Hegyvidéki muzsika

– Új művében általában a zenéről esik szó, de nem csak a jazzről. A rock vagy az opera ugyanolyan közel áll önhöz?

– Zenei mindenevő vagyok. A fő vonal azért mégiscsak a jazz, és bizonyos értelemben a rock, amely nemcsak hatott a jazzre, de konkurált is vele. 1968–69 táján mi is azt hittük, a hagyományos értelemben vett jazznek vége lesz, Szabó Gábor a Down Beat című szaklapban meg is jegyezte, hogy a zene, amit mi jazznek ismerünk, meghalt. A népszerű amerikai trombitás és jazzikon, Miles Davis is nagyot váltott ekkoriban, rockos elemeket kezdett használni, meghódítva a fiatal közönséget. A fordulat fölbátorította a többi muzsikust, és bekövetkezett a jazz és a rock fúziója, ami aztán külön, sokak által művelt irányzattá vált a műfajon belül.

– A klasszikus zenéhez is erősen kötődik, ez hogyan alakult ki?

– Például úgy, hogy Hegyvidéken, ahol lakom, 2016-ban beindult a Cziffra György Fesztivál évi öt napig tartó koncertsorozata, amiről eddig minden alkalommal tudósítottam a helyi lapban. Remélem, jövőre sem lesz másként. Pláne, hogy 2021 különleges esztendő lesz ebből a szempontból, hiszen Cziffra György születésének századik évfordulóját ünnepeljük majd.

– Rendszeres koncertlátogatóként otthon sem unja meg a zenehallgatást?

– Persze hogy nem. Időm van bőven, húsz éve nyugdíjas vagyok. De sok minden érdekel a zenén kívül is. Például a filmek, és nagyon szeretek utazni is. Külkeres voltam, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy bejártam a világot, de főként Délkelet-Ázsiát. Gyűjteni kezdtem a földrajzi, természetföldrajzi filmeket, és érdekel a fotózás is. Magam ugyan nem fényképezek, de idehaza nekem van például a legnagyobb jazzfotógyűjteményem, ami száznál is több albumot jelent.

– Eredeti foglalkozása mérnök, miért hagyta el korán a pályát?

– Elvégeztem a külkereskedelmi szakot is a közgazdasági egyetemen. Akkoriban kevés mérnök beszélt idegen nyelvet, keresték az ilyen embereket, elhelyezkedtem egy önálló külkereskedelmi joggal rendelkező vállalatnál. A pályám elején tehát valóban mérnökként dolgoztam, még három műszakban is, gépsorokat telepítettünk. Érdekes munka volt, de idővel jobban vonzott az utazás lehetősége.

– Hogyan jött a képbe közben a jazz is?

– Már miskolci gimnazistaként, 1955-től hallgattam a rádióban Willis Conover adásait az Amerika Hangján. Láttam azokat a főként amerikai zenés filmeket is, amelyek még a koalíciós időkben kerültek be az országba. És persze ott voltak a sörkertek, ahol kitűnő, tempós számok mentek, jó öblös szaxofonszólókkal. Miskolc kiemelt iparváros volt a pártállami rendszerben, minden eljutott hozzánk, ami Pesten hallható volt. Olyan zenekarok jártak nálunk, mint a cseh Václav Kučera együttese, a lengyel Zygmunt Wichary dixielandbandje, a belgrádi rádió kifejezetten szvinget játszó nagyzenekara, és még sorolhatnám. Aztán 1964-ben Budapestre költöztem, és itt mindent igyekeztem megnézni és meghallgatni, ami a jazzhez kötődött. Meghatározó élményem volt Louis Armst­rong 1965-ös fellépése a Népstadionban. Aztán láttam többek közt Ella Fitzgeraldot, Stan Getzet, Art Farmert, és indultak a nagy, hazai rendezésű fesztiválok is, Székesfehérváron, Szegeden, Nagykanizsán, Debrecenben.

– Világutazóként nyilván könnyebben jutott hozzá a lemezekhez is abban az időben, amikor itthon valóságos ínség volt a külföldi kiadású jazz- és rock­albumok terén.

– Délkelet-Ázsiába nem volt közvetlen járat Budapestről, Rómában, Frankfurtban, Athénban, Amszterdamban szálltam át az oda tartó gépekre. Mindig úgy intéztem a dolgot, hogy maradjon egy napom a lemezboltokban való böngészésre. Felkészülten érkeztem, tudtam, mit keresek, listával a kezemben rohantam le az eladókat. Volt olyan is, hogy direkt úgy szerveztem meg az egyik indiai üzleti utamat, hogy éppen akkor érkezzek Bombaybe, amikor ott a nagy hírű Jazz Yatra fesztivál zajlik. A vendéglátóim nagyon értékelték, hogy a jazzen túl érdeklődöm például Ravi Shankar művészete iránt, ami szerves része az indiai kultúrának és hagyományrendszernek. Amúgy is mindig igyekeztem felkészülni annak az országnak és népnek a kultúrájából, ahová indultam.

– Ezek szerint simán ment a lemezgyűjtés?

– Magyarországon nem. A belügyminisztérium felfigyelt rám, mert több nagy, nyugati lemezkiadó céggel is intenzív levelezésben álltam. Jöttek a csomagok, kértem, hogy tíznél több lemezt ne küldjenek egyszerre, mert az itthoni szabályok szerint afölött már kereskedelmi mennyiség. Fizettem a vámokat, százhúsz forintot a lemez darabjáért akkor, amikor egy hazai kiadású LP hatvan-
hetven forintba került a boltokban. A BM szaglászásai miatt még a munkahelyi személyzetis is elővett egyszer-egyszer az ügyben. Én sosem beszéltem neki erről a tevékenységemről, csak tőlük tudhatott róla.

– Annak ellenére, hogy jól el lehetett volna adni őket, miért nem hozta be a hazai kereskedelem a nyugati lemezeket?

– Őrült módon spóroltak a „keményvalutával”. Egyszer összefutottam külföldön a Magyar Televízió egyik stábjával. Fontos riportra érkeztek, de kiderült, hogy így is csak másodosztályú napidíjat kapnak.

– A csehek, a keletnémetek és főként a jugoszlávok nem lemezeket, hanem licenceket vásároltak, és maguk nyomták ki aztán ezeket a felvételeket. Itt miért nem működött ugyanez?

– A fenti ok miatt, vagyis mert a licencre is sajnálták a valutát. Pedig a szovjetek is adtak ki lemezeket nyugati jazzelőadóktól! Ebben nagyon le voltunk maradva.

– Ha visszatérünk az ön élettörténetéhez, hogyan formálódott az idők folyamán a zenei ízlése?

– Folyamatosan hallgattam a már említett Willis Conover műsorát, a baráti körömben pedig olyan muzsikusok voltak, mint például a zenei értelemben rendkívül igényes Vajda Sándor, a Benkó Dixieland egykori bőgőse, aki más irányzatokban is működött, gyakran játszott a paletta másik oldalára helyezhető Szabados Györggyel is. Vajda a modern magyar jazz egyik legnagyobb figurája. Nagyon szép lemezgyűjteményt szedett össze ő is, a külföldi turnékon azonnal rohant a lemezboltokba, amíg a többiek Fa szappanra meg egyéb divatos apróságokra vadásztak. A saját ízlésről annyit, hogy a szvingtől indulva tágítottam a kört. A hatvanas évek elején küldték az első lemezeket az országba az 56-os menekültek. Én egy Lionel Hampton LP-vel kezdtem a gyűjtést. A borítóján egy bomba csaj volt, mellette egy vibrafon, Amerikában a jobb eladhatóság miatt gyártottak ilyen tasakokat. Ezért hónapokig azt hittem, hogy a Lionel Hampton egy szép fehér nő. Persze akkor még Miskolcon éltem; ha Pesten vagyok, valaki biztosan eligazít a kérdésben. A miskolci egyetemen is a fővárosi barátaimtól kaptam az első jazzkönyveket, folyóiratokat.

– Milyen a mai zene egy régi, tapasztalt rajongó és kritikus szemével nézve?

– A jazz hatvanas-hetvenes évekbeli aranykora sohasem jön vissza. Mint ahogy az olasz opera egykor fénylő korszaka sem. Eltűnögetnek a dolgok, féltem a könyveket, de a lemezeket, sőt a CD-ket is. Azelőtt bejártuk a fél világot egy-egy kurrens LP-ért, ma tíz hely is akad az interneten, ahonnan letöltheted. Közeli kapcsolat volt zenészek és rajongók között, fontos ismeretségek, barátságok köttettek, mára eléggé mechanikussá vált minden. De ez van, tudomásul kell venni, nem siránkozni rajta.

– Melyik volt a legjobb, legnagyobb fesztivál, ahol valaha járt?

– Nem biztos, hogy az emlegetett indiai Jazz Yatra volt a legnagyobb, de az biztos, hogy az volt a legegzotikusabb, legizgalmasabb. És mindig érdekeltek a muzsikusok mint személyiségek is. Sokukat volt szerencsém közelebbről megismerni. A szaxofonos Ben Webster például kitűnően biliárdozott, a klarinétos Pee Wee Russell magasan jegyzett festőművész volt, a Budapestre is ellátogató trombitás Wild Bill Davidson pedig katonasapkákat gyűjtött, alaposan bevásárolt nálunk is, a szovjet készletből. Megemlíteném még a dobos Shelly Manne-t és a zongorista Dave Brubecket, ők lovakat tenyésztettek, az volt a mindenük. Leginkább a klarinétos és rendkívül ismert Woody Hermann sorsa fogott meg. A könyvelője machinált valamit az adóval, Hermanntól ezért mindent elvett a bíróság, és innentől kezdve csak azért turnézott és járta a világot élete végégig, hogy törlessze a hátralékát.

– Melyik zenész tette önre a legnagyobb hatást?

– A fuvolás Herbie Mann. Szeretett Magyarországra járni, apai részről a kijevi zsidóságból, anyairól a bukovinai székelyektől származott. Nagyon összebarátkoztunk. Jött, és hetekig itt maradt. Sok felvételt készített hazai zenészekkel, de csak egy-egy szám jelent meg ezek közül. Elvittem a nagytétényi szoborparkba is, le volt nyűgözve.

– Rengeteg kisebb-nagyobb zenei írása, ajánlója, kritikája született az évtizedek során. Mit gondol, sikerült hatnia ezekkel a hazai jazzéletre?

– Úgy érzem, igen. Talán szerénytelenségnek tűnik, de a magyar jazzről én írtam a legtöbb újságcikket. Körülbelül ezernyolcszáz megjelenésnél tartok.