Nő, progresszív és nem sok jót ígér

Ha nincs a Black Lives Matter, Joe Biden minden bizonnyal Gretchen Whitmer michigani kormányzó, vagy Elizabeth Warren szenátor közül választotta volna ki alelnökjelöltjét. A tüntetéseket övező társadalmi sokkot kihasználva azonban emberjogi csoportok agresszív kampányba kezdtek, hogy az alelnökjelölt ne csak nő, de színes is legyen. Egyebek mellett útjára indult a #winwithblackwomen (nyerj fekete nővel) nevű internetes kampány, augusztus 10-én pedig száz befolyásos fekete, köztük művészek, üzletemberek és és egyházi vezetők nyílt levélben közölték Joe Bidennel, hogy amennyiben nem fekete nőt választ, el fogja veszíteni a 2020-as választásokat, hiszen magára haragítja az országban élő 16 millió fekete nőt, akik a demokrata szavazók legstabilabb csoportját adják.

A lobbi győzött, a fehér jelöltek elhullottak, és maradtak a feketék. A Georgia állambeli Stacey Abrams színre rendben lett volna, de életrajza vékonyka volt egy ilyen jelentős pozícióhoz. Susan Rice, Obama elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadójaként és Amerika ENSZ-nagyköveteként színre és életútra is megfelelt volna, de túl megosztó személyiségnek bizonyult a demokrata kampánydonorok körében. A Kaliforniai Karen Bass még ezen a téren is stimmelt volna, de Fidel Castro iránti nyílt rajongásával kétségessé tette volna a kubai bevándorlók támogatását, ezáltal a kulcsfontosságú Florida állam megszerzését. Maradt hát Kamala Harris, aki minden szempontból megfelel: nő, fekete, jelentős politikai tapasztalattal rendelkezik, és népszerű a mindenkori demokrata jelöltek kampányainak legfőbb finanszírozói, a kaliforniai nagyvállalatok, ezen belül a technológiai cégek vezetői körében.

Emellett az 55 éves Kamala Harrisban megvan az, ami a 77 éves, Joe Bidenből hiányzik: a karizma és a vitaképesség. Eddigi szereplései fényében jól látszik, hogy az alelnökjelöltek vitájában könnyen lemossa majd a színpadról a republikánus Michael Pence-t, amivel valamelyest ellensúlyozni tudja azt a megaláztatást, amit a demenciával küzdő Joe Biden szenved majd el Donald Trumppal szemben. Persze a demokrata elnökjelölt számára a legszerencsésebb az lenne, ha a koronavírus miatt a viták és a nagygyűlések is elmaradnának, így nem kellene attól tartania, hogy éles helyzetben válik ismét nevetség tárgyává, amiért összekeveri a neveket, helyszíneket, vagy épp elfelejti, hogy mit mondott egy mondattal korábban.

Harris fenti erényei elegendőnek bizonyultak arra, hogy elfeledtessék azokat a személyeskedésbe hajló csörtéket, amelyek a nemrég még szintén elnökjelöltségért versenyző Harris és Biden között zajlottak az előválasztások során. Harris, aki még kisiskolás volt, mikor Joe Biden már politikai pályáját kezdte, pár hónapja azzal támadta riválisát, hogy az 1970-es években – egyébként az akkori közvéleménnyel tökéletesen összhangban – nemmel szavazott a szegregált iskolai buszok felszámolására, és együttműködött egyes, akkoriban még teljesen szalonképesnek számító szegregációpárti politikusokkal. Vádjaira mostani főnöke csak hápogással felelt.

Harris tehát sokat köszönhet a faji kártyának. Más kérdés, hogy Barack Obamához hasonlóan – aki egyébként személyes jó barátja – ő is csak külsejében tekinthető feketének. Ismeretes, hogy idősebb Barack Hussein Obama kenyai elit család gyermekeként érkezett az Egyesült Államokba, édesanyja pedig gazdag fehér szülők lánya volt. Fiuk így az előkelő Columbia Egyetemen tanulhatott, ahonnan kikövezett út állt előtte a nagypolitika világába. Az eredetileg ékes közép-nyugati akcentussal beszélő Obama kizárólag a fekete szavazók megnyerése érdekében erőltette magára azoknak a beszédstílusát.

Kamala Harris még nála is előkelőbb családból származik. Édesanyja indiai rákkutatóként emigrált az Egyesült Államokba, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Kaliforniában tanuló, majd Stanford Egyetemen oktató neves jamaikai közgazdászprofesszorral. Kamala Harris így soha nem szűkölködött, és diszkriminációban sem volt része. Mikor az elnökjelölti kampánya során amiatt kritizálták, hogy nem érez kellőképp együtt a színes közösségekkel, az egyetlen ellenérve az volt, hogy „ő is fekete és Amerikában nőtt fel”. Az ő Amerikája azonban más volt, mint az átlagos feketéké. A Los Angeles-i Oaklandben felnövő Harris gettóban először joghallgatóként járt, és teljes életét egy liberális buborékban élte le: a Berkley egyetemen tanult, majd az ország egyik legdrágább környékére, a San Franciscó-i öbölbe költözött. Kamala Harris nemhogy nem átlagos fekete, de az elsők közt is az első. Ő lett San Francisco első fekete kerületi ügyésze, Kalifornia első fekete női főügyésze, az amerikai szenátus első ázsiai gyökerű női tagja, most pedig az Egyesült Államok történetének első fekete női alelnökjelöltje.

A feketék gondjaival leginkább ügyészként találkozott, és hírhedt volt arról, hogy a legkisebb – jellemzően marihuánával kapcsolatos – bűncselekményekre is a lehető legsúlyosabb büntetési tételek kirovását kérte. Múltja persze alelnökjelöltként népszerűtlenné teszi a demokraták Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez által fémjelzett szélsőbaloldali szárnya körében. Ez azonban nem jelent kockázatot Joe Biden szempontjából, hiszen a radikálisok jellemzően olyan államokban élnek, amelyeket a demokraták akkor is megnyernének, ha a címerállatukként ismert szamarat indítanák elnökjelöltként. Harris egykori pályafutása ugyanakkor még előnnyé is fordítható a kampány során, hiszen ezzel frappáns választ adhatnak Donald Trump egyik fő ígéretére: a rend helyreállítására. Ezt a republikánus kampánycsapat is érzi. Kamala Harris kiválasztása óta a negatív kampány már nem elsősorban Joe Biden, hanem alelnökjelöltje ellen irányul.

Hogy Kamala Harris személye mit hoz az Egyesült Államok és a világ számára Joe Biden esetleges megválasztása esetén, az leginkább azon múlik, hogy mekkora teret enged át neki főnöke. Joe Biden alelnökként aránylag nagy autonómiát kapott főnökétől, Barack Obamától, és több interjúban utalt arra, hogy ő is hasonló hatalommal kívánja felruházni Harrist. Ha ez megvalósul, az gyakorlatilag az 1990-es évek demokrata politikájának a restaurációját jelenti. Kamala Harris, csakúgy, mint főnöke, elkötelezett az Egyesült Államok nemzetközi vezető szerepének fenntartásában. Korábban több alkalommal hangot adott meggyőződésének, hogy elsősorban Amerikának és partnereinek kell választ adniuk a klímaváltozás és a koronavírus kihívásaira, ami mellett ki kell állniuk az emberi jogok no meg természetesen a demokrácia terjesztése mellett. Utóbbi jegyében több alkalommal sürgetett fellépést Kína és Oroszország ellen is.

Az establishment tehát a Biden–Harris- párosnak szurkol, miközben a világ nagy része bizonyára azért szorít majd, hogy ne térjenek vissza a 90-es évek.