Mit ér a fegyver, ha magyar? IV.
Kommandósakciók a Kárpátokban, rohamfokos a lövészárkokban, magyar fejlesztésű és gyártású páncélautók – a magyar katonát az I. világháborúban sem hagyta cserben találékonysága. Sőt, még a gyilkos tömegrohamok és lövészárok-háborúk korában is fel tudott eleveníteni néhány elemet ősei harcmodorából.
Amikor az első fegyverek 1914 júliusában eldördültek, mind az antant, mind a központi hatalmak hadvezetősége XIX. századi háborúban gondolkozott, tömeghadseregekben és szuronyrohamokban. Hamar kiderült azonban, hogy ez a háború más lesz, mint a korábbiak. A frontális tömegtámadások bakái mellett hirtelen szükség lett különlegesen képzett, speciális fegyverzettel ellátott alakulatokra is. Ezek lettek a különböző rohamisták, vadászalakulatok, mai szóval élve kommandósok.
– A legtöbb országban voltak már korábban is különleges alakulatok, például a testőrség, melynek tagjai általában különleges képzést kaptak. Magyarországon viszont az átlagosnál több „különleges egység” volt, hiszen több nemzetiségi alakulat is megőrizte speciális harcmodorát. Ilyenek voltak a katonailag kiváltságolt népcsoportok, a középkorban a székelyek, kunok, besenyők, később pedig a hajdúk – mutat rá Hidán Csaba régész-történész, harcművészet-oktató. A székelyeket például békeidőben is úgynevezett székekbe osztották be, melyek nem voltak a vármegye alá rendelve. Ez azt jelentette, hogy csak a király vagy a nádor parancsára kellett hadba vonulniuk. Feladatuk is különleges volt, az ország keleti és déli határait védték. A magyar határőröket felderítőnek, fürkésznek nevezték, utalva arra, hogy aktív határvédelmet folytattak. Folyamatosan portyáztak a gyepűkön, gyakran az ellenség területére is átléptek. Különleges harcmodorukra gyakran a király is igényt tartott, a háborúkban rendre a felderítést, fogolyszerzést, az ellenség üldözését bízták rájuk. Ez a tudásuk az évszázadok során sem veszett el. Az erdélyi vadászalakulatok a napóleoni háborúkban is másképp harcoltak, mint a reguláris hadak – mondja a történész. Nem véletlen, hogy az I. világháború keleti hadszínterén már a kezdetektől fogva alkalmaztak székelyekből verbuvált különleges vadászalakulatokat felderítésre és az ellenség zaklatására. Hidán Csaba szerint ugyanakkor nem csak a magyar hadseregben igyekeztek kihasználni a nemzetiségek speciális tudását. Az orosz cári hadseregben már 1886-ban önálló alakulatot alkottak a sztyeppei nomád nemzetiségekből toborzott egységek.
A kommandósok előfutárai
1916 nyarán Románia az antant oldalán belépett a háborúba, a román hadsereg pedig megtámadta Dél-Erdélyt.
– Az osztrák főhadvezetés nem volt felkészülve Erdély védelmére, súlyos hibákat vétett, gyakorlatilag napokig passzívan figyelte az eseményeket – idézi fel az eseményeket Hidán Csaba. Végül német segítség érkezett, a rohamistacsapatokat megszervező Erich von Falkenhaynnal az élen. A német tábornok gyorsan munkához látott, többek között felállíttatott egy vadászkülönítményt augusztus végén, amelynek vezetésével egy huszár főhadnagyot bízott meg, Maderspach Viktort. Jó választás volt, ugyanis az erdélyi földbirtokos kiváló síelő és lovas, de ami még fontosabb, tapasztalt vadász is volt – ennek köszönhette helyismeretét, amit számtalanszor kamatoztatott is a háborúban. Maderspachot már a kortársai is vadmagyarnak, a havasok királyának nevezték, újabban pedig „retyezáti Rambóként” is emlegetik. Csapatát a legjobbakból állította össze, így bekerültek magyar huszárok, bosnyák hegyi vadászok, német műszakiak és román hegyi juhászok is. A vadászkülönítmény feladatai közé tartozott a mélységi felderítés, az ellenség utánpótlási vonalainak elvágása, hírszerzés, támadások előkészítése.
– Maderspach Viktor nem csak a szokványos osztrák–magyar gyalogsági felszerelésből válogatott. A hosszú Mannlicher puska a szűk hegyi ösvényeken nem lett volna praktikus, ezért karabélyt kért, minden hatodik emberének pedig vadászpuskát durva söréttel, ami lesben rejtőző ellenséggel szemben kiválónak bizonyult – mutat rá a történész, hozzátéve, hogy ezt később az amerikaiak is felismerték. Shotgunnak nevezett sörétes puskájuk annyira hatékony volt a közelharcban, hogy a németek hivatalosan ítélték el a használatát, és közölték, minden hadifoglyot kivégeznek, akinél shotgunt találnak. A vadászkülönítmény használt német gyártmányú félautomata Luger pisztolyokat, de még magyar, 1877-es rövidített szablyát is, amellyel kiválóan lehetett szűk térben, a fák között harcolni. Felszerelésük között ott volt a rohamkés és a rohamfokos, a hegyi románok pedig jellemzően két harci kést is használnak.
Akciófilmbe illő történetek
Maderspach vadászkülönítménye kiválóan megfelelt mélységi felderítőnek. Lehallgatták az ellenséges távíróvonalakat, a műszakiak aláaknázták a román csapatok által használt hidakat, folyamatosan támadták a megszállókat. Élelmiszer-ellátásukról maguk gondoskodtak. Vadásztak az erdőkben, ismerték a gombákat. Tudták mindazt, amit a második világháború alatt már a legtöbb hadseregben az elitalakulatoknak tanítanak, hogyan maradjanak életben az erdőben. A csapat huszárjai szakértői voltak a lovaknak is. A nyugati hadseregek óriási lóveszteségeket szenvedtek, mert egy nyerget használnak, a nyereg alatt a nedves pokróc feltörte a lovak hátát, így egy idő után már nem lehetett őket használni. A sztyeppei lovasok tudását őrző magyarok viszont három-négy óránként átnyergeltek, lecsutakolták a lovat, kirázták a pokrócot, így lovaik hosszabb ideig harcképesek maradtak. Használták a dezinformációt is. Például Maderspach Viktor, aki kitűnően beszélt románul, sőt a mentalitásukat is jól ismerte, román parasztnak öltözve ment be egy kisvárosba, és elhíresztelte, hogy a németek átkeltek a Kárpátokon. Az álhírre mindenki fejvesztve menekült. Amikor útközben egy román katona gyanút fogott, és le akarta tartóztatni az álruhás Maderspachot, az nem esett ki a szerepéből: hangosan kezdte szavalni a Miatyánkot, amivel sikerült meggyőznie a tisztet.
– A különítmény tagjai számos fegyverhez értettek. Jól bántak a szablyával, volt rá példa, hogy ezzel verték vissza a román elit lovasság rohamát. Hordták maguknál a kindzsalt is. Ez egy jellegzetes kaukázusi hosszú kés-rövid kard, amelyet örmények, grúzok, hevszurok és cserkeszek használnak – mondja Hidán Csaba. Ez közelharcra olyannyira alkalmas fegyver, hogy az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolában is rendszeresen oktatja használatát.
A vadászkülönítmény 1916 decemberében elsőként vonult be Bukarestbe. Érdekesség, hogy a Kárpátokon túl nem a menekülő reguláris román erők, hanem gerillaként harcoló ungurján juhászok okozták nekik a legnagyobb veszteségeket – ezek elrománosodott magyarok, akik a bunda ujjába rejtett lefűrészelt csövű karabéllyal és handzsárral támadtak.
Rohamfokos és harckocsi
A lövészárokban vívott közelharcokban számos olyan fegyverre lett hirtelen szükség, amelyek a háború kitörésekor még nem szerepeltek egyik hadsereg szabványos fegyverzetében sem. Ezeket kezdetben – jobb híján – maguk a katonák készítették el, ilyen volt például az élesre fent gyalogsági ásó, amit a szurony helyett használtak, de rögtönöztek fémből vagy fából buzogányt, bokszert és számos más közelharchoz való eszközt is. A magyar bakák egy része elkerülte a kényszerű frontbarkácsolást, mivel otthonról vitt magával a hosszú békeidő alatt is megőrzött fokos baltát. Az évezredek óta használt fokos ráadásul nem csak egyéni kezdeményezések során került ki a frontra. Nagy Pál, a 80. Pécsi Gyalogdandár parancsnoka már 1915-ben utasítást adott a fegyvermestereknek, hogy rohamfokosokat gyártsanak, így ez az ősi fegyver hivatalosan is rendszeresítve lett a magyar csapatoknál. Már a háború kezdeti szakaszában sikerrel vetették be a Kelet-galíciai Toporów térségében. Az első világháború egyik legismertebb újítása a harckocsi. Páncélos járművek fejlesztésében az antanthatalmak voltak sikeresebbek; azt már kevesen tudják, hogy magyar fejlesztők is értek el eredményeket. Romanovics Brankó százados, gépkocsizótiszt és Fellner Simon főhadnagy 1915-ben Budapesten kezdtek páncélost fejleszteni. Ez volt a Romfell páncélautó, a Monarchia hadseregének első ilyen járműve. Egy Mercedes személyautóra került a felépítmény 6 milliméteres páncélzattal és forgatható páncéltoronnyal, amelyben egy Schwarzlose géppuska kapott helyet. Kettő készült belőle, megjárták a galíciai és az olasz frontot is, részt vettek többek között a 12. és a 13. isonzói csatában. Bár a páncélautók jól teljesítettek a harctéren, forráshiány, valamint az osztrák–magyar hadvezetés bürokratikus szemlélete miatt sorozatgyártásra nem került sor. Hasonló sorsra jutott a szintén ígéretes Junovitz páncélautó is, amelyet egy Austro-Fiat 18/c 2t teherautó-alvázra építettek – ebből hat, egyes források szerint hét példány készült el.
