Dél-amerikai múlt, magyar jövő

– Ezt még azelőtt rajzoltam, hogy disszidáltam volna – mutatja egyik régi művét Gózon Imre. Az egykor a budai Várban festett kép és a Pécsen készült aprólékos ceruzarajzok megjárták a világot. Az ötvenes években egy bőrönd mélyén Venezuelába repültek, évtizedeken át a távoli otthon mementójaként csaltak könnyet a szemekbe, nemrég viszont alkotójával együtt hazatértek. A caracasi Magyar Ház ügyvezető igazgatója ma kétlaki életet él, és budapesti otthonában mesél nekünk a venéz magyar közösség múltjáról és jelenéről. Gózon Imre negyedéves műegyetemi építészhallgatóként a második hullámmal, 1957-ben disszidált. A kiskunhalasi nemzetőrség megszervezésében betöltött szerepe miatt feleségével együtt menekülnie kellett. A második világháború óta Venezuelában élő unokanővére segítségével aztán a dél-amerikai országban telepedett le.

A „pesti srácok” presztízse

Közel egy évvel ezelőtt mintegy leleplezésként írta meg az ellenzéki sajtó, hogy a magyar kormány titokban fogadott be több száz venezuelai állampolgárt. A magyar származású menekülteket a 2015 óta Európába érkező migránsokkal állították párhuzamba, képmutatással vádolva a kormányt. Pedig a kormánypárti politikusok már évekkel korábban egyértelművé tették szándékukat. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért, egyházügyekért és nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettes először 2017-ben üzente meg az Országházból a venezuelai magyarságnak, hogy Magyarország az ő hazájuk is, ahova bármikor jöhetnek, és amely minden segítséget megad nekik.

A venezuelai magyar közösséget főleg a második világháború és az 1956-os forradalom után emigrálásra kényszerült magyarok alkották. A forradalom után csaknem ötezresre duzzadt kolónia többnyire a fővárosban, Caracasban telepedett le, de akadtak bőven olyanok is, akik vidéken, falvakban találták meg számításukat. A dél-amerikai országban akkoriban kormányváltások és katonai puccsok követték egymást, ám a kiépült infrastruktúrának, a kedvező gazdasági helyzetnek és a venezuelaiak vendégszeretetének köszönhetően gyorsan föltalálták magukat.

– A beilleszkedés egyáltalán nem jelentett problémát, nagyon segítőkész emberek vettek körül, és bár nem tudtam spanyolul, mégis két hét alatt lett egy jól fizető állásom – meséli Gózon Imre. – Mindenki segíteni akart, ugyanis a pesti srácoknak akkoriban igen nagy presztízsük volt a világban.

A magyar mérnököket, művészeket és egyéb szakképzett személyeket nagyon megbecsülte az amúgy is szakemberhiánnyal küzdő Venezuela. Gózon Imre szerint a magyarok karaktere egyezett a venezuelaiakéval: azok is jókedvű és rendkívül nyitott emberek. Sok venezuelai járt a kultúrházba, ugyanis a magyar zene- és táncművészet, a magyar konyha szenzáció volt számukra.

A Magyar Ház hivatása

A magyarok első gyülekezőhelyisége egy bérelt villa volt, majd a kolónia gyarapodásával egymás után alakultak meg a különböző egyesületek. Volt katonatisztek kezdeményezésére 1952-ben megalapították a Magyar Házat, végül 1969-ben közadakozásból – főként a jobb módú, második világháborús „öregek” adományai révén – felépülhetett a Magyar Ház, a legnagyobb és legszebbként jegyzett magyar kultúrintézet Latin-Amerikában.

Az épület fenntartásához eleinte elegendő volt az önkéntes tagdíj, később azonban kénytelenek voltak a magyar szervezet jótékonysági rendezvényei által befolyt összegekre támaszkodni. Chávez rendszerében így is szinte lehetetlen volt működtetni a Magyar Házat: a venezuelai kormány nagy erővel dolgozott a nem hivatalos szervezetek ellehetetlenítésén. A venezuelai válság óta Caracas a világ egyik legveszélyesebb városa lett, ezért az épületet évek óta kamerákkal és szögesdrót kerítéssel védik. A diaszpóra összetartását prioritásként kezelő magyar kormány 2010 óta minden lehetséges eszközzel támogatja a létesítményt.

– Az 1940-es években kivándorolt és az ötvenhatos magyarok csoportjai igen különböző ideológiai háttérből jönnek – meséli Gózon Imre, aki 2004-ben vette át az intézet vezetését. – Az érkezésemet követő időkben komoly szakadás volt a közösségben, mivel a Horthy-tisztek, valamint a régebben ott élő magyarok nagy része teljesen elzárkózott az otthoni eseményektől. Én 1962-ben a többi ötvenhatossal együtt amnesztiában részesültem, ezért sűrűbben jártunk haza. Mi tudtuk, hogy a „gulyáskommunizmus” már nem ugyanaz, mint a Rákosi-korszak, de a hazai események megosztották a társaságot. Kettészakadt a cserkészcsapat, a tánccsoport, és annak ellenére, hogy a negyvenötös-negyvenhatos csoport öregjei már eltávoztak közülünk, a szakadék akkora volt, hogy felmerült a Magyar Ház bezárása is. Ekkor kértek fel a vezetésére: vagy elvállalom, vagy bezárják…

A ma már nyugalmazott építészmérnök a családalapítás és a sikeres karrierépítés mellett végzett több évtizedes munkája jelentős szerepet játszott a venezuelai magyar közösség összetartásában, amiért 2010-ben átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét.

Áldatlan állapotok

Magyarázni lehet, de érteni nem – jellemzi Venezuela évtizedekig húzódó kálváriáját Gózon Imre. A 90-es évek végén hatalomra lépő Hugo Chávez az olaj magas nemzetközi árának köszönhetően átmeneti jólétet hozott. Azonban a kubai mintát követő diktatúra államosításai, a magánvállalatok tönkretétele, a nem kormányhű szakemberek tömeges elbocsátása miatt hamar lejtőre került az ország gazdasága. A szocialista rablógazdálkodás következtében a hatalmas olajkészlet és ásványi kincsek birtokában lévő Venezuela gazdasága manapság jóformán számba sem vehető. 2012 óta mindennaposak a fővárosi tüntetések: az ellenzéki és a rendfenntartó erők közötti erőszakos konfliktusok emberéletet is követeltek.

– Már húsz évvel ezelőtt megkezdődött az ország tönkretétele, viszont három-négy éve érkezett el az a pont, amit már krízisnek lehet nevezni. Tévesek azok a megállapítások, amelyek kizárólag az olajárak csökkenésével magyarázzák a jelenlegi helyzetet. Az olajárak esése kivédhető lett volna, ha az évtizedeken át tartó hibás gazdasági adminisztráció helyett hozzáértő szakemberek kerülnek a megfelelő pozíciókba – magyarázza Gózon Imre.

Venezuelában, amely egykor a térség leggazdagabb állama volt, 2019-ben felfoghatatlan mértékű, tízmillió százalékos lett az infláció, a humanitárius válság kezdete óta pedig csaknem ötmillióan menekültek el az országból. A legalapvetőbb élelmiszerek, a víz- és áramellátás hiánya, a fertőzött ivóvíz tömeges megbetegedéseket, éhezést eredményeztek. A közművek nem megfelelő működése miatt az ipar, a szolgáltatások, valamint a kórházi ellátás is súlyos problémákkal küzd, ezt tetézi a gyógyszerhiány is, amely sok, főként krónikus beteg halálához vezetett.

A misszió

A Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága által 2011-ben létrehozott Magyar Diaszpóra Tanácsnak köszönhetően az elmúlt évtizedben szintet lépett a venezuelai magyarok érdekképviselete is, lehetővé téve, hogy tájékoztassák nehéz helyzetükről a magyar kormányt, illetve kezdeményezzék hazatérésüket. Hogy megvalósuljon, két dologra volt szükség: politikai akaratra és pénzre. A magyar kormány felmérte és megértette, hogy a venezuelai magyar közösség létbizonytalanságban él, majd miután megvolt az akarat, a költségvetés is elkészült. Gózon Imre szerint a venezuelai magyarok hálásak Semjén Zsolt nemzetpolitikáért, egyházügyekért és nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettesnek és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak mindazon munkájukért, amit az érdekükben végeznek.

Azok a magyarok, akik megérezték a venezuelai válság bekövetkeztét, már tíz-húsz évvel ezelőtt elhagyták az országot. Jelenleg körülbelül még kétezren tartózkodnak Venezuelában, és eddig 750-800-an érkeztek a hazatelepítési program útján Magyarországra. Többségük 2015-től, a magyar állam, a Máltai Szeretetszolgálat, valamint a quitói nagykövetség segítségével jött.

A Venezuelában kötött vegyes házasságokból születő, másod-harmadgenerációs leszármazottak közül sokan nem beszélnek magyarul, viszont a magyar származást igazolni tudják. Mivel több mint húsz éve nincsen Magyarországnak hivatalos képviselete az országban, a menekültekkel kapcsolatos adminisztrációt a quitói magyar nagykövetség látja el Ecuadorban. A követség megvizsgálja a magyar eredetet, majd kellő létszámú, 20-25 fős csoport létrejötte után felveszi a kapcsolatot a Máltai Szeretetszolgálattal, amely az utazást szervezi. Az ideiglenes tartózkodási engedély megszerzése után a szeretetszolgálat lakást keres az ideérkező magyaroknak, és ellátja őket pár napra elegendő étellel. Kapnak költőpénzt, téli ruhát és egy telefont, amelynek a névjegyzéke tartalmazza egy spanyolul beszélő „mentor” nevét, akihez bármikor fordulhatnak segítségért. Ezenfelül lehetőségük van a magyar nyelv tanulására is, amivel egyre többen élnek.

– Az ideérkező venezuelai magyarok egy része soha nem járt Európában, mégis könnyen be tudtak illeszkedni. Aki beszél egy kicsit is angolul, szinte azonnal munkába tudott állni. Tudomásom van egy hölgyről, aki se magyarul, se angolul nem tudott, mégis sikerült egy üzemi konyhán elhelyezkednie, és venezuelai specialitásaival hamar a szakácsok kedvence lett – meséli Gózon Imre.

A hazatérés

Imádjuk Magyarországot – mondták egybehangzóan a Demokratának nyilatkozó, ma már Budapesten élő venéz magyar család tagjai. Muraközy Andrea másodgenerációs venezuelai magyar, aki fiával, Muraközy Ádámmal döntött úgy, hogy elhagyja a polgárháború sújtotta országot, és Magyarországra jön. A tartózkodási engedély megszerzése után hamar megkapták az állampolgárságot, azóta átlagos magyar családként, egy panellakásban élnek Újpesten, de idővel szeretnének kertes házba költözni, lehetőleg az agglomerációba. Mindketten beszélik a nyelvet, hiszen Venezuelában is magyarok közt nőttek fel, aktív tagjai voltak a cserkészcsapatnak, néptáncoltak, hétvégi magyar iskolában tanultak.

– Életünk meghatározó része volt a Magyar Ház, rengeteg szép emlékünk fűződik hozzá – mondták.

Andrea Venezuelában ápolóként idős embereket segített; mióta Magyarországon él, takarítóként dolgozik. Ádám számítógép-szerelő volt, és telekommunikációs területen dolgozott. Mikor Budapestre érkezett, ő is takarítóként kereste meg első forintjait, majd az építőiparban helyezkedett el, végül alapított egy céget, amelyet azóta is sikeresen vezet.

– Én Venezuelába soha nem mennék vissza, nem akarok semmit se tudni róla – mondja Andrea. Keserédes szavai hűen tükrözik az ottani állapotokat. – Caracasban szennyezett víz folyt a csapból, és előfordult, hogy napokig nem volt áram. Szinte csak lencsét ettünk, mivel az volt a legolcsóbb, egy kiló kenyér ára kétnapi munkabérnek felelt meg. De nem panaszkodhatunk, mi viszonylag jól éltünk, latin-amerikai barátaink rendszeresen kisegítettek kisebb összegekkel – emlékezik vissza.

– Venezuelában az utcai rablás teljesen hétköznapi esemény, nemegyszer fosztottak már ki a nyílt utcán. Teljesen élhetetlen lett az ország – mondja Ádám. – Lehetőségünk lett volna Chilébe költözni, de inkább Magyarországot választottuk, hiszen magyarok vagyunk. Budapest egészen más, mint Caracas, ott gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság, a rendőrök korruptak, a magántulajdon szinte semmit sem ér – mondja. Hozzáteszi, hogy Magyarországon aranyéletük van ahhoz képest, ahonnan jöttek.

Elmondja, hogy a beilleszkedés nem okozott problémát, az itt élő magyarokkal nagyon jó a kapcsolatuk, és megértik, hogy az Európát érintő migránsválság miatt páran előítélettel vannak irántuk.

– Akik megismernek minket, hamar rájönnek, hogy mi nem migránsok, hanem magyarok vagyunk. Amióta itt élek, nem is érzem magamat venéznek – egészíti ki édesanyja, majd leszögezi, hogy imádja a magyar embereket.

A Muraközy család a közeli ismerősökön kívül nem tartja a kapcsolatot a venezuelai magyar közösséggel, igyekeznek elzárkózni a kinti eseményektől, és a magyarországi életükre koncentrálnak.

– Hálásak vagyunk Magyarországnak mindazért, amit értünk tett, hogy befogadott és mindenben segít minket – mondják.

Őszinteségükben nincs okunk kételkedni. Hiszen végre hazaértek.