Mészhegységből a búvópatak

– A Tamási Áron színműve nyomán készült új előadásuk műfaját táncszínjátékként jelölték meg, mit takar ez a meghatározás?

– A műfaji megjelölés a darab komplexitására utal. Adott egy erős inspirációs forrás, az eredeti Tamási-mű, ehhez rendelődnek Kutszegi Csaba mai világunk felé is mutató szövegei. Erősen a verbalitásra helyezzük a súlyt, komoly szerepet szánva a táncnak, zenének és látványvilágnak is.

– A verbalitás hangsúlyos jelenléte nem túl megszokott a táncszínházi darabokban, így ha a próza előtérbe kerül, az egyedi, különleges színházi élményt ígér. Mindez annak a trendnek a jele, hogy a táncosoknak ma már más készségeket is el kell sajátítaniuk a színpadi léthez, vagy inkább a rendező-koreográfusnak a darabbal kapcsolatos egyedi ötlete, újítása?

– Mindkettő. Mindig is hajlottam rá, hogy járatlan úton induljak el, a húsz évvel ezelőtt készült Naplegenda-előadás hasonló útkeresés eredménye volt. Ez ugyanakkor művészi filozófia kérdése is. A többszólamú éneklést néhány éve például tudatosan építettük vissza a MÁNE művészeinek repertoárjába, hiszen a Magyar Állami Népi Együttes múltjában ennek hagyománya van, Kodály Zoltán a Kállai kettős című darabját kifejezetten az ő számukra írta. A verbalitás nem idegen a hagyomány szokásvilágától, a néphagyományban a parasztember megszólal a saját kulturális közegében, csujogat tánc közben. És persze léteznek népszokásokhoz kötődő szövegek is, mondjuk a menyasszony-búcsúztatók vagy a vőfélyszövegek. Tradícióból inspirálódó együttesként nyilvánvaló, hogy az érdeklődésünk elsősorban az e világból született művekre irányul. Így találtunk rá Tamási darabjára, amelyből, az üzenetének, nyelvezetének, táncolhatóságának köszönhetően, nagyon mai, kortárs elő­adás született. Sok mindent megőriztünk az eredeti műből, miközben természetes módon hozzátettük a magunk világlátását, hiszen a mában élünk, ez alól nem vonhatjuk ki magunkat. Nem skanzen vagyunk, hanem olyan művészegyüttes, amely folyamatosan reflektál a világra.

– A próza viszont merőben más műfaj.

– Ezért indultak el a színészmesterség- és beszédórák a társulat tagjai számára, épp az Idesereglik, ami tovatűnt darab apropóján. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy át kellene vennünk bármelyik színház szerepét, nem kívánunk versenyre kelni a professzionális színészekkel. A táncosok megszólalásai azonban ebben a közegben a reményeim szerint hitelesen és meggyőzően hangzanak majd.

– A Hagyományok Háza után egész más közegben lépnek színpadra októberben: Milánóban lesz előadása az együttesnek. Mi vezetett a meghíváshoz?

– Pár éve egy olasz impresszárióscég képviselője látta a Liszt-mozaikok című előadásunkat a Müpában, és úgy döntött, hogy európai koncertturnét szervez az együttesnek. Ennek első állomása Milánó, és szervezés alatt áll még egy hasonló koncepcióban megvalósuló londoni és párizsi előadás is. A milánói alkalom első részében egy különleges koncertet hallhat a közönség, amely Bartók és a népzene kapcsolatát járja körül a MANE zenészei­vel, a milánói Scala zenekarával és Slomo Minc világhírű hegedűművész közreműködésével, az est második felében pedig a Liszt-mozaikokkal lépünk majd színpadra. Az olasz impresszáriókat érdekli Közép-Európa, a magyar kultúra pedig különösen. Ez azért is érdekes, mert itthon bár kétségtelenül van egy népzene iránt töretlenül érdeklődő, jól körülírható réteg, akad egy területe a kultúrának, ahová eddig nem sikerült betörnünk, ez pedig a komolyzene. Liszt Ferenc talán még Bartóknál is népszerűbb a világban, ezért is választottuk őt tánckoncertünk témájául, remélve, hogy az ő segítségével sikerül elérni, hogy a komolyzene befogadja, jónak, sőt magas színvonalúnak és szerethetőnek tartsa ne csak Liszt muzsikáját, hanem a népzenét is. A milánói koncerten ravasz árukapcsolással Liszt és Bartók halhatatlan művei mellett a népzene ugyancsak halhatatlan dallamai is felcsendülnek. Kicsit úgy állunk majd ott, mint a mesében a legkisebb királyfi vitéz bátyjai mellett – de mindenképpen egyenrangú félként.

– Eszerint Európa nyugati felén felértékelődőben a műfaj. Itthon változott a presztízse?

– Igen, méghozzá pozitívan, ez az elmúlt tíz-tizenöt évben kifejezetten érezhető. Trendet teremteni csak politikai akarattal lehet, hiszen ha van pénz, meg tud jelenni a népi kultúra akár a televízióban is. Harminc éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy Fölszállott a páva típusú műsor képernyőre kerüljön, vagy hogy népzene tanszék legyen a Zeneakadémián. Ugyanakkor a néptánc még mindig plebejus műfajnak számít, miközben nagyon kreatív, mai és emberközeli is.

– Min kellene változtatni?

– Fel kell emelni a népzenét, a néptáncot, hiszen nagyon hiteles műfajok. Idén, a nemzeti összetartozás évében az elszakított területeken, Erdélytől Vajdaságon át Felvidékig turnéztunk volna, ha nem jön közbe a koronavírus. Lezárták a határokat, így csak Szlovéniában, egy határ menti, százötven lelkes kis faluban, Domonkosfán léphettünk fel, amit még sokáig mesélnek majd a helyiek. A szeretetnek, érzelmeknek azt az áradását, amit az ott élőktől kaptunk, nehéz szavakba önteni. Nekünk pontosan annyit jelentett az a fellépés, mint a közelgő európai koncertsorozat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igen, szeretnénk elérni, hogy a néptánc az elitkultúrához tartozzon, de felvállaljuk a plebejuslétet is, ami számunkra létszükséglet. Nemcsak művészet, hanem küldetés is.

– 38 éve tagja a Magyar Állami Népi Együttesnek. Mikor kezdte azt érezni, hogy a tánc mellett alkotni is szeretne?

– Néhány évvel azután, hogy az együttesbe kerültem kartáncosként. A táncosok többsége megelégszik azzal, hogy csinálja, amit a koreográfus mond neki, ám bennem mindig mocorgott valami, állandóan támadtak gondolataim a színpaddal kapcsolatban. Lehettem huszonkét éves, amikor Veszprémben meghirdették az ifjú koreográfusok versenyét, és beneveztem a Fotográfia című darabbal. Szüleim Jász­apátiból származnak, a nagyapám idejéből rám maradt egy kedves családi fénykép. Tanyán készült aratás után, középen ül a módos gazda nagyapám, körülötte a népes nagycsalád. De nemcsak az arcok sokaságát láttam a képen, hanem emberi életeket, a saját múltamat. Ez a kép inspirált az alkotásra. A zsűri nagyra értékelte a munkámat, ezután pedig már nem volt megállás.

– Eszerint akár egy emlékből, egy képből is szárba szökkenhet egy elő­adás? Mi minden inspirálja az alkotót?

– Azt szokták mondani, amatőrnek ihlet, profinak gázsi, de én nem osztom ezt a cinikus megjegyzést. Sosem volt még rajtam határidőkényszer, jó előre gondolkodom, és évekre előre betárazom az ötleteket. Az Idesereglik, ami tovatűnt darabon is már tavaly elkezdtünk dolgozni, hiszen ahhoz, hogy elkezdhessük a beszédórákat, készen kellett állnia a szinopszisnak. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek nehéz pillanatok, hiszen nem mindig jönnek a jó megoldások, van, hogy ami otthon az ágyon hanyatt fekve megfelelőnek tűnik, a próbateremben nagyon nem működik. Valahogy magától is alakul, formálódik a darab, hiszen az embert érő impulzusok, élmények összeadódnak, és mint a mészhegységből a búvópatak, egyszer csak előbújnak egy-egy hirtelennek tűnő ötlet formájában. Ezek eredetét sokszor nem is lehet visszafejteni, de talán ez a legszebb benne.

– Augusztus 20. alkalmából Magyarország Kiváló Művésze díjat vehetett át. Mit jelent az ön számára az elismerés?

– A dicséret mindig jólesik, akkor is, ha az unokám azt mondja, Papa, még egész jól focizol, ha a nézők megtapsolnak, vagy ha díjjal ismerik el a munkámat. Mégsem ezért csinálom. Nagy a tét, és a mai napig egyetlen fellépést sem tudok könnyen venni. Ott van például a Megidézett Kárpátalja című előadásunk, amit már százszor megcsináltunk, és a közönség annyira szereti, hogy minden tapsrend alatt szétveri a házat. Mégis, az előadások előtt rendre gyomorgörcs van bennem, hiszen a tegnapi siker ma nem ér semmit. Minden fellépés előtt igyekszem ezt tudatosítani a táncosaimban: semmi más, csak a mai előadás számít, aznap este ugyanis a közönség kizárólag arra kíváncsi.