Kivételes férfiak
Kaland, ármány és szerelem a török félhold árnyékában – így foglalható össze röviden Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényének története. A műből most először készült színházi adaptáció, amelyet az Újszínházban mutattak be Dörner György és Viczián Ottó főszereplésével.
Herczeg Ferenc írói munkássága és annak helye a magyar irodalmi kánonban éles viták kereszttüzébe került az új Nemzeti alaptanterv kapcsán: a tiltakozók túlzásnak tartják, hogy Herczeget ezentúl a tíz kötelezően tanított, nagy életmű közt tárgyalják az iskolában, az egyetértők pedig éppen ellenkezőleg, a két világháború közti kitüntetett szerepére hivatkozva nagyon is indokoltnak gondolják a kiemelését. Utóbbiak egyik fő érve éppen Az élet kapuja című regénye, amelyet a magyar Nobel-bizottság háromszor, 1925-ben, 1926-ban és 1927-ben is jelölt a már akkoriban is nagy presztízsű díjra. A nagyközönség előtt jobbára remek színpadi szerzőként ismert népszerű „írófejedelem” e műve 1512-ben, II. Gyula pápasága idején, Rómában játszódik, amikor is Bakócz Tamás esztergomi érsek próbálja teljesíteni küldetését: az egyház élére állva megmenteni a magyarságot a töröktől. Leendő pápaként fő célja a „pogány veszedelmet” feltartóztató keresztény liga létrehozása, amely kísérlet, tudjuk jól, Magyarországgal együtt elbukik, a herczegi fricska szerint nem utolsósorban a sértett női hiúság miatt.
A kissé didaktikus, a mindenkori pápaválasztások körüli ármánykodásokat és a néhol előrevivő, máskor önsorsrontó magyar büszkeség fény- és árnyoldalait érzékletesen bemutató regény történelmünk egy izgalmas fordulópontján keresztül arra is próbál magyarázatot adni, hogyan és miért csukódtak be előttünk évszázadokra az élet, azaz a haladás kapui: külső ellenség vagy saját magunk miatt? A mű sokszor idézett mondatai jól megvilágítják a probléma kiindulópontját: „Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség kellő mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz, és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen, és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerű fellendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.”
A komplex témafelvetés és a sűrített cselekmény miatt nem volt hát könnyű dolga az Újszínház alkotóinak. Még akkor sem, ha a rendezőnek felkért Nagy Viktor számára nem ismeretlen Herczeg világa: a szintén egy éles történelmi fordulópont, Konstantinápoly bukása idején játszódó Bizánc éppen két éve része a teátrum repertoárjának. Az élet kapuja most Fazekas István értő átdolgozása révén lett színpadképes mű, amelyben az értelmezést segítő betoldott monológok mellett sikerült megtartani a fő cselekményszálakat, és az alap írásnál talán jobban is kidomborítani a karakterek jellegzetességeit, néhol – Fiametta (Nemes Wanda), Gyula pápa (Viczián Ottó) – összetettségüket is. Csík György grandiózus és látványos díszletei révén szinte megelevenedik a regényben metafora, itt viszont nagyon is látható Szent Péter-bazilika bejárata és készülő freskói; a székesegyház épülése e felfogásban kétszeres szimbólum: az önhittségé és minden emberi lélek kifinomultságáé. A korrupt, pazarló Nyugatot saját fegyverével legyőzni próbáló, a pápai trónt hazája és Európa védelmére megszerezni akaró Bakócz Tamás (Dörner György) és II. Gyula harca azonban sajnos végig erőtlen marad: a néző ahelyett, hogy választhatna kettejük vélt vagy valós igazságai közt, készen kapja az azonosulási pontot. Természetesen Bakócz javára, aki az unokaöccsével – Vértesi Tamás szerepében Bánföldi Szilárd mintha a Csíksomlyói passió Jézusának szelídséget hozta volna magával ebbe az előadásba is – folytatott párbeszédek közben válik csak igazán érthetővé és elevenné. A magyarok „barbár szépségére” érzékenyen rávilágító énekes-mozgásszínházi betétek nagyon szép pillanatokat teremtenek a színpadon, ahogyan a magyar nép hosszú távú megmaradásának okait summázó zárójelenet is.
