Lehet-e tárgyalni Kijevvel?

„Ha megütnek, akkor vissza kell ütni!” Így indokolta Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter a magas rangú magyar tisztségviselőkkel szembeni szankciókat. Konkrét neveket nem közölt, csupán annyit, hogy egyikük a magyar Miniszterelnökség államtitkára. Feltételezhetően Magyar Levente parlamenti és/vagy Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárról van szó. A külügyminiszter szerint a szankcióra az ukrán közügyekbe történt beavatkozás miatt volt szükség. Előtte – mintegy előkészítve a kitiltást – Kijev rendkívül durva hangú nyilatkozatban reagált arra, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter a Facebookon a magyar indulók aktív támogatására szólította fel a kárpátaljaiakat, majd bekérette a magyar nagykövetet. „Budapest megsértette Ukrajna jogszabályait, és nem hagyott más lehetőséget, mint hogy Kijev keményen reagáljon ezekre a lépésekre a nemzetközi gyakorlatnak és az ukrajnai jogszabályoknak megfelelően. Magyarország ezzel alattomos csapást mért Kijev következetes, az ukrán–magyar problémák konstruktív megoldása érdekében tett erőfeszítéseire” – szólt az ukrán külügyminisztérium közleménye.

Szijjártó Péter keményen visszavágott. A magyar külügyminiszter nemcsak a kitiltásokat kérte számon, de azok közlésének kulturálatlan voltát is. Emlékeztetett arra is, hogy néhány héttel az ukrajnai helyhatósági választások előtt Magyarország ötven lélegeztetőgépet adott Kárpátaljának, valamint hogy magyar költségvetési forrásból finanszírozzák a Vérke patak megtisztítását. Arra is kitért, hogy Magyarország az egyetlen ország, amely megengedi a tranzitálást az ukrán állampolgárok számára Nyugat-Európa irányába. Szijjártó Péter nonszensznek nevezte azt a hivatkozást, hogy a magyar kisebbséggel való kapcsolattartás beavatkozást jelentene az ukrán belügyekbe. Mint fogalmazott, minden létező európai és nemzetközi jogszabály világosan beszél arról, hogy a kisebbségi kérdések, a kisebbségi jogok érvényesülése semmilyen módon nem tekinthető belügynek. A magyar külügyminiszter egy oldalvágással emlékeztette az ukrán kormányt arra is, hogy ezzel a lépéssel a saját országuk integrációs törekvéseit is gáncsolja. A döntéssel ugyanis Ukrajna mintha lemondana arról, hogy Magyarország támogassa Kijev európai és euroatlanti integrációs törekvéseit. Enélkül pedig tagságról beszélni nem lehet.

De tovább is mehetünk, a durva hangnem elvágja az elmúlt hónapokban megindult közeledést, és értelmetlenné teszi a tervezett csúcstalálkozót is. Egyelőre mindenképpen. A választási kampányok kényes volta miatt fordított esetben nagy eséllyel Budapest is szót emelt volna, ám egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangnemben. Fel lehet vetni azt is, hogy a magyar politikusok miért járnak Kárpátaljára, ám ha ez nem tetszik, akkor a rendszeres, nem magyar nemzetiségűeknek nyújtott segélyeket sem kell elfogadni. Még a nagykövetet is be lehet kéretni, a vezető tisztviselők kitiltása azonban már olyan durva diplomáciai lépés, amely ellehetetleníti az enélkül is nehézkesen haladó tárgyalásokat. Emlékezzünk csak arra, amikor a török elnök saját választási kampányát próbálta kiterjeszteni Németországra: ekkor Berlin és Ankara között vált feszültté a viszony. A német kormány válasza határozott volt, ám nem durva, és odáig Berlin nem ment el, hogy bárkit is kitiltson.

Nem lepődhetnénk meg tehát, ha Magyarország arányos választ adva, szintén kitiltással reagálna. A kapcsolatok javításának szándékát demonstrálva erre valószínűleg nem kerül sor, hiszen a két ország viszonya már így is újabb mélyponton van. Kijev ezzel tisztában volt akkor is, amikor ilyen durva eszközökhöz nyúlt, így inkább az az érdekes, hogy miért tette. Miért áldozza be az elmúlt hónapokban mégiscsak megindult közeledést? Miért kezeli ellenségként Magyarországot, amely a NATO és az Európai Unió tagja? Azoké a szövetségi rendszereké, ahová állítólag Ukrajna is közeledik. Értjük, hogy Ukrajna 2014 után érzékeny a szuverenitását érintő kérdésekre, ám az nem segít, ha szeparatizmust lát minden sarokban. De ha már igen, akkor talán ugyanilyen érzékenyen kellene visszautasítania az amerikai beavatkozást a belügyeibe. Mert ilyenről még nem hallottunk, sőt, Kijev mintha inkább elvárná, hogy nyíltan egy nagyhatalom irányítsa. A szuverenitás féltése ennek fényében elég álságosnak tűnik.

A kisebbségeket az erőszakos ukránosítással, az anyaországok ellenségként kezelésével csak elidegeníti, és lényegében maga löki a szeparatizmus útjára őket. Ehelyett inkább azon kellene munkálkodni, hogy vonzóvá tegyék és annak is mutassák minden állampolgára előtt Ukrajnát. Kijevnek most arra kellene törekednie, hogy igyekezzen egyesíteni a 2014 után szétszakadt ukrán társadalmat. Hiszen Volodimir Zelenszkij egyik legfőbb ígérete is ez volt a kampányában. Az ellenségkép további építéséhez minden bajban lévő hatalom előszeretettel nyúl. Mert az ellenség mindig a vezetés mögé sorakoztatja fel a népet. De a maga módján azért is „remek” húzása a mostani Kijevnek és a mögötte állóknak, mert az ukrajnai magyaroknak is megmutatja, hogy ne a magyar segítségben bízzanak, hiszen saját országuk uralkodik felettük. Emellett a botrány azért sokak szemében rendkívül rossz színben tünteti fel a magyar külpolitikát, ez pedig rontja az ország nemzetközi hírét, és bőven ad támadási felületet a magyar kormány ellen bel- és külföldön.

Nem lehet ezt a Magyarországgal szembeni fellépést másképp értékelni, mint a tárgyalások megszakítására tett kísérletet. Ami persze valahol érthető is, mert a legfontosabb kérdésekben, a kisebbségi oktatás és a nyelvhasználat területén az egyre szorultabb helyzetben lévő Volodimir Zelenszkij nem akar, de nem is tud engedni. Komoly bajban van, és az engedékenységet belpolitikai ellenfeleinek egy része hazaárulásnak tekintené. Szánalmas vergődése ez a jobb sorsra érdemes, ám mélyrepülésben lévő hatalmi pártnak, ami kijózaníthatja a magyar–ukrán kompromisszumban reménykedőket.

Magyarország elleni támadásával Volodimir Zelenszkij alighanem pártja nyomorúságos helyzetéről akarja elterelni a figyelmet. Minden apró trükkre szüksége van, hiszen másfél évvel a 73 százalékos győzelem után a választók jelentős része elfordult a hatalomtól. Míg a Nép Szolgája tavaly nyáron a parlamenti választásokon még 43 százalékkal abszolút többséget szerzett a radában, addig most már 20 százalék alatt van a támogatottsága. A mára belső megosztottságával is küszködő hatalmi párt a milliós ukrán városok egyikében sem tudott komoly eredményt elérni. A „népszolgák” a városi tanácsokban sok helyütt a harmadik helyre szorultak, mint ahogy polgármesterjelöltjeik sem jutottak be a második körbe.

A Nép Szolgáját az ország nyugati részében már megveri az előző elnök, Petro Porosenko Európai szolidaritás nevű pártja, míg keleten és délen a Jurij Bojko és Viktor Medvedcsuk fémjelezte Ellenzéki platform – Az életért elnevezésű formáció. E két erő egyik oldalról az európai integráció és a nacionalizmus, a másikról a béke megteremtése és az orosz kapcsolatok normalizálása nevében helyez egyre nagyobb nyomást a kormányzó pártra. De támadja már Zelenszkijt egykori támasza, Ihor Kolomojszkij is, aki a Nép Szolgájának szisztematikus szétverésével bosszulja meg, hogy nem kapta vissza a PrivatBankot. Zelenszkijék hangulatát az sem javítja, hogy nyugati támogatóik is kezdik leírni őket. Jól mutatja ezt a sorosisták egyik képviselőjeként a közelmúltig még az ukrán állami vasúttársaság felügyelőbizottságában is havi félmillió hrivnyáért ott ülő Anders Åslund példája. A svéd elemző a közelmúltben támadó cikket jelentetett meg az Atlantic Councilban Zelenszkij meséjének vége címmel. Ez pedig könnyen azt jelentheti, hogy az elnökről még a Soros-féle erők is leveszik a kezüket. Ezek után mindenki döntse el, érdemes-e még egy ilyen hatalommal tárgyalni.