Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij
Hirdetés

A hatalmi konfliktusok elrendezésének egyik régi, a vérontásnál kifinomultabb és célzottabb eszköze a méreg. Az ókorban az ármánykodók előszeretettel nyúltak a Szókratésszal is végző bürökhöz, a középkorban a sláger a nadragulya lett, majd a jóval hatékonyabb arzén. A XX. században már a „tömegpusztító mérgek”, a vegyi fegyverek is megjelentek. A németek kifejlesztették a szarin nevű ideggázt, amire válaszul a szovjetek és amerikaiak is előálltak saját hasonló anyagaikkal. Jöttek a különböző típusok, amelyek közül az egyik legveszélyesebb és legismertebb a még az 1950-es években megalkotott VX, majd például legújabban a hírekben oly sokat szereplő, az 1970-es és 80-as években kifejlesztett titokzatos Novicsok. A „néma halált” hozó eszközök alkalmazása ellen ugyan az 1899-es hágai konvencióval kezdődően több lépcsőben léptek fel az államok, ám teljesen betiltani a vegyi fegyvereket máig nem sikerült. Arról már nem is beszélve, hogy a különböző cianidokat, higanyt vagy polóniumot tartalmazó kapszulák célba juttatására a hidegháborúban a titkosszolgálatok a gyilkos szivartól a mérgezett esernyőig fantáziadús ötletek sorával rukkoltak elő. E téren és a renitensek eltüntetésében sokáig az élen járt a KGB, de például a CIA is bevetett mindent Fidel Castro kiiktatására.

Mára az ilyen esetek egyre kevésbé szólnak a kiugrott titkosszolgálati munkatársak és a rendszernek nem tetsző politikusok likvidálásáról. Bár Moszkvában láthatóan egyáltalán nem mondtak le arról, hogy külföldön is utánanyúljanak egyeseknek. Ugyanakkor Oroszország ellenfelei ezt kihasználva mindenbe az orosz vezetést vizionálják bele. Az utóbbi évek legnagyobb visszhangot kiváltó esete a Szkripal-ügy volt, amelyben – akárcsak most Navalnijnál – máig nem látunk tisztán. Az egyik tábor biztosra veszi, hogy a mérgezések mögött a Kreml, sőt, egyenesen Vlagyimir Putyin áll. Jellemző, hogy akárcsak pár éve, az oroszellenes sajtóban ezúttal is olyan primitív címekkel írnak a történtekről, mint hogy „Vlagyimir Putyin büntetlenül keverhet mérget bárki teájába”. A másik oldal eközben képes odáig menni, hogy Alekszej Navalnij magát mérgezte meg, vagy egyszerűen nem történt semmi, csak egy átmulatott éjszaka hatásait látjuk az ellenzéki politikuson.

Mindegyik olvasat erősen torzít, ám azt bizton állíthatjuk, hogy ezúttal is több a kérdés, mint a válasz, és egyáltalán nincs bizonyítva az orosz állam érintettsége. Mint ahogy más államé sem. Persze, ettől függetlenül az Oroszország elleni nyugati szankciók életbe léptek, és kiterjesztésük van napirenden most is. Tény, hogy Oroszországban mintha a kelleténél gyakrabban kerülne elő az a bizonyos flakon, de azt nem tudjuk, hogy ki is nyúl hozzá. Mint ahogy azt sem vethetjük el, hogy mások is játszanak ezen a pályán, és próbálják az orosz vezetést egyre kínosabb helyzetekbe hozni. Sőt, mintha egyeseknek külön az lenne a céljuk, hogy Moszkva hagyományos fegyverét ellene fordítsák.

De mi is történhetett akkor Alekszej Navalnijjal? Amit biztosan tudunk, hogy a szeptember 13-án több helyen sorra kerülő helyi választások előtt személyesen ellenőrizte Szibériában a kampányt. Aztán augusztus 20-án reggel a repülőtér kávézójában a munkatársa által felszolgált tea után felült a Tomszkból Moszkvába induló járatra, és a felszállás után nem sokkal rosszul lett. Ordított, láthatóan fájdalmai voltak, majd elvesztette az eszméletét. A gép kényszerleszállást hajtott végre Omszkban, ahol a kómába esett politikust mérgezés gyanújával azonnal a helyi sürgősségi klinikára vitték. Közben orvosok és nyomozók jöttek Moszkvából, stabilizálták az állapotát, a klinikai vizsgálatok pedig nem találtak mérgezésre utaló nyomokat. Ettől függetlenül azért az orvosok erre kezelték. Az ellenzéki politikus csapata, no meg a külföldi sajtó, a vizsgálatokat meg sem várva, azonnal mérgezésről beszélt.

Korábban írtuk

Mielőtt a lehetséges forgatókönyveket felvillantanánk, nézzük meg a legtöbbet emlegetett verziót, miszerint vita nem lehet arról, hogy az egész mögött a Kreml áll. A legfőbb probléma ezzel az, hogy ez a megközelítés leragadt valahol az 1980-as évek első felében, és szorgalmazói figyelmen kívül hagyják, hogy azóta Oroszország nagy változáson ment át. Egyáltalán nem zárható ki persze, hogy adott esetben ilyen eszközöket is bevet, ám biztosan nem olyan gyakran, mint ahogy felróják neki. Az orosz állam máig nem riad ugyan vissza az erő demonstrálásától, ha kell, a megfélemlítéstől sem, hiszen egy ekkora területet a legkülönbözőbb eszközökkel lehet csak összetartani. Ám önmaga ellen bizonyosan nem cselekszik. Persze, erre sokan felvetik, hogy Moszkvát már nem érdekli semmi, de ez nem igaz. Érdeklik a nyugati kapcsolatok, és feleslegesen nem rombolja őket. Egyszóval, előítéleten és leegyszerűsítésen alapulnak azok a feltevések, amelyek azonnal a Kremlt láttatják minden mérgezéses eset mögött. Nem. Egyik állam sem cselekszik az érdekei ellen. Minden erővel gyengíti ugyanakkor az ellenlábast. Ez nemcsak a keleti rendszerekre igaz, hanem a nyugatiakra is. Legfeljebb a módszerek különbözőek. Mind a Szkripal-ügyben, mind pedig most Moszkva ellenfeleinek is érdeke lehetett a mérgezés. Csak erről kevesebbet beszélünk. Elfogadjuk a „kézenfekvő” magyarázatot, és ezzel le van tudva a dolog. Jöhetnek a szankciók.

Ma Novicsokkal mérgezni olyan, mintha a gyilkos a bűncselekmény helyszínén ott hagyná az aláírását. Az is gyanús, hogy a rettegett méregtől valahogy egyik feltételezett áldozat sem halt meg. Sőt, Julija Szkripal néhány napra rá már sétált is. De akkor arról még nem is beszéltünk, hogy miért nem láttunk soha egyértelmű bizonyítékot, és miért hagytak például a brit nyomozók kivizsgálatlanul olyan részleteket, mint Szkripalék találkozása máig ismeretlen emberekkel, illetve hogy miért nem volt nyom az oroszok szállodájában. De most is furcsa, hogy miért nem kíváncsiak a berlini orvosok az omszki vizsgálatok eredményeire. Vagy miért nem hozzák nyilvánosságra a sajátjukat. De ugyanígy zavaros az orosz fél sokszor csak terelő és taktikázó kommunikációja is. Miért nem kért Moszkva azonnal független vizsgálatot, hiszen tudhatta, hogy mi következik ezután. Vagy miért kezelték a politikust azután is antropinnal, hogy nem találtak a szervezetében mérgezésre utaló nyomokat. Ha pedig voltak ilyenek, akkor miért engedték ki Navalnijt Berlinbe. Amíg legalább ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, addig senki nem fog hinni a másiknak. De hogy Alekszej Navalnij eseténél maradjunk, az sem világos, miért lett volna érdeke a Kremlnek félreállítani az útból az ellenzéki politikust. Erre már sokszor lett volna esélye, mégsem tette. Már csak azért sem, mert számára belpolitikailag alapvetően hasznos Alekszej Navalnij tevékenysége. Emellett láthatóan az sem sokakat zavar, hogy véletlenül megint ugyanaz a berlini kórház a kétségbevonhatatlan döntőbíró, amely Viktor Juscsenko botoxos balesetét mérgezésként igazolta (pontosabban hamisította) a forró rendszerváltó napokban.

Ha a „kinek az érdeke” irányból keressük a választ, akkor persze nem zárhatjuk ki a gyanúsítottak közül a Kremlt sem. Mert úgy is felfoghatjuk a helyzetet, hogy egyesek a hetek óta tartó habarovszki tüntetések vagy éppen a belarusz tiltakozás tovaterjedésétől félve iktatták ki az ellenzék egyik fontos alakját. De ehhez nem kell okvetlenül a Kreml, elég hozzá a székét féltő és az elnöki adminisztrációnak megfelelni akaró regionális elit is. Arról nem beszélve, hogy a hatalmi harcokban lehetnek olyan körök, amelyek a helyzetet a másik lejáratására akarják kihasználni. Bármi áron. Ha így lenne, az felvetné, hogy Vlagyimir Putyin még mindig az elitcsoportok fölötti, az eseményeket kezében tartó döntőbíró-e. Ez a kérdés felmerült már Anna Politkovszkaja és Borisz Nyemcov meggyilkolásakor is.

Ám az sem kizárt, hogy a Kreml a saját csapdájába esett. Pontosabban ejtették. Az 1990-es évektől ugyanis Moszkva az izraeli titkosszolgálatnak a nácikat a Föld minden sarkában utolérő hajszája mintájára Zelimhan Jandarbijevtől kezdve sok csecsen terroristát ért utol, elsősorban az arab világban. Aztán az ilyen jellegű akciók – lásd Alekszandr Litvinyenko és Szergej Szkripal esetét – mintha kiterjedtek volna a titkosszolgálatok kiugrott munkatársaira is. Ráadásul olyan, Oroszországgal nem ellenséges országokban is történtek furcsa leszámolások egykori csecsen harcosokkal, mint Németország vagy Ausztria. Ezzel párhuzamosan pedig már egyéb ellenséges tevékenységgel – választásokba való beavatkozással, politikusok levelezésének feltörésével – is megvádolták Moszkvát. Egyáltalán nem kizárt tehát, hogy Berlin is megelégelte a történteket, és adott esetben szívességet tett azon hatalomnak, amelyik folyamatosan meg akarja leckéztetni a Kremlt. Egyszóval, logikus lenne akár az is, hogy provokáció történt, és Oroszországot fenyítésként és kijózanítólag a saját csapdájába sétáltatták bele. A forgatókönyveket még sorolhatnánk, ám egyelőre csak az a biztos, hogy a dolog természetéből adódóan mindegyik lehetőség kapcsán van némi bizonytalanság. Az igazságot pedig nem tudjuk meg egyhamar. Ha egyáltalán valaha megtudjuk.