A szék lelke

Különös az a párbeszéd, amit Mezei Gábor a kötetben felidéz. „Egyszer megkért valaki, hogy tervezzek neki egy széket. Visszakérdeztem, hogy ülésre lesz? Mert az egy teljesen más dolog – én ugyanis kultikus tárgyakat terveztem.” Ez a kis kérdés-felelet jól példázza a kitűnő iparművész, belsőépítész tervezői ars poeticáját. Mert mi, átlagpolgárok talán úgy vélekednénk, hogy aki széket tervez, az ülésre teszi ezt, ám Mezei Gábor hosszú, sikeres és egyedi pályája során, amelynek központi területe a székek tervezése, egészen másként gondolkodott erről. Ő, nagyra tartva és értékelve a funkcionális és ergonómiai szempontból kitűnő ülőalkalmatosságokat (ezeknek gyűjtője is), mindig úgy vélte, a szék több, mint minket szolgáló tárgy vagy alkalmazott művészet. Nála a széknek is lelke van, de különös, szürrealisztikus, eklektikus atmoszférája mindenképpen. Fontos körülmény persze, hogy alkotásai, ezek a sokszor trónszerű képződmények jellemzően nagyon karakteres építészeti célok szolgálatában állnak és álltak, leginkább és leghangsúlyosabban a Makovecz Imre által tervezett terekben. Mezei Gábor mintegy négy évtizeden át dolgozott együtt a mesterrel, és komplex belsőépítészeti, sőt, ehhez sokszor kapcsolódó széktervezői munkássága is e terekhez fűződik. Rendkívüli életművéről most (végre) egy igényes portrékötet jelent meg, mely az MMA Ipar- és tervezőművészek címmel nemrég indított sorozatában látott napvilágot. Az életművet mélyen értő és átérző Kernács Gabriella művészettörténész írt bevezető tanulmányt, emellett a Mezei-életművel kapcsolatos interjúrészletekből olvasható minőségi válogatás. A könyv szerkesztője Nagy Borbála Réka, tervezője Árendás József, az írásokat (a fontos függeléket, műjegyzéket, bibliográfiát) a tervek, a munkák fekete-fehér, majd ötven színes műtárgy fotója kíséri. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy az idén nyolcvanöt éves Mezei Gábor a kétezres évek közepétől képeket is fest. Nem is akárhogyan.