Béna gólem

Békeidőben kedélyesen el lehet bíbelődni az uborka megfelelően képzett görbületével, a nyilvános vizeldék LMBTQ-kompatibilis kialakításával és demokráciaállapotot vizsgálgató jelentésekkel, akár a bűvös hetes cikkel is. Ám amikor beüt a baj, rögtön látványossá válik: Brüsszelnek nincs megoldása.

Ez persze nem újdonság, az elmúlt évtizedekben az EU jobbára tehetetlen szemlélője volt a kríziseknek.

Fegyveresen nulla

Így történt ez az 1990-es évek első felében dúló délszláv háború idején is. Hiába hangoztatta még 1991 nyarán, a Horvátország és Szlovénia elleni szerb agresszió kezdetén Jacques Poos, az Euró­pai Gazdasági Közösség (EGK) akkori soros elnökének, Luxemburgnak a külügyminisztere, hogy „eljött Európa ideje”, a későbbi EU csak a partvonalról szemlélhette az eseményeket: a naiv békéltető-, közvetítőszándék a helyzet teljes félreértéséről tanúskodott. Az egyre inkább szerb dominanciájú délszláv államtákolmányból szabadulni akaró horvátok, szlovénok, macedónok, bosnyákok függetlenségi törekvései ugyanis épp ellentétesek voltak a nemzetállami hatásköröknek egy összeurópai intézményrendszer alá rendeléséről és így egy nemzetek fölötti kontinentális szuperállam létrehozásáról szőtt álmokkal. Ráadásul a délszláv válsághoz az EGK/EU egyes tagállamai nemzeti érdekeik által meghatározott hagyományos Balkán-politikájuk szerint viszonyultak. Az egyetlen közös teljesítmény az volt, hogy a Jugoszláviát geopolitikai okokból mindenáron egyben tartani akaró Európai Gazdasági Közösség 1991 nyarán rábeszélte a horvátokat és a szlovénokat, hogy negyedévre függesszék fel az egyébként a hatályos jugoszláv szövetségi alkotmány szerint törvényesen kinyilvánított függetlenségük gyakorlatba ültetését. Ez azonban súlyos következményekkel járt, hiszen így a belgrádi szerb kommunista vezetés formáljogilag jugoszláv belügyként kezelhette a helyzetet, míg ha az európai közösség gyorsan elismerte volna a két állam függetlenségét, a szerb támadás idegen agressziónak minősült volna, ami maga után vonhatta volna a gyors nemzetközi beavatkozást. Ehelyett Nyugat-Európa tétlenül szemlélte a vérontást, sőt, az ENSZ fegyverembargót rendelt el a szétesőben lévő Jugoszlávia teljes területére – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyengén fölszerelt horvátokat kiszolgáltatták a korabeli Európa legjobban fölfegyverzett hadseregei egyikének számító Jugoszláv Néphadseregnek.

Végül a horvát és szlovén függetlenséget egyébként szintén késlekedve, 1992 áprilisában elismerő Egyesült Államok és az általa meghatározott NATO fellépése bizonyult csak eredményesnek, 1995 nyarán a háborúzó felek aláírták a daytoni békeszerződést. Igaz, ehhez az idővel ütőképessé szervezett horvát hadseregnek a Nyugat-Dalmáciát felszabadító 1993-as Olajbogyó és a Kelet-Dalmáciát felszabadító 1995-ös Vihar hadművelete által teremtett helyzet is kellett.

Tehetetlennek bizonyult az EU az 1999-es koszovói válság során is. Egy évvel korábban a dél-szerbiai tartományt uralma alá hajtó, magát Koszovói Felszabadítási Hadseregnek nevező albán szeparatista szervezet fegyveres támadásokat indított a szerb katonai és rendőri erők ellen. A terrorista akcióknak gyakran civilek is áldozatul estek, az etnikai tisztogatást is jelentő gerillaháború pedig ugyanilyen kíméletlen, civil áldozatok sokaságát követelő válaszcsapásokat vont maga után. Slobodan Milošević szerb elnök a koszovói albánok elűzésében látta a megoldást, állandóvá váltak a kegyetlenkedések. A konfliktus eszkalálódott fegyveres szakaszát megint csak a NATO tudta legalább elfojtani Szerbia 1999 márciusában kezdődött, három hónapig tartó, sok száz civil áldozatot is követelő bombázásával. És bár az Európai Unió nagyon szeretett volna aktív béketeremtőként fellépni, Martti Ahtisaari finn diplomata 2007-es Koszovó-terve nagyon jellemzően „nesze semmi, fogd meg jól” ajánlat volt a szerbek és az albánok számára egyaránt, hiszen sem Belgrád megmásíthatatlan szuverenitását nem rögzítette, sem Koszovó függetlenségét. A haszontalan EU-s próbálkozást aztán el is söpörte az idő, az albánok 2008-ban az amerikaiak geopolitikai megfontolású gyámkodásával egyoldalúan kikiáltották a maguk független államát az elszakított dél-szerbiai tartomány területén. Az Európai Unió azóta sem tud mit kezdeni a helyzettel, jellemző, hogy a közösség egyes tagállamai elismerték a koszovói függetlenséget, mások – Görögország, Románia, Spanyolország, Szlovákia – hallani sem akarnak róla. Vagyis e téren sincs közös EU-s politikai állásfoglalás, ehelyett a tagállami szempontok érvényesülnek.

Külpolitikai tehetetlenség

A 2003-as iraki háború ugyancsak megosztottságot hozott. Az Egyesült Államok agressziójában egyes EU-tagállamok saját szakállukra részt vettek, mások – Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Görögország, Írország, Németország, Svédország – távol tartották magukat tőle. Az úgynevezett arab tavasz eseménysorozatába illeszkedő líbiai polgárháborúba történő 2011-es nemzetközi beavatkozás ugyancsak megosztotta az Európai Unió tagállamait, voltak, amelyek közreműködtek a megkérdőjelezhető legitimitású akcióban, és akadtak – például Németország vagy épp hazánk –, amelyek nem vettek részt a katonai fellépésben.

A 2008-as világgazdasági válság idején is látványosan hiányzott a sokat emlegetett európai szolidaritás, akárcsak a hatékony brüsszeli problémakezelés. Ehelyett az egyes tagállamok lokális sajátosságokat figyelembe vevő, adott esetben formabontó megoldásokkal élő válságkezelése volt hatékony, amelyért például hazánk erőteljes támadásokat kapott, Görögország pedig bűnbak lett.

A 2015-ben csúcsra járó és azóta is tartó migránsinvázió szintén azt bizonyította, hogy veszélyes helyzetekben nincs összeurópai megoldás. Közismert, hogy az Európai Unióban öt évvel ezelőtt még többségben volt az az álláspont, mely Angela Merkel végzetesnek bizonyult és megbukott „wir schaffen das” (megcsináljuk) jelmondatában foglalható össze, és miközben a naponta hangoztatott „euró­pai megoldások” mindmáig csak szóvirágok maradtak, a saját és az EU határait védő Magyarországot hátba támadta számos EU-szövetségese.

Elmélet kontra gyakorlat

A fenti példákból kiviláglik, hogy az Európai Unió elméleti koncepciója gyakorlati próbatételek idején azonnal füstté válik. A hatékony megoldások pedig napjainkban épp az Európai Unió lényege, a végtelen szabadság, a korlátlan jövés-menés fölött mondanak kíméletlen ítéletet. A koronavírus gyors terjedéséhez nagyban hozzájárult az EU négy úgynevezett alapszabadsága, a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, a járvány lassításához pedig elengedhetetlen a határok majdnem hermetikus lezárása, a bezárkózás. Éles helyzetekben csakis a szuverén állami cselekvés látszik hatékonynak.