Szent István, a rendszerváltó

Kissé leegyszerűsítve kétféle kép él a köztudatban első szentté avatott királyunkról. A nyugati látásmód szerint ő volt az az uralkodó, aki a véreskezű, barbár, pogány, félállatias, törzsi szerveződésű magyarokat úgy-ahogy civilizálta. A másik jellemző interpretáció szerint Szent István kiszakította a magyarságot ősi kultúrájából, erőszakkal keresztény hitre térítette, idegen fegyverekkel támadt saját népére.

Mondanunk sem kell, mindkét felfogás téves. A régi krónikák, különösen a görög források, továbbá a régészet által feltárt emlékek azt bizonyítják, hogy a honfoglalás korának nevezett időszak magyarsága kifejezetten magas kulturális és civilizációs szinten állt: korszerű állattenyésztési és növénytermesztési ismeretei, stratégiai győzelmeket eredményező hadvezetése, messze földön híres és tisztelt kézművessége, kifinomult, szakrális alapokon nyugvó gasztronómiája, nem utolsósorban lenyűgöző orvosi tudása volt.

Árpád keresztény magyarjai

Mindemellett Árpád magyarjai egyistenhitet vallottak, jelentős részük keresztény volt, miközben a kor más kultúráiban nem jellemző vallási türelem jegyében más religiók hívei is akadtak közöttük.

A kereszténység elterjedtségét bizonyítja a honfoglaláskori magyar férfisírokból előkerült sok száz mellkereszt, de a közismert tiszabezdédi tarsolylemezen is szerepel ez a jelkép. Sőt, egy Komáromban feltárt avar temetőben a régészek egy lábával keresztet átölelő turult találtak.

Minderre Harangozó Imre hívta fel a figyelmet. A széles műveltségű, jeles néprajzkutató az Erdélyi Magyar Ifjak gyergyószentmiklósi nemzetpolitikai táborában tartott 2017-es előadásában egy régi görög krónikában feljegyzett esettel is bizonyította eleink és a kereszténység elmélyült kapcsolatát. Történt pedig, hogy a szlávokat keresztény hitre térítő Metód püspök 881 körül magyarok fogságába került az Al-Duna vidékén. A katonák Árpád elé vitték a püspököt. A magyarok fejedelme – rögzíti a görög krónika – hosszasan elbeszélgetett vele az Oltáriszentség mibenlétéről. Ebből következik, hogy Árpád részletesen tisztában volt ennek jelentőségével, vagyis elmélyült teológiai ismeretekkel rendelkezett. Ugyanezen krónika arról is beszámol, hogy magyar főurak azt kérték Metódtól, helyezze eléjük az Oltáriszentséget, hogy hódolhassanak neki.

A korai keresztény ikonográfiával foglalkozó Dávid Katalin művészettörténész több tanulmánya ugyancsak azt bizonyítja, hogy a Nyugat-Dunántúlon a IX. században a salzburgi érsekség plébánia-nyilvántartása szerint igazoltan létező keresztény templomok patrónusainak nevei a „pogány”, „keresztényeket felprédáló” magyarság szállásterületeinek e vidékre történt kiterjesztését követően is megmaradtak, s a XI. században, tehát 200 évvel később azonos néven bukkannak fel a krónikákban. Vagyis kimutatható, hogy az úgynevezett honfoglalás nem befolyásolta a keresztény hitgyakorlást, annak folytonossága háborítatlan volt.

Mindezekből kitűnik tehát, hogy Árpád magyarjai legalábbis jelentős részben keresztények voltak, éspedig a maguk sajátos magyar kulturális öröksége szerint – a Szűzanya-kultusz magyar eredetű sajátosság.

Fentiekből következik, hogy Szent István nem téríthette keresztény hitre a keresztény magyarokat, és nem is törölhette el a régi rendet, hiszen arra maga is hivatkozott fához, Szent Imre herceghez írott Intelmeiben: „… nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat”, írja. Figyelemre méltó, hogy többes számban, korábban királykodó királyokról szól. Ez azt bizonyítja, hogy Szent István nem tekintette magát a magyarok első királyának!

Egység tűzzel-vassal

Történelmi műve és az azzal járó konfliktus tehát a közkézen forgó téves értelmezésekkel szemben nem vallási, még csak nem is kulturális indíttatásból fogant. S tegyük hozzá, Koppány sem a „régi hitet” védelmezte, őt magát ugyanis – ezt is dokumentumok rögzítik – a salzburgi érsekség területén római katolikussá keresztelték. Alapvető történelmi tévedés tehát az István, a király rockoperának a Koppány szájába adott „Bizánc jelét magamra vettem” sora. Épp ellenkezőleg, valójában Szent István apja, Géza fejedelem volt bizánci rítusú keresztény, akárcsak anyja, Sarolt fejedelemasszony és nagyapja, Gyula erdélyi fejedelem.

Lássuk most már, miből fakadt a nevezetes István–Koppány-ellentét!

Abban az időben az európai politikai helyzet egyre feszültebbé vált. Bizánc és Róma viszonya egyre ellenségesebb lett, a kelet-római birodalom erodálódni kezdett. Géza fejedelem bölcs vezérként fölismerte, hogy a bizánci orientáció hosszú távon összeomlással fenyeget, ezért közeledni kezdett Rómához. Ne feledjük, már Attila király is fejet hajtott Róma kapuinál. Nem kapitulált, hanem ereje tudatában méltósággal elismerte a pápai hatalmat.

Szent István kiteljesítette atyja politikáját, megérezve azt is, hogy az egyre növekvő feszültség előrevetíti az 1054-ben be is következett egyházszakadást. Első szent királyunk tudta, hogy ez a nagy szakadás a magyar nemzetet is darabjaira tépheti. Már csak azért is, mert abban az időben országnyi területeket uraltak egyes hercegek, elöljárók, akik önállóan, az ország legmagasabb külpolitikai érdekeit figyelmen kívül hagyva vettek részt egyes nyugati hadjáratokban. Szétfejlődés, széttagozódás indult el, és ez végzetes lehetett volna az egységes magyar nemzetre. Szent István ezért úgy döntött, hogy kicsavarja kezükből a hatalmat, és központosítja a magyar államot. Ez drámai, véres küzdelem volt, jelentős áldozatokkal járt, de végül kiemelkedett belőle az újjászervezett, erős, egységes magyar állam, élén az invesztitúra-joggal is bíró apostoli magyar királlyal, aki a pápától függetlenül maga nevezte ki a püspököket.

Szent István királyunk tehát nem államot alapított, hiszen az általánosan és nemzetközileg elfogadott meghatározás szerint államnak, államiságnak egy adott terület és annak lakossága fölötti intézményes, politikai érdekeit érvényesíteni képes főhatalmat nevezzük. Teljesen világos, hogy e feltételek és körülmények már Szent István előtt fennálltak. Első szent királyunk tehát nem alapítója, hanem alapos újjászervezője, esetleg újjáalapítója volt a magyar államnak.

Szent László nagysága

Mindez persze semmit sem von le történelmi műve jelentőségéből, melyet a lengyel anyától született, s így önmagában a magyar-lengyel testvériséget is jelképező Szent László király teljesített be. Ha a bizánci orientáció és a nagy országterületeket uraló kiskirályok jelentették a tézist, akkor Szent István volt az antitézis, Szent László pedig a szintézis. Uralkodása begyógyította a sebeket, egyesítette a nemzetet. 1083-ban szentté avatta (nem avattatta, hanem avatta!) Istvánt, valamint annak fiát, Imre herceget, Gellért püspököt és két zobori remetét, Andrást és Benedeket. Ezzel emberi nagyságról és államférfiúi felelősségről tett tanúbizonyságot, hiszen Szent István az ő nagyapját, Vazult megvakíttatta, fülébe ólmot öntetett, így akár bosszút állhatott volna. Ehelyett azonban a nemzet érdekét fölismerve visszafordíthatatlanná tette a változást. Ezzel egy időben a somogyvári Koppány-birtok ispánjává egy Koppány nevű embert nevezett ki, amint azt egy oklevél bizonyítja. Erről a Koppányról nem tudunk közelebbit, de a gesztus önmagáért beszél.

A Szent István-i és Szent László-i, egyedülállóan sikeres történelmi mű tehát megakadályozta államunk, népünk megsemmisülését, és megalapozta a következő ezer esztendő Magyarországát.