Karnyújtásnyira a vízháborútól
Az elmúlt évtizedek legsúlyosabb konfliktusa látszik kibontakozni Afrikában. Az Etiópia által épített Nagy Etióp Újjászületés Gátja százmillió egyiptomi biztonságát fenyegeti. A víztározó jelenleg 70 százalékban van kész. Ha a felek nem tudnak megállapodni a Nílus vizének elosztásában, Egyiptom gazdasága összeomlik. De az sem zárható ki, hogy fegyveres konfliktus robban ki Afrika második és harmadik legnépesebb országa között.
A Nílus a legszorosabban összefügg Egyiptom történetével és identitásával. Az ókori egyiptomi civilizáció és az annak életet adó mezőgazdaság a folyóra épült, a fáraók korában istenként tisztelték a krokodilokat, a piramisokhoz való köveket a Níluson hajóztatták le. Egyiptom a XX. században is a Nílus ura maradt. Az 1929-es vízügyi szerződés az akkor brit mandátum alatt álló ország számára évi 48 milliárd köbméter vizet garantált, ami az 1959-ben újrafogalmazott egyezményben 55,5 milliárd köbméterre nőtt.
Az Etiópiát 1930 és 1974 között uraló Hailé Szelasszié császár az 1960-as években vetette fel először egy gát megépítésének az ötletét, de ezt az elkövetkező évtizedekben az akkor még erejének teljében lévő Egyiptom folyamatosan megakadályozta. Etiópia ideje 2011-ban jött el, amikor Melesz Zenavi elnök, kihasználva az „arab tavaszt” övező káoszt, Kairóval való egyeztetés nélkül kezdte meg a víztározó építését. Miután a Világbank és nemzetközi adományozók – felismerve a terv várható következményeit – nem voltak hajlandóak beszállni az építkezésbe, annak ötmilliárd dollárra rúgó költségeit a polgárok állták kötvények, adományok és különadók formájában. A társadalmi finanszírozás eredményeként a Nagy Etióp Újjászületés Gátja nemzeti jelképpé vált.
Emellett gazdasági haszna sem elhanyagolható. A gátnak köszönhetően működésbe lépő generátorok 6000 megawatt áramot fognak termelni, a dupláját annak, amit Etiópia ma állít elő. Jó hír ez az ország 109 millió lakója számára, akiknek jelenleg kétharmada nem jut áramhoz. A plusz energiamennyiséget a tervek szerint Szudánba, Dél-Szudánba, Kenyába, Dzsibutiba, sőt Európába is exportálni fogják, amivel Etiópia regionális befolyása is nő. A fenti országok közül a legjobban Szudán jár, mivel a gáttal nemcsak olcsó áramhoz jut, de a kiszámíthatóbb vízhozamnak köszönhetően a mezőgazdasági termelés volumene is nőni fog.
Hogy a befektetés a lehető leghamarabb megtérüljön, az etióp kormány alig három év alatt szeretné feltölteni a tározót. Ezzel azonban az Egyiptomba jutó vízhozam – különösen, ha szárazabbra fordul az időjárás – drámaian visszaesik, ami súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent az ország számára.
A Nílus Fehér és Kék ága együtt tíz afrikai ország vízellátását biztosítja. Az Etiópiából Szudánon át haladó egyiptomi Kék-Nílus a folyó hozamának 85 százalékát adja. Egyiptom százmillió lakójának ugyanis 95 százaléka a Nílusból jut édesvízhez. Mivel az ország öntözési rendszere elavult és pazarló, a vízkészlet 80 százalékát a mezőgazdaság emészti fel – összehasonlításként: ez Jordániában és Izraelben 50 százalék körül mozog –, de élelmiszer-szükségletének felét még így is importból fedezi. Kairó becslései szerint egyetlen százaléknyi vízhozamcsökkenés hozzávetőleg százezer család, vagyis félmillió ember megélhetését tenné tönkre. Egyiptomban már most is vízhiány van. Az országnak járó víz mennyisége az 1959-es szerződés óta változatlan. Akkoriban viszont Egyiptom lakossága még csak 26 millió fő volt, így ma már százmillió lakosra jut annyi víz, mint egykor ennek a negyedére. Az egy fő számára ideális évi ezer köbméter helyett csupán 570 köbméter víz áll rendelkezésre, és az áramkimaradás is rendszeres.
Az eddigi tárgyalások során Etiópia mindössze évi 31 milliárd köbméter vizet kínált fel Kairónak, amit az 40 milliárdra próbált felalkudni. Összehasonlításként: az 1959-es egyezmény az akkor 26 milliós lakosú országnak még évi 55,5 milliárd köbméter vizet garantált.
Persze Egyiptom egyelőre nem szárad ki. Az Asszuáni-gát tározójában van annyi víz, hogy utánpótlás nélkül is kitartson az év végéig. Középtávon azonban már súlyos gond lehet. Egyiptom lakossága félévente növekszik egymillió fővel, az ENSZ előrejelzései szerint 2025-re súlyos ivóvízhiány várható az országban.
Noha mind az etióp, mind az egyiptomi kormány óvatosan nyilatkozik az ügyben, a politikai másodvonal és a kormányközeli média már-már háborús húrokat penget.
Az egyiptomi média tolvajként állítja be Etiópiát, amely meg akarja fosztani az egyiptomi népet természetes jussától. Neves publicisták a Szuezi-csatorna államosításának példájával bátorítják határozott fellépésre a kormányt, mások pedig Anvar asz-Szádát elnököt idézik, aki 1978-ban, az Etiópiával akkor folytatott vízvita során így fogalmazott: „Nem fogjuk megvárni, hogy szomjan haljunk Egyiptomban. Inkább Etiópiába megyünk, és ott halunk meg.”
Eközben az etiópiai véleményformálók gyarmatosító politikával és az ország szuverenitásának megsértésével vádolják Egyiptomot. A Nagy Etióp Újjászületés Gátjáról már slágerdal is született, elemzők pedig az 1896-ban Aduában az olasz csapatok ellen vívott győzedelmes csatához hasonlítják a Kairóval folytatott vitát.
A politikusok keze mindkét oldalról meg van kötve. Az etióp elnök, a muszlim Abij Ahmed 2018-ban kompromisszumos jelöltként lett a kétharmadrészt keresztény ország vezetője. Pozíciója gyenge, kritikusai már most is a nemzeti érdekek kiárusításával vádolják, így nem hozhat megosztó döntést egy olyan nemzetstratégiai ügyeben, mint a gáté. Abij Ahmed – aki októberben Nobel-békedíjat is kapott az Eritreával kötött béke elismeréseként – békülékeny és harcias retorikát váltogatva próbál lavírozni.
Szíszi elnök mozgástere szintén szűk. A vízhozam csökkentésébe nem nyugodhat bele, de nem sokat tud tenni ellene. Figyelmét a líbiai front is leköti, ahol szövetségese, Halifa Haftar tábornok diadalmenete megtorpant, mióta a törökök beavatkoztak a nemzetközileg támogatott kormány oldalán. Ráadásul a 440 ezer főt számláló egyiptomi hadsereg Etiópiával szemben mit sem ér, hiszen a két országnak nincs közös határa, a gát építésében nagyon is érdekelt Szudán pedig aligha engedné át légterén az egyiptomi harci gépeket. Mindezek ellenére ha a vízhozam csökkenni kezd, Kairó nem várhatja tétlenül a gazdasági és társadalmi összeomlást.
Ezzel a nagyhatalmak is tisztában vannak. Az Egyesült Államok, mely mindkét országnak szövetségese, csakúgy mint Oroszország és az Európai Unió, már bejelentkezett közvetítőnek. Az Egyiptom által ellenőrzött Szuezi-csatorna, valamint a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl, amelyek stabilitása Etiópián is múlik, fontos útvonalak a globális kereskedelemben, így egy esetleges konfliktus a világgazdaságra nézve is súlyos következményekkel járna. Nem beszélve arról, hogy a vízhozam csökkenése, pláne egy háború nyomán soha nem látott migránshullám indulna Európa irányába. A tárgyalások egyelőre folytatódnak Kairó és Addisz-Abeba között. A megállapodásra azonban nincs garancia.
