Csókagondolatok a tetőn

„Minden terápiás eszköz csak akkor használható, ha a terapeuta saját magán is megtapasztalja a módszer működését.”
(Csóka Judit)

Tartozom egy vallomással: az önkéntes karantén idején sem vagyok teljesen egyedül. Itt a harmadikon, a tetőtől légvonalban csupán másfél méterre számos társam akad a magányban. Alkalmi partnereim hol kettesével, hol csoportosan örvendeztetnek meg, tisztességes nevük Coloeus monedula, azaz csóka. Sok gondot okoznak ám. Bár jobbára csak mentálisan.

Mit akarnak vajon?

A legfurcsább, hogy folyton néznek. Még akkor is, amikor nem vagyok kint az erkélyen. Hogy mit akarnak, fogalmam sincs. Esetleg azt, hogy végre lehúzzam a redőnyt, na, nem végleg, hanem hogy aludni térjek, s ők elvégezhessék szokásos éjszakai titkos rituáléjukat. Ez abból áll, hogy az erkély párkányára tett hamutálból (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!) mindig kivesznek egyetlen darab csikket, és azt a tál mellé teszik. Fel nem foghatom, miért csinálják, de csinálják.

Aztán néha furcsa, kottyogó hangokat hallatnak, miközben peckesen totyognak, amolyan Döbrögi-féle mozdulatokkal, hasukat (v.ö. begyüket) kitolva. Ennek végeztével van, amelyik beljebb megy a lapos tetőn, oda, ahol már nem látom. De bármibe lefogadom, hogy a maradók az érdekesebbek. Ezek ugyanis azt csinálják, amit a pingvinek a déli-sarki filmeken. Közvetlenül a párkány szélére araszolnak, majd levetik magukat a mélybe, de úgy, hogy szárnyaikat testükhöz szorítják. S amikor már egészen közel vannak a talajhoz, csak akkor tárják szét és siklanak el a lapos fölött. 

Tollas diktátorok

A legzavaróbb azonban nem a puszta létük vagy a felém való viszonyuk, hanem társadalmi berendezkedésük, s minden, ami ebből adódik. Konrad Lorenz szerint a csókák patriarchátusban élnek, és szigorú szabályok szerint követik egymást a rangsorban, ahol a halálukig együtt élő párok azonos szinten helyezkednek el, ugyanakkor a ranglétra alján az egyedülálló tojó áll (vagy hát inkább totyog). Az egyedülálló hím, mielőtt párt keres magának, kialakít egy társadalmi státuszt, amibe automatikusan belekerül választott párja is. Mindemellett hatalmas csapatokban élnek, hangosak, zajosak, vakmerők és… lopnak. Ráadásul azon kevés madárfajok képviselői, amelyeket meg lehet tanítani az emberi szavak utánzására. Tehát esetenként beszélnek is.

Ezek mindegyike már külön-külön is hatalmas probléma. Hogy miért? Azt is elmondom. A leglelkesebb állatvédők az idők során – hogy, hogy nem – a hangos posztkommunisták közül kerültek ki. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek jobboldali természetféltők, hanem hogy a szavuk sokkal kisebb, s jelentéktelenebb. Márpedig ezek a liberális állatsimizők jobbára LMBTQ-aktivisták vagy szimpatizánsok is, akik mindemellett a társadalmi egyenlőséget hirdetik. Ezekbe a fogalomkörökbe pedig egyáltalán nem illenek bele az én csókáim.

Szelektált egyenlőség

Akkor viszont remekül alkalmazható rájuk a liberális narratíva szelektált egyenlősége; azaz mindenki egyenlő, akire ők azt mondják, hogy hierarchikusan azon a szinten áll, amelyik már kiérdemli az egyenlőnek való tekintés ab ovo alanyi jogát. A csókák sajnos nem fognak bekerülni ebbe a fősodorba. Kicsit olyanok ők az ő szemükben, mint mi, magyarok, s még akár a „lopásban” is. Mert mit is lop a csóka? Mindent, amit mások otthagynak, széthagynak, elhagynak, egyszóval aminek a megőrzése nem elég fontos a számukra. 

A csókák tehát valójában újrahasznosítanak. Akárcsak mi, akik a legfényesebbre polírozott matt Kádár-korszakban is tudtuk, hogy a cukros nejlonzacskó valójában uzsonnás „tasak”, a margarin dobozát a magyarok Istene pörköltnek teremtette, s bármi is legyen az eredeti funkciója valaminek, ne adja az ég, hogy azt meg ne tudnánk másítani, s valami homlokegyenest ellenkezőre használni.

Ugyanígy nézik a mi házi magyarológus liberálisaink a hierarchiarendszerünket. Azt a fajta társas együttélési szabályt, amiből meghagynák az előreengedést az ajtóban vagy a nőnapot, de tiltanák, hogy a csontozata és vázizomzata okán erősebb férfi mellett a nő legyen a gyengébbik nem. A tetejébe akár fajtánk kihalása árán is óvnának mindenkit attól a primitív, véres és barbár cselekedettől, aminek a köznapi neve szülés. Egyedülálló „tojóinkat” is jobbára azzal riogatják, hogy a kormány hamarosan az ételt is megvonja tőlük, amolyan csókamódra, de azért nehogy világra hozzanak egy gyermeket! Hova? Ide? Orbánnak? 

***

Ahogy ezek a gondolatok átfutnak rajtam, már nem is bánom, hogy figyelnek engem ezek a kis fekete-szürke angyalkák. Egyre közelebb érzem magamat hozzájuk ugyanis. S az önkéntes karantén sokadik napján már azt is elmondhatom, hogy egész jól utánzom kottyogó hangjukat. Sőt, egy ízben még egy szelet tarját is majdnem sikerült feldobnom a tetőre nekik, de sajna az ívet nem jól számoltam ki, aztán a felvágott a lenti kóbor macsekok martaléka lett. Na, de annyi baj legyen! Kezdem megérteni a csókákat. Kis lépés ez egy karanténosnak. De nagy lépés a karanténtársadalomnak! Ki tudja, lehet, hogy épp ezektől a gondolatoktól fogjuk kicsit jobban megérteni egymást is. 

Elsőre már az is megteszi, ha lesz olyan, aki megfejti, mi a csudát is akartam én ezzel az egész zagyvasággal elmondani. Ha pedig lesz ilyen, akkor egész biztosan előrelépek a szerkesztőségi ranglétrán. És akkor bájosan kottyogó hangommal végre megkörnyékezhetem az én tojómat.