Nyakamon a nyár

„Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”
(Jennie Melamed)

Itt van a nyár a nyakamon. Még ez is. Mintha nem lenne elég a munka, meg az online tanulás a lányommal. Mondjuk utóbbi okán legalább annyira várom a vakációt, mint diákkoromban. De utána? Utána mit csinálok én ezen a nyáron?

***

Hej, de jól jönnének most boldogult emlékű nagymamám örökérvényű tanácsai, mély értelmű bölcsességei! Sosem felejtem el, hogy mindig, amikor unatkoztam, ezt mondtam neki:

– Nagyi! Unatkozom!

Erre ő gondterhelt arccal rám nézett, mint aki erre az én komoly nagy problémámra a lehető legjobb megoldást akarja találni, picit gondolkodott, majd felderül arccal mindig ugyanazt mondta:

– Akkor csinálj valamit!

– De mit? – kiáltottam rá mindig ugyanúgy, hol félig sírva, hol csak úgy haragosan, s ő erre mindig ugyanazzal a nyugalommal hangjában jelentette ki:

– Mindent én találjak ki?

Ez a rituálé, mint valami pogány szertartás, egész gyerekkoromat végigkísérte. S most, hogy már álmaimban sem vagyok soha fiatal, varázslattal ér fel még visszagondolni is ezekre a szépiává barnult időkre. 

Például arra, hogy mennyire szerettem a pianínómat. Nem annyira az elejét, ahol a sok fekete-fehér fogat etettem Czernyvel, Mozarttal és Schumann-nal, hanem a hátulját. Ott volt ugyanis az a mélyedés, amiben borosgazda voltam. Szőlőnk nem lévén, ámde az alkohol fogyasztásának felnőttes passzióját magamra nézvést kötelezőnek tartván, mindenből bort készítettem. Almából, körtéből, narancsból, de még citromból és banánból is. Utóbbi karácsonyi bornak neveztem el, mivel banánt csak ilyentájt láttunk. Aztán a pianínó háti bemélyedésében érleltem a nedűt.  

Bort készíteni máskülönben nem nagy művészet, csak igen kevés dolog szükségeltetik hozzá. A gyümölcs facsart és leszűrt levén kívül egy olymposos műanyag flakon, egy teáskanál cukor, valamint tűhegynyi élesztő. Ennyi. De tényleg. Hogy ez a valami, ami erjesztőkamrámból kikerült, valódi bor volt-e, vagy csak valamiféle nevenincs erjedmény, azóta sem tudom. Csak azt, hogy egyszer nagyon nekikeseredtem. Nem találtam ugyanis odahaza semmiféle gyümölcsöt. Ebbéli bánatomban a spájzban kötöttem ki, ahol nagymamám frissen elrakott ribizli befőttjei díszelegtek, azokat kóstoltam meg. Hála az égnek, mind megerjedt. Mivel azonban túl sokszor jöttem ki onnan túl boldogan, nagyi idejekorán rájött a dologra, s az általam hagyott maradékot a tyúkok elé öntötte. Megjegyzem, az erjedt gyümölcsöt felcsipegető részeg tyúkok látványa némiképp kárpótolt a mérhetetlen pazarlásért, s azóta is, ha nagy csapatban – például a körúton vagy leánybúcsús videókon – részeg tyúkokat látok, mindig azt mondom magamban: „Beribizliztek…” 

***

Természetesen nem a borkészítés határozta meg a teljes gyerekkoromat, s maximálisan vissza is utasítom az effajta rágalmakat! Hiszen mellette szivart is sodortam. 

Dohányunk mondjuk pont annyi volt, mint szőlőnk. De leleményes suhancnak teremtettek engem az égiek, olyannak, aki ilyen kis semmiségeken nem akad fenn. Rózsabokraink ugyanis szép számmal voltak. És mije van a rózsának? Tetűje. És min él a tetű? Levélen. Fogtam tehát a rózsaleveleket, s nagy gonddal letépkedtem őket. Aztán a kisebbeket ollóval vékony csíkokra vágtam, s a vágott rózsát egy kis levélkébe tekertem. Majd a kis levélkét egy nagyobba, azt egy még nagyobba, egészen addig, amíg a legnagyobb levéllel el nem érkeztem a végpontig. Akkor aztán cérnával összekötöztem a szivarkát, s felvittem a padlásra, ahol pontosan két napig szárítottam. 

Utána persze titokban elpöfékeltem, de nem ez a lényeg, hanem hogy már akkor bántott, s azóta is bánt a kihagyott munkafázis. A profi sodrás. Merthogy nemcsak ám úgy habókra lettem szivarmester! Hanem gondosan utánaolvastam az egész procedúrának, méghozzá a kubai vonal Cohiba és Romeo y Julieta manufaktúrainak. Utóbbit inkább romantikus neve miatt preferáltam, hiszen jól tudtam, hogy az csak a középvonal, s inkább a nemes Cohiba volt, amit utánozni próbáltam. Ennek históriájánál akadtam arra a történetre, amiről maga a szerző sem tudta, hogy valóság-e, avagy amolyan városi legenda, miszerint a Cohibákat a sodrómesterek kubai szűzlányok combján hengergetik. 

Palóc falucskámban viszonylag kevés kubai szűzlány akadt, mondhatni egy se. Más tízéves persze egyből feladta volna, hiszen se szűzdohány, se szűz. Én azonban nem az a feladós fajta voltam. Felpattantam korallpiros, Rekord márkájú NDK kempingbiciklimre, s letekertem az ófaluba, Heredás Szofiék házához. 

Máig emlékszem annak az óriási pofonnak a csípésére, amit Szofi akkor méretezett az arcomra, mikor elmondtam neki, hogy az ő combján óhajtom sodorgatni a kis szivarkáimat. Nem gondoltam volna, hogy így reagál, hiszen ezer éve ismeretük egymást, mondhatni az exem volt; ötéves korunkban együtt állapítottuk meg a nagyapja búzás ládájában csókolózva, hogy a csókolózás hülyeség, mert összeakadnak elől az ember fogai.

***

Nyakamon a nyár. És nekem se pianínóm, se rózsabokrom, de még csak nagyanyám se, aki megmondaná nekem, mihez kezdjek. Pedig micsoda egy despota voltam tízévesen, ahogyan a szénakazal mögött rózsaszivaroztam, s közben nagyokat kortyolgattam hozzá a citromboromból, arról ábrándozván, hogy felnőve Hemingway vagy Mikszáth leszek…