„Mindig az ének volt az első helyen”

Hirdetés

– A mostani koncertet nemcsak az tette különlegessé, hogy a közönség az előre megvásárolt jeggyel az mvmzenergia.hu internetes oldalon követhette nyomon, hanem az is, hogy mind a hét részt vevő zenész, Balázs János, Boldoczki Gábor, Csáki András, Pusker Júlia, Szegedi Csaba és Várdai István és te, a szintén az MVM Csoport támogatta Junior Prima díjasok közül került ki. Hogy érezted magad ennyi feltörekvő tehetség között?

– Én nem így fogalmaznék, hiszen ezek a művészek már jóval előrébb állnak annál, mint hogy csupán feltörekvő tehetségként tekintsünk rájuk. Nemzetközileg jegyzett zenészekről van szó, akikkel nagyon megtisztelő volt egy színpadon állni.

– Neked is rengeteg a felkérésed, különösen, mióta 2016-ban a II. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyen második, majd egy évre rá Junior Prima díjas lettél. A világkarrier sincs már olyan messze?

– Egyre inkább foglalkoztat a dolog, és folyamatosan kapom a rengeteg jó szándékú biztatást a művészkollégáktól is, hogy itt az ideje nagyobbat álmodni. Eddig elég könnyű volt a mögé bújnom, hogy itthon is dúskálok a jobbnál jobb feladatokban, alig marad szabadidőm. Pláne így volt ez még az egyetemi évek alatt, amikor a megszaporodó fellépesek mellett párhuzamosan végeztem az opera és a tanári szakot a Zeneakadémián. Több nyelven értek, és nagyon várom, hogy a világ számtalan táján megfordulva tovább fejlődjön a nyelvtudásom, szakmailag-emberileg érjek, és sok-sok nagy művésszel dolgozhassak még együtt. Egyelőre az tart vissza, nyilván a mostani bizonytalan helyzeten kívül, hogy nagyon társasági lény vagyok, kötődöm a szeretteimhez, és jól érzem magam a rengeteg ismerős, mosolygó arc és barát között. Nemzetközi ízelítőt már több koncert alkalmával kaphattam külföldön, ám nem gondolom, hogy állandó társulati tagként szerződnék le valahol. Egyelőre az a terv, hogy a bázisom a jövőben is Magyarországon marad: fontos, hogy legyen egy állandó otthonom, lakásom, ahova hazajöhetek, és ahol nem mellesleg elfér a hatalmas könyv- és kottatáram, valamint a ruhatáram is. És soha nem hagynám el végleg a nagyon izgalmas hazai zenei életet sem, amiben nemcsak mint opera-, hanem mint koncert- vagy dalénekes is lelkesen és a legjobb tudásom szerint veszek részt.  

– Csongrádon nőttél fel, édesanyád orvos, édesapád viszont ahogyan te fogalmaztál „félig zenész”. Ő indított el a pályán?

– Valóban, édesapám zenésznek mondható, de nem a hivatalos módon. Játszott hangszereken, dolgozott művészeti iskolában, vezetett kórust, furulya- és kamaraénekegyüttest, de alapvetően magyar–ének szakos tanár. Az bizonyosan tőle jött, hogy a klasszikus zene hallgatása, szeretete szinte kötelező volt otthon. De azt mondom, hála istennek. Nagyon boldog vagyok, hogy nekem ez a születésemtől fogva annyira természetessé vált, mintha infúzióval, vénásan adagolták volna belém a zenével együtt a stílusérzéket, a jó ízlést is. A szüleim figyeltek rá, hogy mindig csak igényes dolgokat hallgassunk, nálunk nem lehetett csak úgy felcsapni a rádiót, ha már bekapcsoltuk, akkor biztosan a Bartók szólt. Az így kialakult igényesség miatt teljesen más füllel hallgatom a könnyűzenét is.  

– Kezdetben hangszeresnek, egész pontosan fuvolistának is készültél, mi döntött végül az ének mellett?

– Mindig is énekeltem, ez volt az első helyen. A fuvola egészen kisgyermekkori vágyam volt, ami anyukámat valahogy késleltetve érte el. Már nyolcadikos voltam, amikor azzal állított haza, hogy akkor ő most bejelentett engem a csongrádi zeneiskola igazgatójához, aki nem mellesleg fuvolatanár is, hogy megyek, és kipróbálom a hangszert. Kínos lett volna lemondani, ezért elmentem, és már az első néhány alkalommal kiderült, hogy lenne tehetségem a dologhoz: azonnal meg tudtam fújni a csövet, jól ment a szájtartás, és talán a sok éneklés miatt a légzés, támasztás is rendben volt. Jól olvastam a kottát is, így nagyon gyorsan haladtunk, ugrottam az előképzőt, majd három év múlva átvettek volna a konziba, harmadéves növendéknek. Mivel azonban zenei tárgyakat előtte nem tanultam, nem akartam nyáron egy hónap alatt letenni a különbözetit, és úgy döntöttem, mégis a másodikba megyek vissza a fuvolával. Ez alatt az egy év alatt pedig feketén-fehéren kiderült, hogy bár nagyon szerettem a jó hangulatú fuvolaórákat és a tanáromat is, akitől rengeteg egyéb zenei élményt kaptam, például elvitt a szegedi színházba, ahol a zenekarban fújt, és sok koncertre, opera-előadásra is, nekem az ének a fő vonalam. Innentől kezdve már nem volt kérdés: a konzi utolsó két évét ének szakon végeztem, aztán jött a Zeneakadémia. A fuvolát teljesen le is tettem. Van ugyan egy kis ócska hangszerem, amit hosszú idő után éppen most, a karantén ideje alatt szedtem elő újból, és fújtam vele néhányat, de nem hiszem, hogy valaha lesz ennél komolyabb folytatás.

– A Zeneakadémiára is egyből felvettek, kívülről úgy tűnik, eddig szokatlanul egyenesen és magától értetődően alakult a pályád. Belülről is így élted, éled át?

– Tulajdonképpen igen, bár nagyon sokszor érzem, hogy önmagam kevés lennék, valami vagy valaki segít engem felülről. De azt is tudom, hogy ez a segítség mit sem ér, ha az ember nem teszi hozzá a magáét. Ezért úgy szoktam fohászkodni egy-egy nagyobb feladat előtt, hogy istenem, én megpróbálom a maximumot nyújtani, kérlek, pótold ki a belátásod szerint. Ez mindig megnyugtat, mintha lenne alattam egy biztonsági háló. Miközben meg nincs, hiszen a mi szakmánkban mindenkinek minden estéért meg kell küzdeni: akkor és ott kell a lehető legjobbnak lenni. Hogy ne csak arról legyen szó, hogy újra el van énekelve egy már milliószor elénekelt szerep. Az ugyanis, hogy valaki el tud valamit énekelni helyesen, végigbírja, kijönnek a magasságok, nem megy el a hangja, alap, és nem bravúr. 

– Mi adja a pluszt?

– Az operaénekeseknél, természetesen a személyiség mellett, talán a legfontosabb e tekintetben a mással össze nem téveszthető hangszín és frazeálás, amiből már egy felvétel első másodpercében tudod, hogy igen, akkor ez Caballé, Marton Éva vagy Maria Callas. Az hozzájuk hasonló nagyok titka az egyediség, egyéniség mind színészetükben, mind zenei művészetükben. Ez a lehengerlő varázsuk oka, amivel még a nem kifejezetten klasszikuszene- vagy operarajongókat is tömegével tudták, tudják megmozgatni. És mivel az éneklés nem öncélú dolog, mi más volna a lényeg: a közönség sírjon, nevessen, érezzen azáltal, amit te a hangoddal és persze a társaiddal, a zenészekkel és a karmesterrel együtt közvetítesz. Ehhez nyilván kell a másik fél nyitottsága is, hogy az emberek adjanak lehetőséget az új dolgoknak, és ne mondjuk egy rossz és unalmas egyszeri élmény alapján ítéljék meg az operát. Ez a műfaj ugyanolyan sokszínű és izgalmas, mint a könnyűzene, Mozarttól Wagneren át a kortárs szerzőkig. 

– Ahogyan a te palettád is igen színes, ha nem áll le az élet megint, milyen feladatok várnak a közeljövőben?

– Októberben A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című Vajda János-darabban éneklem Angelikát az Opera nemrég megnyílt új játszóhelyén, az Eiffel Műhelyházban, majd a Zenekadémián leszek látható a Julian Philips Yellov Sofa című kortárs operájában, a férje és a szeretője közt lavírozó feleség szerepében, aztán jön Silberklang szerepe Mozart A színigazgatójában, valamint a Rádióval Mozart Requiemje. Aztán lesznek koncertek is, Szegeden, a dómban, Csongrádon, Balatonon, a BMC-ben, szintén a Magyar Rádióban Beethoven- és Bartók-dalesten, Sosztakovics hét románca a Zeneakadémián. Lehetetlen felsorolni, hány jó feladat vár csak idén, reménykedem benne, hogy nem hiába. Kicsiny emberként megteszem a tőlem telhetőt: fohászkodom, bízom a legjobbakban, és bármilyen kényelmetlen is, hordom a maszkot rendületlenül.