Rögös út Katinytól Szmolenszkig

Csupán néhány nappal az évforduló előtt jelentette be a lengyel miniszterelnök kancelláriáját vezető Michał Dworczyk, hogy ezúttal nem utazik hivatalos lengyel küldöttség Szmolenszkbe. Pedig nemcsak Mateusz Morawiecki kormányfő, hanem természetesen a kormányzó Jog és Igazságosság párt elnöke, Jarosław Kaczyński is készült április 10-én az orosz városba, hogy a helyszínen emlékezzen meg a katinyi (lengyel írásmóddal katyńi) mészárlás 80. és a szmolenszki légi katasztrófa tizedik évfordulójáról. Azt Varsó már az út szervezésének kezdetén leszögezte, hogy a látogatás apropóján szó sem lehet kétoldalú tárgyalásokról. Ez a hozzáállás pedig eleve csökkentette az utazás esélyeit, mely így akkor is kérdéses lett volna, ha az egyre elmérgesedő emlékezetpolitikai viták miatt nem durvul el a két ország viszonya.

A lengyel–orosz kapcsolatok azután fagy­tak meg teljesen, hogy tavaly szeptemberben az Európai Parlament, majd idén januárban a szejm is határozatban tette egyformán felelőssé a II. világháború kirobbanásáért a náci Németországot és a Szovjetuniót. Vlagyimir Putyint nem hívták meg a lengyelek sem tavaly augusztusban a II. világháború kezdetének 80., sem idén januárban az Auschwitz felszabadulásának 75. évfordulóján tartott megemlékezésre. Az orosz elnök válaszul országa nevében visszautasította, hogy egyenlőségjelet tegyenek Hitler és Sztálin közé, és bárki megkérdőjelezze a Szovjetunió szerepét a nácik legyőzésében, amely az orosz nép történelmi önképének egyik sarokpontja. Vlagyimir Putyin nem értett egyet azzal a lengyel állásponttal sem, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum vezetett volna a II. világháborúhoz. Emlékeztetett rá, hogy ez a megállapodás az utolsó volt a Hitlerrel kötött megnemtámadási szerződések sorában, a müncheni szerződésre utalva pedig rámutatott a nyugati hatalmak felelősségére, és dokumentumok sorának nyilvánosságra hozásával hangsúlyozta a lengyel politika kettősségét is. Beszélt a korabeli lengyel vezetés antiszemitizmusáról, valamint arról, hogyan keresték Hitler kegyeit, ezzel rombolva a lengyel történelmi gondolkodást meghatározó, a lengyelek kizárólagos áldozati szerepét kiemelő narratívát.

A vita fő vonalai is elárulják, hogy az emlékezetpolitika, ezen belül a II. világháború kirobbanása körül zajló lengyel–orosz pengeváltás mára a Moszkva és a Nyugat közötti geopolitikai szembenállás részévé vált. Az emlékezetpolitika Moszkva elszigetelésének, nyomás alatt tartásának új terepe. A Nyugat valójában Putyin elnök rendszerét is gyengítené az annak legitimációs alapjául szolgáló nagy honvédő háború deheroizálásával, a II. világháborús szovjet szerepvállalás bagatellizálásával. A putyini Oroszország feltartóztatásának módszereiről értekezve több amerikai és lengyel tanulmány is arra a következtetésre jut, hogy miként a Nyugat a Szovjetunió esetében tette, úgy a gazdaságiak mellett most is az ideoló­giai alapokat kell mindenekelőtt lerombolni. Oroszországnak mára egyetlen ilyen bástyája maradt, mégpedig a II. világháborúban aratott nagy győzelem. Ezért aztán a tudományos és a publicisztikai térben diszkreditálni kell mindent, ami az oroszok világháborús szenvedéseit, áldozatvállalását idézi. Az elmúlt jó fél évben történteket nézve egyértelműen látszik, hogy a Krím után kiéleződött nemzetközi helyzetben Lengyelország a saját történelmi sérelmein túl a Nyugat előretolt egységeként is részt vesz ebben az emlékezetpolitikát felhasználó háborúban.

A lengyel–orosz kapcsolatokra eleve árnyékot vet a tíz évvel ezelőtti szmolenszki tragédia. Tovább bonyolítja a képet, hogy az elnöki gép lezuhanásának az ügye belpolitikai kérdéssé is vált Lengyelországban. Az akkor elnökként 96 fős állami delegációt vezető ikertestvére haláláért és a tragédia körülményeinek szerinte felületes kivizsgálásáért Jarosław Kaczyński ugyanis nemcsak Moszkvát, hanem az akkori lengyel miniszterelnököt, Donald Tuskot is felelőssé teszi. A katinyi megemlékezésre tartó elnöki gép a sűrű ködben túlságosan alacsonyan közelítette meg a szmolenszki repülőteret, és egy fában elakadva a földhöz csapódott. Bár nem irányította a gépet kitérő légikikötőbe, a pilótáknak nem tanácsolta a leszállást a katonai reptér irányítószemélyzete és a már korábban az újságírókkal Szmolenszkben leszálló Jak–40-es kapitánya sem. Az orosz Államközi Légügyi Bizottság 2011 január­jában közzétett zárójelentése a lengyel pilótákra hárította a teljes felelősséget. A fél évvel később nyilvánosságra hozott lengyel jelentés viszont az orosz légiirányítók hibáira mutatott rá. A 2015 őszén hatalomra került, Jarosław Kaczyński által vezetett nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság szerint azonban a gép nem a földnek ütközve roncsolódott szét, hanem még a levegőben robbant fel. Végig merényletre gyanakodva újraindították a vizsgálatot, és ennek során kihantolták az áldozatokat is. A homály még sűrűbb lett azáltal, hogy több holttestet összecseréltek, egyes koporsókban pedig más személyek maradványait is megtalálták. A lengyelek a körülmények eltitkolásának bizonyítékát látják abban is, hogy Oroszország azóta sem szolgáltatta vissza a repülőgép roncsait.

A lengyel jobboldali elitet lényegében lefejező szmolenszki tragédia máig begyógyulatlan sebeket tépett fel Lengyelországban. Furcsa fénytörésben láttatva az 1940-es tragédiát, amikor Sztálin parancsára majdnem 22 ezer lengyel állampolgárt, főként értelmiségieket végeztek ki. A katinyi vérengzés ugyanis a lengyel elit lefejezését célozta, és ugyanennek a tervnek a részeként deportáltak több mint 300 ezer lengyelt Szibériába.

Katiny az egyik legvéresebb fejezet, azonban nem előzmények nélküli a zaklatott lengyel–orosz történelemben. Két évtizedet sem kell visszalapoznunk, amikor az 1920 végén a rigai békével véget érő lengyel–szovjet háború után a határok Lengyelország javára változtak. Méghozzá nem is kicsit. De ha már a II. világháborúnál tartunk, a lengyelek nem bocsátják meg azt sem, hogy Katyń előtt fél évvel a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában rögzítetteknek megfelelően szintén megtámadta a németek által már majdnem teljesen lerohant országukat. Szemükben ezek a bűnök elfeledtetik, hogy elkövetésük után a Szovjetunió a jó oldalon részt vett a németek elleni háborúban. De mélyen beleivódtak a lengyel társadalom tudatába az ország korábbi felosztásait követő függetlenségi harcok is. A lengyeleknek ezekben a történetekben persze az is nagyon fáj, hogy az állam felszámolása mindig nyugati segítséggel történt. Ez így volt az 1700-as évek után felosztott lengyel állam esetében, hiszen az 1815-ös bécsi kongresszuson Európa minden hatalma elfogadta, hogy a Lengyel Királyság az orosz cár fennhatósága alá tartozik. De ugyanígy áldását adta a Molotov–Ribbentrop-paktumra is, és nem avatkozott közbe sem Anglia, sem pedig Franciaország.

Az orosz–lengyel viszonyt már a középkor óta alapvetően meghatározza a szembenállás. Miután a tatárjárást követően megszűnt a Kijevi Rusz, a régióban pedig hatalmi vákuum keletkezett, az akkoriban egységesülő Lengyel Királyság és az éppen felemelkedő Moszkvai Fejedelemség között megkezdődött a permanens szembenállás a térség birtoklásáért. Az újkori történelemben mindez oda vezetett, hogy a térség uralkodói a belső problémái miatt is meggyengülő lengyel állam felosztása mellett döntöttek. Ugyanakkor az orosz tudatban inkább 1612 él, amikor a népfelkelők élére állva Kuzma Minyin Nyizsnyij Novgorod-i kereskedő és Dmitrij Pozsarszkij herceg a moszkvai csatában megverték a lengyel megszálló erőket, és a Kremlbe szorították vissza őket. November 4-én ezért ünneplik a nemzeti egység napját, amit csak a kommunizmus éveiben szorított ki november 7. A lengyelek büszkék is arra, hogy nekik sikerült, ami még Napóleonnak és Hitlernek sem. Ezt és Báthory István néhány évtizeddel korábbi hadjáratát leszámítva azonban megállapíthatjuk, hogy ebben a párharcban az oroszok voltak az erősebbek.

Az állandó háborúskodás oka alapvetően geopolitikai. Örök harc folyik ugyanis a két ország között a Moldovától a Baltikumig elterülő köztes régió feletti befolyásért. A lengyel geopolitikai gondolkodás fő motívuma máig az, hogy minél gyengébb legyen Oroszország, és minél keletebbre legyen a legnyugatibb pontja. Ezzel szemben orosz oldalról mindig erős volt a lengyel állam felszámolásának a szándéka. Mivel ez az alapvetően geopolitikai érdek­ellentét a két ország között megmarad, a kapcsolatok hullámzása valahol természetes. Bizakodásra ad azonban okot, hogy időről időre győz a pragmatizmus: Vlagyi­mir Putyin és Donald Tusk koszorúzott már együtt Katinyban, és az orosz elnök ott volt a II. világháború kirobbanásának 70. évfordulóján tartott megemlékezésen is. Akkor a Westerplattén úgy fogalmazott, hogy „nem lehetünk büszkék a Molotov–Ribbentrop-paktumra, sajnáljuk a megkötését, ez azonban csak egy szem volt a II. világháborúig vezető események hosszú láncolatában”. Azóta sok minden történt a világpolitikában, így aztán talán az is érthető, hogy az orosz elnök manapság miért nem ismétli meg e mondatokat.