Tisztaság, fél egészség
Hogyan változtak az évezredek során a higiénés szokások? Miért tartották a fürdést károsnak a kora újkorban? Semmelweis Ignác óta tudjuk, a kézmosás életet menthet: napjainkban ez az axióma fontosabb, mint valaha, de lehet-e vajon túlzásba is esni a tisztálkodással?
Sokakban amikor az ókori rómaiakra gondolnak, nem a szenátusban a tógájába kapaszkodó, szenvedélyesen szónokló politikus képe merül fel, sokkal inkább a karcsú márványoszlopok árnyékában fürdőző kövérkés polgáré, aki elégedetten bort szürcsöl és fügét majszol a habokban.
Évezredes fürdőkultúra
A rómaiak, az életet élvező boldog hedonisták művészi szintre fejlesztették a fürdőzést és az azzal járó tisztálkodást. Elég csupán Aquincum múltjára vetni egy pillantást: az ókori városka területéről több mint húsz fürdőt ismerünk, amelyek működése semmiben sem különbözött a mai gyógy- és wellnessfürdőkétől. A rómaiak munka után, délután látogattak el a fürdőbe, ahol sportoltak, majd a hideg és forró vizes medencékben áztatták tagjaikat, szaunát és masszázst is igénybe vettek, sőt, orvosi kezeléseket és kozmetikai szolgáltatásokat is, mint például a szőrtelenítés. A Kr. u. II. században élő Galénosz orvos, filozófus leszögezte: a testgyakorlás és a fürdő fontos szerepet játszik a jó egészség megőrzésében. A görög kultúrát meghonosító rómaiak az ókori görög Hügieia tiszteletét is átemelték, a mitológiában Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének leánya az egészség, a tisztaság istennője volt – innen ered a higiéné szavunk.
A középkorban szintén működtek nyilvános fürdőházak. A XIV. században Párizsban majd három tucat fürdő üzemelt, amelyekben kissé bárdolatlanabb módon oldották meg a tisztálkodást, mint a rómaiak: vászonlepedőkkel bélelték ki a fából eszkábált dézsákat, és abba került a felforrósított víz. Persze a közfürdők és a meztelenség óhatatlanul összekapcsolódtak a testi szerelemmel, így a nyilvános fürdők túlnyomó többsége bordélyházként is üzemelt – az idelátogató kuncsaftok pedig Európa-szerte terjesztették a bujakórt, vagyis a szifiliszt. Szerencsésebbek voltak tisztálkodás terén a nemesség tagjai, akik otthoni fürdőtermeikben saját dézsát használtak, igaz, nem pazarolták túlságosan a vizet: ugyanabban fürdött a népes család minden tagja.
Az időről időre megjelenő pestisjárványok már az ókorban is keserítették a mindennapokat. A késő középkorban terjedt el a gondolat, hogy a halálos ragályt a romlott levegő káros kipárolgásai okozzák, ezért a pestis elleni védekezésben próbálkoztak a fertőzött helyiségekben gyógynövények égetésével, illetve az arcra húzott pestisálarccal is, amelybe szagos füveket dugdostak.
Végül kiokoskodták: a víz mindenképpen káros, és joggal okolható a betegségek terjesztéséért, ezért Párizsban a XV. század közepén száműzték a fürdőtulajdonosokat. A fürdőzés szokása pedig szép lassan nemcsak Párizsból, hanem egész Európából eltünedezett, a mosakodás meg jobbára kimerült a kéz és az arc áttörölgetésében. A barokk idején tisztálkodás ürügyén leginkább csak a fehérneműt váltották, a fényes udvarok elegáns dámái pedig, hogy a kellemetlen illatokat elfedjék, parfümökkel locsolták magukat, és karcsú pálcákkal vakargatták a paróka alatt megtelepedő élősködők csípéseit – merthogy a hajmosás sem volt éppen divatban.
Kézmosás az életért
A XIX. század első harmadában megjelenő kolerajárvány kellett ahhoz, hogy a világ ráébredjen az olyan alapvető higiéniás törvényszerűségekre, mint például hogy az árnyékszéket a kúttól minél távolabb jelöljék ki. A járvány lecsengése után néhány évtizeddel a nagyvárosok kiépítették csatornahálózatukat, vízvezetékrendszerüket, elterjedt az angolvécé- és fürdőszoba-használat.
A XIX. század első felében élő Semmelweis Ignác pedig bebizonyította, a kézmosás életet menthet: rájött ugyanis arra, hogy a gyermekágyi lázat azok az orvosok és orvostanhallgatók okozták, akik boncolás után átjártak a szülészeti osztályra várandós anyákat vizsgálni. Semmelweisnek kezdetben kollégái nem hitték el, hogy a hullaméreg és a gyermekágyi láz kialakulása között szoros ok-okozati összefüggés van. Az orvos azonban 1847-től elfogadtatta az egyszerű higiéniai protokoll bevezetését, jelesül a klórmészoldatos kézmosást: ennek következtében az anyák halálozási aránya 1-2 százalékra esett vissza. Visszaköszönt mindez az idén márciusban ránk törő pandémia első időszakában is, amikor a legnagyobb internetes keresőfelület főoldalán Semmelweis Ignácot ábrázoló grafika jelent meg, arra figyelmeztetve a felhasználókat, minél gyakrabban mossanak kezet. Ez az alapvető higiéniai gyakorlat a titka annak, hogy megakadályozzuk a fertőzés továbbterjedését.
Tisztítás vagy fertőtlenítés
Ezzel kapcsolatban még manapság is számos tévhit él az emberekben: a tisztítás és a fertőtlenítés ugyanis nem egymást helyettesítő fogalmak. A vírus terjedésének megakadályozására ugyanis a kezünk vagy a lakásunk tisztára suvikszolása nem vezet százszázalékos eredményre, ehhez fertőtlenítőszereket is érdemes bevetni. A szappanos kézmosás jó, ám percekig kell tartania, ha azt akarjuk, hogy teljesen megtisztuljon a bőrünk a vírusos szennyeződésektől. A túl sok fertőtlenítő törlőkendő és gél használatával azonban vigyázni kell, mert a bőr természetes védőrétegét olyannyira kiszárítja és károsítja, hogy kiváló táptalajjá válik a betegségeket előidéző mikroorganizmusoknak.
Ne felejtsük el a vitaminokat se: a D-vitamin immunerősítő hatású, emellett szedhetünk propoliszt, a méhek által előállított fertőtlenítő, immunerősítő hatású anyagból készített tinktúrát is, amit célszerű naponta mézzel bevenni. És ami a legfontosabb: ne essünk pánikba, hiszen köztudott, hogy a félelem és a szorongás nagyban hozzájárulhat a szervezet természetes védekezőképességének gyengüléséhez.
