„Megfogyva bár, de törve nem”

– Mi hívta életre ezt az új albumot?

– A cím önmagáért beszél. A megjelenés leginkább a trianoni békediktátum százéves évfordulójához kötődik, illetve még ennél is hangsúlyosabban ahhoz, hogy 2020-ban, erre az eseményre emlékezve, a nemzeti összetartozás éve van. A lemezzel azonban szándékosan nem a nemzeti sérelmeinkre szerettem volna koncentrálni, vagy ezredszerre is elsiratni az átkozott magyar sorsot.

Éppen ellenkezőleg, a dalok a magyar optimizmust, élni akarást hirdetik.

Jól tudjuk, csak az elmúlt száz évben, de előtte is nagyon sokszor sokan megpróbálták a nemzetünket a víz alá nyomni, most is vannak erre kísérletek. Hála istennek, ez soha nem sikerült, sőt akadtak egészen kitűnő korszakaink, dicsőséges pillanataink is. A XX. században nemkülönben, amikor a kisemmizettségünk, megnyomorításunk, megcsonkolásunk ellenére is újra és újra fel tudtunk állni. Ezzel bizonyítottuk, mennyire életképesek vagyunk, és nagyon úgy tűnik, hogy a következő ezer esztendőben sem hagyjuk magunkat eltörölni a föld színéről. Az Ébredés-lemez tehát a magyar újjászületés csodáját hirdeti, mert hiszem, hogy Trianon nemcsak a keserűség és a fájdalom szimbóluma lehet, hanem a megmaradásunk bizonyítéka is: hogy „megfogyva bár, de törve nem” még mindig itt élünk szerte a Kárpát-medencében. Sőt, mivel tizenötmillió magyar pontosan ötmillióval több, mint a tíz, egy ideje megint sokkal erősebbek vagyunk.

– A dalok közül csak három vadonatúj szerzemény, a többiek már régebben íródtak. Mi alapján válogatott?

– Valóban vannak régebbi számok, de azok ilyen-olyan okokból valahogy eddig mégsem kaptak nyilvánosságot. Kettő például még a nyolcvanas évek végén született, amikor Bécsben egy magyar nyelvű Varga Miklós Band-lemezt készítettünk, ami végül soha nem jelent meg. A későbbiek folyamán ebből az anyagból néhány dalt már felhasználtunk, és most, amikor gondolkodtam, hogyan álljon össze az Ébredés, eszembe jutottak az akkor elkészült A lánc és a Búcsúzás helyett című számok. Érdekes módon témájukban és hangulatukban is nagyon jól passzoltak a mostani elgondolásomhoz, a szövegük sem avult el, ezért újra felénekeltem őket, természetesen a mai kor igényeihez illeszkedő hangszerelés mellett. A lánc ugyan szorosan nem kapcsolódik Trianonhoz, de abban az értelemben mégis, hogy az emberiség láncáról szól, ami ha egyszer megszakad, akkor vége mindennek. Nyilvánvalóan szimbolikus jelentése van annak is, hogy ezt a dalt éppen a két gyerekemmel, Vivien és Szabolccsal együtt adom elő.

– Akik ráadásul mindketten a zenei pályán bontogatják a szárnyaikat.

– Azt azért mindenkinek tudnia kell, hogy ha ők nem énekelnének olyan jól, mint ahogyan azt teszik, eszembe nem jutott volna szerepeltetni őket csak a rokonság miatt. A saját jogukon vettek részt az Ébredés elkészítésében, amellett, hogy ha már tehetségesek, persze, hogy igyekszem segíteni őket. A tehetséget pedig nem én mondom, hanem a szakma. Vivien lányom a második albumát készíti éppen, Szabi fiam az elsőt, és mindketten kipróbálták már magukat a színház világában is, többek közt a Koltay Gábor rendezte a Trianon és az Itt élned, halnod kell produkciókban is benne voltak nagyon szép szerepekben. 

– Sosem akarta őket tűzzel-vassal távolt tartani ettől a világtól?

– Ha nem is tűzzel-vassal, de azért próbáltam eltántorítani őket. Amikor például Vivien lányom nyolcéves volt, és elém állt, hogy apa, taníts meg énekelni, rögtön mondtam, hogy én erre alkalmatlan vagyok, viszont azt tanácsolom, ha énekelni akarsz, először is hallgass nagyon jó énekeseket. Odaadtam neki Céline Diontól a Titanic főcímdalát azzal, hogy ha majd ugyanígy elő tudja adni, akkor szóljon. Egy hét múlva jött, és megcsinálta. Akkor szembesültem azzal, hogy Jézus, Mária, ebből a gyerekből a végén még tényleg énekes lesz. Ő tehát az elejétől fogva nagyon eltökélt volt, ellentétben Szabi fiammal, aki csak Vivien sikerein felbuzdulva kezdett el igazán zenével foglalkozni. Mindketten már tíz éve járnak a Petőfi Musicalstúdióba, közben megnyerték ugyanazt a televíziós tehetségkutatót egymás után, és van jó néhány fellépésük is. 

– Ők nyilván az édesapjuktól örökölték az erre való fogékonyságot, de ön kitől?

– Nem mondhatnám, hogy kifejezetten muzikális családból jöttem. Szegény megboldogult édesanyámnak borzasztó hallása volt, apám ugyan szépen énekelt, de soha nem foglalkozott ezzel. Egyetlen zenei irányultságú ember volt nálunk, a legnagyobb bátyám, öten vagyunk fiútestvérek, ő tanított meg gitározni is. Belőle később templomi orgonista lett, én meg mentem a rock felé. Persze ez utóbbi sem volt ilyen egyértelmű. Annak idején eszembe sem jutott, hogy énekes legyek, csupán nagyon szerettem a zenét. Sokat jártunk le egy barátommal a Metro Klubba, a P. Mobil-estekre, és ott láttam egy köpcös énekest, akinek az elementáris erővel szóló torokhangja és az énekstílusa lenyűgözött: Vikidál Gyulának hívták. 

Akkor kezdett bennem motoszkálni, milyen jó lenne az ő helyében állni.

Középiskolásként, ahogy akkoriban mindenkinek, volt egy kis amatőr zenekarunk, a Grog, azzal indultunk egy tehetségkutató versenyen. Az együttes utána rövid úton kimúlt, rám, mint énekesre azonban felfigyeltek, és egy újságíró beajánlására bekerültem az akkor alakuló P. Boxba, amit éppen a példaképeim, a P. Mobilból kivált zeneszerzők hoztak létre. Akkor tulajdonképpen el is dőlt a sorsom. Hiába végeztem el a rengeteg koncert mellett a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, már a diploma évében tudtam, hogy ha a Jóisten megsegít, én ebben a szakmában egy napot nem fogok eltölteni.  

– Hogyan lett egyszer csak a színpadból színház is?

– A P. Box után énekeltem egy svéd–magyar összeállítású együttesben, a Safariban, és velük csináltunk egy angol nyelvű albumot Göteborgban. Ez a lemez került Szörényi Levente, az István, a király zeneszerzője kezébe, a darabot rendező Koltay Gábornak pedig az öccse, Gergely, a Kormoránból ajánlott be. Így kerestek meg az akkor készülő rockopera főszerepére. Első körben Istvánnak csak a hangja lehettem, rá egy évre azonban Gábor már rám mert bízni egy másik darabban egy komolyabb feladatot is. Azóta szinte az összes Koltay Gábor rendezte rockopera, zenés színházi mű főszerepét eljátszhattam, többek közt később az István, a király újabb változatáét is. A barátságunk a mai napig töretlen, ahogyan a munkakapcsolatunk is.

Éppen most, szeptember 25-én lesz a Békéscsabai Jókai Színházban A megfeszített című rockopera új bemutatója, vagy fogalmazzunk úgy, kőszínházi ősbemutatója, szintén Koltay Gábor rendezésében. Ebben a modern kori, a jó és a rossz örök harcáról szóló megváltástörténetben a Mestert, azaz Jézus alteregóját alakítom. Ezt a szerepet azért is szeretem különösen, mert az utolsó dalban, a Magyar Golgotában a magyarság megfeszíttetése is erős hangsúlyt kap.

– És úgy látja, hogy a hasonló témáknak, egyáltalán a rockopera műfajának ma még ugyanolyan nagy a keletje, mint néhány évtizeddel ezelőtt?

– Jönnek, nézik, szeretik az emberek. Az én korosztályomnak szerencséje volt, hiszen a műfaj akkortájt jött be hozzánk. Az István, a király volt az első ilyen jellegű előadás, ami országosan is nagyon szólt, a színházi világ ennek sikere nyomán fogadta be igazán ezt a stílust. Néhány rockénekes, így én is, csak úgy belecsöppentünk ebbe az egészbe, és ösztönösen, a színészektől ellesve ezt-azt, tanultuk a mesterséget. Ma a kezdőket sokkal jobban felvértezik a beszédtechnikától a tánctudásig, viszont mivel többen is próbálkoznak, egyszerre könnyebb és nehezebb is a fiatalok dolga: a tehetség alap, de ma sokkal több szerencse kell az érvényesüléshez, mint a mi időnkben.