Az összmagyarság értékei

– A konferencián rendkívüli eredményekről számoltak be a résztvevők, köztük olyan középkori freskóciklusok feltárásáról és restaurálásáról, amelyekről eddig nem is tudtunk. Mennyi művészettörténeti kincs van még a határainkon túl? Mennyi vár arra, hogy megmentsük, felújítsuk?

– Ennek a programnak a szépsége éppen abban rejlik, hogy nem tudjuk pontosan, hol és mire bukkanhatunk még. A tavalyi év szenzációja volt, hogy a kárpátaljai Visk református templomában Lángi József egy közel hetven négyzetméternyi, Krisztus életét és szenvedéstörténetét ábrázoló, középkori freskósorozatot tárt fel. Remélem, nem tévedek abban, hogy az egykori koronaváros temploma a jövőbeni kárpátaljai utazások kihagyhatatlan állomása lesz. De említhetnénk az Arad közelében megtalált kőfaragvány-együttest is, amely a XI–XII. századi Maros menti bencés monostorok kiemelkedő művészettörténeti jelentőségére utal. Ha csak ennyi fűződne a Rómer-tervhez, már nem lenne okunk szégyenkezni. Ugyanakkor sokszor nem világos, hogy az egyébként ismert és számontartott templomok pontosan milyen állapotban vannak, mit kell még tenni ahhoz, hogy megőrzésük és azután megújulásuk biztosítva legyen. Egy-egy felmérés azután sokszor újabb meglepetésekkel szolgál.

– Az érdeklődő közvéleményben például az él, hogy a középkori freskóinkat nagyjából ismerjük, új Szent László-ciklus már biztosan nem bukkan föl.

– Ezt a vélekedést az élet már most megcáfolta. Újra és újra kiderül, hogy a Kárpát-medencében fennmaradt középkori kulturális örökség sokkal gazdagabb annál, mint amiről tudomásunk van. A program tehát folytatódik, és úgy látom, a kormány elkötelezettségén, valamint a művészettörténészek, restaurátorok, építészek és nem utolsósorban a Teleki Alapítvány munkatársainak lelkesedésén nem fog múlni, hogy rövidesen számos „új” látnivalót tartunk majd nyilván a Kárpát-medencében. Éppen az ilyen műemléki feltárásokért kapta idén Kiss Lóránd a nagy elismerést jelentő Granasztói György-díjat. Ő egy marosvásárhelyi falkép-restaurátor, és az erdélyi Somogyom templomának módszeres kutatása során nemrég felfedezett egy kivételesen épen megmaradt Szent László-legenda-ábrázolást.

– A program keretében a magyar állam számos határon túli műemlék, művészettörténeti kincs megőrzését segíti. Hogyan érzékeli: van abban konszenzus vagy legalább többségi egyetértés Magyarországon, hogy más országokban is támogassuk a műemlékek megóvását?

– Remélhetőleg egyre kevésbé vetődik fel így ez a kérdés. Mind többen ismerik fel, hogy az elmúlt ezerszáz év államalkotó, kultúraalkotó erőfeszítése minden itt élő nemzetiségnek közös öröksége. Amikor az utódállamokban fellelhető műemlékekre tekintünk, olyankor nem csupán Szlovákia vagy Románia épületeit látjuk, hanem észrevesszük bennük az ottani magyar közösségek templomait is. Ezek az egyházak, a régi magyar nyelv inkább így nevezte a templomokat, nagyon sok helyen máig megmaradtak, és ez a szó kifejezi az épületnek és az ottani lelki-szellemi-nyelvi közösségnek az egységét. Kimondhatatlan hálával tartozunk az elmúlt száz év nemzedékeinek azért a hűségért és kitartásért, amivel mindezt megőrizték. És mint oly sokszor az életben, a kapott javakat nem vissza-, hanem továbbadnunk kell: a mi feladatunk mindent megtenni azért, hogy a jövő generációi is láthassák és belakhassák ezeket a tereket. Ezek a műemlékek tehát a közös örökségünk elemei. Az összmagyarság és a helyben élő magyarok legalább annyi büszkeséggel és szeretettel tekintenek rájuk, mint az ottani műemlékvédelmi szervezetek.

– Mit szólnak a szomszédos országok ehhez a tevékenységhez? A szlovák, a román állam vagy akár az ottani nem magyar közvélemény?

– Amikor valaki az értékeiért, történelmi emlékeiért, ősei nyughelyéért áldozatot hoz, és azokra gondosan figyel, olyankor ez az elkötelezettség a többi egészséges közösségben is elismerést kelt. Így a mi elkötelezettségünk és gondosságunk is tiszteletet ébreszt másokban. Ha egy román közösség gondosan őrzi saját ortodox templomát, a magyar pedig gondját viseli a maga katolikus vagy református templomának, akkor nincs ok arra, hogy egymásét ne tartsák kölcsönös tiszteletben.

– Kell azért diplomáciai erőfeszítéseket tenni, hogy fogadókészek legyenek?

– Ezekben a folyamatokban mindenkinek jut feladat. De a kölcsönös tiszteletnek és megértésnek nincs alternatívája.

– A program alapvetően a magyar kötődésű műemlékekre irányul. De a konferencián szó esett az erdélyi szászság emlékeiről is, illetve egy szlavóniai középkori ispotályos templomerőd feltárásáról, amelyet a horvátok nyilván ugyanúgy a saját történelmük részének tekintenek, mint mi. Van valamelyes átnyúlás is az etnikai viszonyok fölött?

– Nem minden mögött kell tudatosságot keresni, sokszor az élet magától is elég jó forgatókönyvet ír. De az biztos, hogy az önzetlen segítség sokszor kifizetődik. És ahogy száz meg ötszáz évvel ezelőtt, úgy remélhetőleg száz és ötszáz év múlva is itt leszünk, és itt lesznek a szomszédaink is. Ha most nekünk van arra lehetőségünk, hogy gesztusokat tegyünk, akkor miért mulasztanánk el? És még egyszer: az imént említett erdélyi Somogyom egy evangélikus szász közösség temploma volt. Ez a szász templom a megőrzött középkori Szent László-kultuszával éppen arra tanít, hogy volt olyan idő, amikor a Kárpát-medence nemzetiségi sokszínűsége nem jelentett akadályt a lelki-szellemi kölcsönhatás, az intenzív összekapcsolódás előtt.

– Ez nemzetközi gyakorlat is? Például a németek Erdélyben a szász emlékekkel foglalkoznak úgy, mint mi a magyarokkal?

– Az erdélyi Szászföld és Németország kapcsolata összetett. Amikor az erdélyi szászok XX. századi meg-megújuló exodusára gondolunk, összeszorul a szívünk. Ma láthatjuk, hogy a németség mennyit költ a szász emlékekre, de ha ott járunk, azt is látjuk, mennyire fájó a szászság fizikai jelenlétének hiánya. Mi, magyarok elsősorban a saját közösségeink megmaradásáért és a saját emlékeink megőrzéséért tartozunk felelősséggel. Eközben feladatunk tanulni mások történelméből is. Erdélyben a szászok hiánya azt tanítja, hogy nem szabad föladni a végeket, otthagyni a templomokat, mert azokért mi is felelősséggel tartozunk.

– Mióta vannak intézményes keretei ennek a fajta műemlékvédelemnek?

– A Rómer Flóris-terv elindításáról 2015-ben döntött a kormány. Szerencsére nem a nulláról kellett kezdeni, hiszen a sok elkötelezett, a határainkon túl jó ismeretségekkel bíró szakembernek köszönhetően volt mire építeni, volt mit folytatni. Maga a Teleki László Alapítvány is 1999 óta végez ilyen tevékenységet. A Rómer Flóris-tervnek hála ez most újra intézményessé vált. Köszönettel tartozunk a döntéshozóknak is, hiszen a munka fontosságát és az eredményeket látva évről évre nagyobb keretet biztosított a költségvetés. Szerencsés összekapcsolódása ez az ország gazdasági erejének, az ügy iránti elkötelezettségünknek és a lehetőségek hatékony kihasználásának.

– Meddig látja mindennek a jövőjét?

– Abban bízom, hogy a program még hosszú ideig fut majd, mert az igény nagyon nagy a határokon túl, jelentős az adósságunk magunkkal szemben. A jövő év végéig több mint húsz épület, nagyrészt templom teljes körű felújítása fejeződik be. A jelenlegi támogatással ez az ütem a későbbi években is tartható lesz.

– Van elég szakemberük?

– Mindig többre lenne szükség, de a Teleki László Alapítványnak kiterjedt a kapcsolati hálója, és igyekszik olyanokkal együttműködni, akik nemcsak kiváló szakemberek, de az adott vidéken jelentős a helyismeretük. Sok szempontból kegyelmi időszakot élünk: eltekintve a mostani járványhelyzettől, olyan lehetőségeink vannak az elszakított magyar nemzetrészekkel való kapcsolattartásra, mint az elmúlt száz év során sohasem. Az most már a mi felelősségünk, hogy miként sáfárkodunk ezzel a lehetőséggel. Ahogy egykori tanárom mondta: egy közösség jövőjét mindig a jelenkor nemzedéke hordozza; az élet esélyét Isten mindenkinek egyformán kínálja fel.