Ján Popescu temetése
A rasszizmust a szorongás táplálja, és a fantázia erősíti meg.”
(George Dennison)
A faluban mind emlékeztek a napra. A napra és az órára. A napra, az órára és a percre, mikor Ján Popescu temetésén az esperes úr szólásra emelkedett. Ján ortodox volt ugyan, de meg kellett adni a módját, ha már kijött az állami televízió, s ki kellett hangsúlyozni, hogy székelyek, románok, Gábor-cigányok, s mindaféle összes pereputty békében, becsületben kíván élni szerte Nagy-Romániában, Isten segedelmével, ám sosem feledvén a borzalmakat, melyek ide vezettek.
***
Súlyos, fekete palástjában az öreg esperes először felemelkedett székéből. E kényes műveletben jobbról és balról egy-egy ministráns segítette, akik aztán el se engedték őt, hanem vitték, egészen az oldalt álló pópáig. Ottan Csíkmarthoni atya letérdepelt, s szerte, körben a többi székely is mind letérdelt. Aztán az esperes megcsókolta a pópa cipőjét, mire mind ahány székely volt, megcsókolta a hozzá legközelebb álló román cipőt.
Ennek végeztével a pap a koporsó elejihez lépett, s belekezdett:
– Ján testvérünk jó ember volt. Nagyon jó ember.
– Úgy van! Úgy van! – mondták többen is a könnyező sokadalomból, s a pap folytatta:
– Egész álló életében küzdött a rasszizmus ellen. Emlékszem, amikor a vegyesboltba betört, akkor is szót emelt azért, hogy a székely a román elől elzárja az ételt! Hogy lassan már mindenhova falakat emelnek, ami elválaszt minket! S emlékszem, ugyanezt mondta akkor is, amikor véletlenül úgy ölelte meg kedvességből a Julcsát, hogy annak a blúza meg a melltartója is leszakadt. Aztán mi lett a sorsa? Két év börtön, ártatlanul!
– Jól beszél! Így volt, szórul szóra! – háborogtak a körötte állók.
– Szörnyű halálát pedig, mely szégyennel és borzalommal tölti el lelkeinket, sosem feledjük!
– Sosem! Sohasem! – sustorogták visszhangkórusként román s magyar nyelven a népek, az esperes pedig kissé lehajtott fejjel fűzte tovább a szót:
– Ján Popescu testvérünk mindenkivel úgy beszélt, mintha az gróf vagy király lett volna. És mindenkihez volt egy jó szava. Osváth Mihály körzeti csendőrt is szerette, s amikor az a korcsmában megkérdezte tőle, hogy „Janko, minek nálad az a bicska?”, Popescu testvér csak ennyit válaszolt neki szelíden, tisztelettudóan: „A k…a anyádnak, annak.” Ám szemében hamiskás mosoly bujkált, ezzel vévén el a szó élét. Csakhogy a bicska élét nem, így mikor Ján testvérünk Osváth bal vállába mártotta a pengét, az úgy szaladt át rajta, mint pityókán a zöldrohadás.
– Úgy! Pont úgy! – kummogtak páran leghátul.
– Ám, ami utána történt… – folytatta az atya – Az megbocsáthatatlan. Hiszen útjában áll a legendásan jó székely-román barátságnak, s mintha a régi időket hozta volna vissza, mikor a székelység a Ceaușescu idejében nap mint nap csúnyán elnyomta a románságot. Mert joga volt-e ennek utána a csendőrnek hátra csavarni Janko kezét?
– Nem! Nem volt joga!
– És joga volt-é a hátára térgyepelni?
– Nem! Nem! Soha! – kiáltották a románok, s a székelyek helyeslően bólogattak rája.
– Márpedig a csavarás s a térgyeplés megtörtént. S utána az is, hogy Popescu testvérünk a csendőr keze által felemelkedvén szabadulni próbált, szabadulása közben pedig elesett, s a fejét halálra vágta a kocsmapult sarkában. A kegyetlen és brutális Osváth Mihály miatt!
A tömeg lehajtott fejjel, némán bólogatott.
– De testvérünk halála nem volt hiábavaló! Mert most mind, mi székelyek bocsánatot kérünk az összes bűnünkért – legfőképp létezésünkért – román testvéreinktől. S ha kell százszor, ha kell, ezerszer megtesszük ezt, mindaddig, amíg bocsánatot nem nyerünk! Isten vegye fel Popescu testvérünk lelkét szentjei sorába! A mi lelkeinknek pedig Isten irgalmazzon!
Innen már minden úgy ment, mint máskor szokott. A román zászlóval letakart koporsót a sírhoz vitték, majd gödörbe eresztették, s elhantolták. Utána széttépték a magyar zászlót, s földre dobott darabjait székelyek és románok együtt taposták meg. Aztán sírva, zokogva összeborultak, s mind hazamentek. Méltóságteljes, szép nap volt ez. Már amennyire egy temetés szép lehet.
***
András bácsi arra riadt, hogy a pipájából egy parázs valahogyan a kézfejére esett, s oda egy kisebbecske lyukat égetett.
– A kirelejzumát! – kiáltott nagyot, mire ő maga is úgy megijedt, hogy a balkezében tartott okostelefonját is majdnem fölre ejtette. Pedig épp a minap tetetett rá üvegfóliát a szeredai marketben. De már a kiáltásra a felesége is kirohant a nyári konyhából:
– Mit ordibál maga meg? – kérdezte, s András bácsi nem volt rest válaszolni:
– Hagyjad má’, fiam, olyan bolond egy álmom volt! A székely a román lábát csókolgatta.
– No, az valóban bolond álom lehetett – kacagott a feleség. – Biztos a pálinka.
– Vagy a pacal csorba. De az is lehet, hogy az, amit az előbb olvastam. Hogy Ámerikába már az antifasiszták is antiszemiták, aztán ezért ölik a néger rendőrt a néger rabló miatt.
Az asszony ezen jól elgondolkodott, majd ennyit mondott:
– Hát, ha ez igaz, akkor nagyot fordult a világ. De akkorát, hogy a székely más lábát csókolgassa…
– No, akkorát sose fog! – fejezte be kacagva felesége gondolatát András bácsi.
