Képzeld el, hogy sikerül!

– Mi a különbség a sportpszichológus és a sportmentáltréner között?

– A sportpszichológus elméleti alapon foglalkozik a sportolókkal. Elmegyünk hozzá, elmondjuk a gondjainkat, ő pedig megpróbál rávilágítani a probléma forrására, tanácsokat ad a helyzet kezelésére. Mi, gyakran a pszichológussal együttműködve, gyakorlati módszerekkel, könnyedebb légkörben igyekszünk segíteni a pácienseinknek. Ott vagyunk az edzéseiken, a versenyeiken, így pontosan látjuk, hogy hol lehet az a töréspont, ami az elakadást okozza, és mivel zökkenthetjük ki az illetőt ebből az állapotból.

– Mik a leggyakrabban előforduló problémák, amikkel felkeresik?

– Mostanában a pandémia miatt hihetetlen önbizalom- és motivációvesztést tapasztalok a felnőtt sportolóknál, kiugróan magas azok aránya, akik emiatt fordulnak hozzám. De sok sportoló kér segítséget a sérülésből való visszatéréshez is. Nekik ugyanúgy, ahogy a járvány miatt válságban lévőknek, önbizalom-növelésre és konkrét célok meghatározására van szükségük. A csapatoknál ugyanakkor a reziliencia, vagyis a rugalmas alkalmazkodóképesség szorul sokszor erősítésre. Rendszeresen kérnek tőlem tanácsot például azzal kapcsolatban, hogyan tudnának együttműködni az edzővel. Gyakori probléma a kommunikáció hiánya is. Nemrégiben hozott össze a sors egy középpályás poszton játszó focista kisfiú­val, aki hiába ügyes, sosem kap labdát, ugyanis nem mer kérni. Két hónapja dolgozunk az ügyön, egész jó eredménnyel.

– Laikusként azt gondoltam, az esetek többségében a szorongás feloldásában nyújt megoldást.

– A stressz mindig, mindenkinél jelen van, és egyáltalán nem biztos, hogy negatív faktor. A meccs előtti izgalom teljesen természetes, ráadásul a hozzá kapcsolódó energiát fel lehet használni a koncentrációhoz. Van, aki nem képes rá, de ezen változtatni talán a legegyszerűbb feladat. Felnőtteknél és gyerekeknél is működik az úgynevezett pozitív belső monológ, ami lehet akár egy rövid ima is. A mantra kiváló módszer a fókusz megtartására. De rá lehet hangolódni az eseményre egy nyugtató, kellemes zenével, légzésgyakorlattal vagy vizualizációval, vagyis az események felidézésével, elképzelésével is.

– Ezt pontosan hogyan kell elképzelni?

– Mást vizualizáltatunk olyankor, amikor alapozás van, mást, amikor egy tanulási fázisban vesz részt a sportoló, és megint mást, amikor versenyt készítünk elő. Felkészülés során például elképzelik olyan gyorsnak vagy erősnek magukat, ahogyan az álmaikban szerepelnek. Amikor technikát javítunk, akkor az edző utasításai alapján hajtják végre gondolatban a konkrét feladatsort. A mérkőzések, versenyek előtt pedig azt pörgetik le fejben, hogyan rúgnák be a győzelemhez szükséges gólt, hogyan ütnék a „winnert”, vagy futnák le az utolsó pár száz métert. Természetesen van, akinek az segít, hogy elképzeli, ahogy a dobogón állva éppen átveszi a kupát, vagy a nyakába akasztják az érmet. Gyakran megkérdezem a sportolótól, hogy mit mond magában, amikor elront valamit. Legtöbbször azt válaszolják, hogy „nincs semmi baj!”. Amikor arra kérem őket, bontsák szét szavakra ezt a mondatot, meglepődnek, mert rájönnek, hogy semmi pozitív nincs benne. Ha valamit elrontasz, azt is lehet vizualizálni, de nem érdemes. A jót kell elképzelni. Annak lesz eredménye.

– Más miatt izgul egy gyerek, mint egy felnőtt sportoló?

– Amíg a felnőtt sportolók elsősorban a saját elvárásaiknak igyekeznek megfelelni, addig a fiatalok, főleg manapság, ebben a teljesítményorientált társadalomban inkább a szüleiknek. Éppen ezért én 14 éves kor alatti gyereket csak szülővel együtt fogadok, nagyon ritkán kérek olyat, hogy a találkozók során ne legyen jelen a gondviselő. Úgy gondolom, az édesapáknak és édesanyáknak tudniuk kell, hogy mi történik a gyerekükkel, és igenis meg kell tanulniuk jó értelemben vett sportszülőként viselkedni.

– Manapság sokakra jellemző, hogy saját vágyaikat a gyerekeiken keresztül próbálják megvalósítani. Hiba ez?

– Mégpedig nagyon nagy hiba. Ha ugyanis terhet tesznek a fiatalok vállára, azzal azt érik el, hogy sosem fognak százszázalékosan teljesíteni, sőt eljön az az időszak, amikor már az edzést is nyűg­ként élik meg. A másik baklövés, amit gyakran elkövetnek, amikor azért sportoltatják a gyereket, hogy estére elfáradjon, ne kelljen vele foglalkozni. Közben ha a gyerek tehetségesnek bizonyul, akkor persze elvárásokat támasztanak vele szemben, ha pedig nem az elképzelés szerint teljesít, jól leszidják. Ki tud ilyen körülmények között sikeres lenni?

– Mi a jó módszer arra, hogy a gyerek kitartó legyen, és ragaszkodjon egy sportághoz?

– Nem kell erőltetni semmit. A kisebbik lányomat mindig elvittem magammal, amikor a nagyobbikért mentem edzésre. Aztán ahogy cseperedett, egyszer csak ott ragadt ő is. Kilencévesen kezdett versenyezni, ma pedig már a teniszválogatott tagja. A nagylányom ugyanakkor nem versenyzőtípus. Imádott edzésre járni, mindent végrehajtott örömmel, mosolyogva, de túl humánus volt ahhoz, hogy egy meccsen ellenfélként tekintsen a csapattársára, a barátnőjére. Tizenhét éves volt, amikor megkérdeztem tőle, akar-e még versenyezni. Egyből rávágta, hogy nem. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor abbahagyta a versenysportot. Most a Testnevelési Egyetemre jár, és edzőnek készül. Ha kényszerítettem volna, valószínűleg ma már távol állna tőle a sport.

– Felnőtteknél hogy kezelne egy ilyen problémát?

– Náluk nem találkozom ilyesmivel. Meg kell tanulnia az embernek, hogy a versenypályán nincs barátság. Ha nem sikerül, az illető még azelőtt lemorzsolódik, hogy elérné a felnőtt korosztályt. A szociálisan érzékenyebbek számára éppen ezért ajánlottak a csapatsportok, ahol nem kell attól tartani, hogy az ember szembekerül a klubtársaival.

– Mennyit számít a siker szempontjából a pihenés?

– Ez az egyik alappillére a mentális felkészültségnek. A sportolónak, akire extrém teher zúdul, pont annyira kell kipihentnek lennie, mint amennyire edzettnek, ám előfordulhat, hogy nyolcórás éjszakai alvás ehhez nem elég. Sokszor megesik, hogy a család nem tartja tiszteletben a versenyző igényeit. Nyaggatják, hogy menjen velük kirándulni, étterembe, színházba, nem értik, miért szeretne elvonulni a külvilág elől. Pedig a túlhajszoltság, ahogy az előbb is említettem, idővel kiégéshez vezet. Az lenne a jó, ha a szülő alkalmazkodna a gyerekhez, részt venne abban, ami kikapcsolja, legyen az akár egy videójáték. De támogatom az olyan kezdeményezéseket is, ahol a szülőket is bevonják az edzésbe. Így a saját bőrükön tapasztalhatják, min megy keresztül a gyermekük nap mint nap, és talán egy kicsit megértőbbek lesznek.

– Itthon egyre népszerűbbek az „XS” versenyek, amiken 4-5-6 éves gyerekek indulnak. Mi a véleménye ezekről?

– A teniszben már régóta alkalmazzák az úgynevezett play and stay módszert, aminek lényege, hogy a gyerekek életkoruknak és adottságaiknak megfelelő méretű pályán és felszereléssel tanulják meg a játékot. Mondhatni, hogy ezeken a meccseken vannak a legnagyobb balhék. Néha odáig fajul a helyzet, hogy az apukák majdnem összeverekednek. Amerikában teljesen más a helyet, mint itthon. Ott osztályokba sorolják a sportolókat. Akik nem akarnak minden hétvégén versenyezni, vagyis inkább hobbiból űznének egy-egy sportágat, azoknak az alsóbb kategóriákban van rá lehetőségük. Olaszországban is az a közfelfogás, hogy a gyerek inkább játsszon, bőven ráér versenyezni tízéves kora körül. Sajnos Magyarországon szokássá vált, hogy a szülők versenyeznek egymással, kinek tehetségesebb a porontya. Aztán csodálkoznak, ha a gyerek tíz év után kikap egy olyan kortársától, aki két hete jár edzésre.

– Mennyire népszerű hazánkban a szellemi tréning alkalmazása?

– Szerencsére ma már senki nem tekint a másikra úgy, mintha beteg lenne, pusztán azért, mert sportpszichológushoz jár. De még mindig le vagyunk maradva. Nyugaton ilyenformán segítségért szakemberhez fordulni teljesen természetes. Itthon még mindig nem terjedt el ez felfogás. Mi, sportmentáltrénerek szinte egyáltalán nem vagyunk a köztudatban. Pedig manapság, amikor egy komoly nemzetközi bajnokságon a fizikai képességeket illetően szinte nincs különbség a versenyzők között, nagyon sokat számít a mentális állapot.

– Vannak konkrét sporttörténeti példák ezzel kapcsolatban?

– Serena Williams, minden idők egyik leghíresebb teniszezőjnője egy wimbledoni meccssorozata első három mérkőzésén egyáltalán nem szerzett pontot. Edzője, Patrick Mouratoglou egy kegyes hazugsággal próbálta túllendíteni ezen: azt mondta neki, hogy a statisztikák mást mutatnak. Ő pedig el is hitte ezt. Mire vége lett a bajnokságnak, valóban mást mutattak: több mint nyolcvan százalékban megcsinálta a pontokat a hálónál, ezzel pedig megnyerte a tornát. Bebizonyította, hogy a sportban is nagyon fontos a hit.

– Vissza lehet-e szorítani a doppinghasználatot a mentráltréning népszerűsítésével?

– Tény, hogy tiltott szerekkel hamarabb el lehet érni azt a mentális állapotot, amivel kiemelkedő sportteljesítmény nyújtható. De az is biztos, hogy a mentáltréningbe még soha senki nem halt bele. Ezt kell mérlegelnie azoknak, akik bizonytalanok, melyik módszert válasszák.