejöjjünk. Nem csupán azért, hogy többségünket demonstráljuk. Hanem azért is, hogy a csüggedőknek megmutassuk: mi vagyunk a többség. Mert ha ez nem történik meg, akkor ezek az egyvállú szájbajnokok úgy fogják einstandolni hangoskodásukkal és botrányos szólamaikkal a közterületek mellett a közgondolkodást is, mintha azok csak Múzeum kerti üveggolyók lennének.

Kirándulóidő

A kirándulóidő pedig meghozza majd déli „turistáink” kedvét is. Először csak pár ezren, aztán több tízezren, s a vége ki tudja, hol áll meg. Bőven jut belőlük mindenkinek az isztambuli bazársor 3,6 milliójából. Ekkora tömegre pedig már több olyan dolog van, amit sajnos nem lehet mondani. Például, hogy mind haszonleső gazdasági migránsok lennének. Sajnos közülük jó néhányan valóban menekülni akaró, becsapott, hitegetett, mindenükből kiforgatott családok lesznek. S a férfiak előőrse után az ő derékhaduk következik majd. Márpedig asszonyokkal és gyerekekkel szemben senki nem lép fel keményen. És ők ezt pontosan tudják. És tudják ezt azok is, akik mindezt szervezik. Jó pénzért persze. Ugyanazok, akik a mi derék fővárosi antifáinkat is pénzelik.

Márpedig pénz akad bőven. Sok pénz. Rengeteg. Akinek pedig mindez nem tetszik, s aki hangot mer adni nemtetszésének, arra ezer és egyféle kártyát osztanak ki, a nácitól a rasszistáig terjedő igen széles skálán. Tehetik, mert szinte biztos, hogy a baj először nem Budapestre fog beköszönteni. Tanulva a 2015-ös fiaskóból, kötve hiszem, hogy a fő vonulási útvonal Budapesten keresztük halad majd. Sokkal valószínűbb, hogy a déli határszélen, délnyugati irányba megy majd a karaván. A budai villanegyed vagy Újlipótváros tehát nem kerül veszélybe. Ahogyan a fővárosi orbántalanítás sem. S ha a kettő egyidőben történik (márpedig úgy fog), a főváros szerepe a mostaninál még jobban felértékelődik.  

***

Hogy mit hoz a tavasz? Csak azt tudja hozni, amit kettészakított társadalmunk képe a barlang falára vetít: egymástól különálló sötét árnyakat. S ez nem riogatás, nem pánikkeltés, hanem lehetséges jövőkép. Sokszor és sokat mondtuk már, hogy a mostani idő sorsfordító történelmi idő. Ez azonban soha nem volt annyira igaz, mint amennyire az elkövetkezendő egy-másfél évre igaz lesz. Hogy erősek maradjunk, nem elég csupán ignorálni a káosz gyermekeit, miközben végezzük tovább feladatainkat. Mostantól súlyosabb szavak, keményebb tettek szükségeltetnek. S kicsivel több tett, mint amennyi szó.