Utolsókból elsők
„Ha nem tudsz szurkolni nekünk, amikor döntetlent játszunk vagy vesztünk, ne szurkolj akkor sem, ha győztünk.”
(Bill Shankly)
Amit egy nemzet valaha tudott, azt bármikor tudja reprodukálni. Olyasmi ez, mint a sejtemlékezet. A magyar virtusnak, na meg azoknak köszönhetően, akik hittek benne, hogy újra futballnemzetté válhatunk, csapataink most megmutatták a kételkedőknek, hogy szavuk csak szélbe szórt pernye, s megmutatták nemzetüknek, hogy a beléjük fektetett bizalom nem volt hiábavaló.
Borítékolható eredmények
Miközben honi ellenzékünk egyetlen napra se felejtette el teleharsogni a világhálót, hogy túl sok a stadion, s miután sikeresen megcsáklyázták a magyarországi olimpiát, sportszerető és sporthoz értő szakembereink töretlen lelkesedéssel tették a dolgukat. Ennek köszönhetően a Fradi BL-főtáblás, kijutottunk az Európa-bajnokságra, csoportelsők lettünk a Nemzetek Ligájában, s így a 2022-es vb-hez is közelebb kerültünk. Mindezt egyetlen év leforgása alatt. Ráadásul milyen év leforgása alatt!
S hogy miért voltak borítékolhatóak ezek az eredmények? Mert a futball olyan sport, amelynek esetében a pénz jó alap a sikerekhez. Hiszen a sporton túl, a tömegszórakoztatáson túl, illetve inkább ezekkel paralel a foci is egy üzlet, méghozzá igen jó üzlet. Ebben az üzletben pedig a hazai szakemberek, döntéshozók jó irányba indultak. A „talán nem kapunk ki annyira” és a „reménykedünk a döntetlenben” borzalmas és elkeserítő időszaka után először hallottuk azt csapatainktól, hogy „győzni megyünk ki a pályára”. Bárki is volt az ellenfél.
De miért a foci?
A focit nem szerető és/vagy kormányellenes polgár persze ilyenkor azt kérdezi, hogy miért pont a foci? Mire ez a nagy stadionépítési láz? Mi szükség van erre? S bizony ezekre a kérdésekre a legjobb válaszokat maguk az elért eredmények adják. Mindattól függetlenül, hogy ezek az eredmények más, a futballnál jóval nagyobb sikerrátát magukénak tudható sportágak esetében akár még elhanyagolhatók is lennének. Csak hát a futball az a csapatsport, aminek közönség- és nézőcsalogató ereje, világméretű kedveltsége messze túlmutat magán a sporton. A pályán zajló csendes, fegyvertelen, s jó esetben vértelen csaták, a megnyert küzdelmek győztes háborúi mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy nemzeti öntudatunk, önértékelésünk újra a helyére kerüljön.
Arról nem is beszélve, hogy a már óvodás korban elkezdhető közös játékhoz elegendő akár egy gumilabda, na meg két darab féltégla „kapunak”. S ha utcai cipőben akarja rúgni a bőrt a nebuló, akkor abban fogja. És ha később valódi bőrre vált, s valódi stoplissal szántja a füvet, ugyanazt az örömöt fogja érezni, amit tízezrek előtt a nagyok. Mert pontosan ezt fogja játszani. Hogy ő Nikolics, Szalai, Szoboszlai vagy Dibusz. És már nem Messi, Ronaldo vagy Neymar. Kis szentségtöréssel azt lehetne tehát mondani: jó irányban haladunk ahhoz, hogy újra legyenek Puskásaink, Törőcsik Andrásaink, Nyilasi Tiborjaink, Garabáink. Aki pedig ennek az óriási jelentőségét nem érti, annak amúgy is hiába magyaráznánk.
A siker – orvosság
Ahogyan hiába is magyarázzuk ellenzéki politikusainknak ugyanezeket. Pedig pont az ő ellenszelükben vittük véghez mindezt. A megcsáklyázott olimpia, az állandó stadionozás és más hasonlók szennyzuhatagában tették dolgukat játékosaink, edzőink, szövetségi kapitányaink. S ha jövőre – természetesen a covid-járvány után – százmilliók fogják nézni a Németország–Magyarország-meccset, Portugália és Franciaország budapesti fellépését, és a Nemzetek Ligájában is Európa legjobbjaival csapunk össze, akkor ha el nem is hallgatnak majd ezek a károgó hangok, de mindenki tudni fogja, hogy miről szólnak. Ez az egyetlen ok pedig nem más, mint mielőbbi kormányváltás, bármi áron. Ha a kormány szereti és támogatja a labdarúgást, akkor nosza, ugorjunk neki, építsük le. Ha kedveli az egyéb sportokat, fúrjuk meg az olimpiát. S ugyanígy van ez a művészetek terén, s nincs máshogyan a gazdasági életben sem.
Ennek ellenszere tehát csakis egy dolog lehet: a siker. Egyszerűen meg kell mutatni, hogy nincs igazuk ezeknek a folytonosan kételkedőknek, ezeknek a magyarellenes senkiknek. Meg kell mutatni, amit mostanában folyamatosan sikerül is: hogy ez az ország bármire, szó szerint bármire képes, amennyiben hisz magában, és hisz abban, hogy minden cél elérhető. Ahogyan korábban a Ferencváros, szerdán pedig a magyar válogatott is hitt magában, s hitt abban, hogy nincs legyőzhetetlen ellenfél. Mérhetetlen örömet okozva ezzel… s itt jön a legérdekesebb része a történetnek… minden magyar embernek, akár szereti a focit, akár nem. Akár kormánypárti, akár nem. S ha a foci jellemformáló, csoporterősítő, logikát élesítő szerepét nem említjük, íme, itt a legfontosabb: egységet teremt a különböző táborok között. Nemzeti tizenegyünk esetében még a focitáborok között is.
***
Végezetül amellett, hogy minden elismerésem és szívből jövő gratulációm a magyar futballválogatottnak, nem feledkezhetek meg arról, hogy a futballszurkolóknak is megköszönjem azt a hatalmas áldozatot, azt a méltósággal teli beletörődést, ami a távolmaradás miatt valóságos kínként nehezedett rájuk.
De lesz még teli a Puskás! És ha esetleg néhány FIFA-büntetést be is kapunk pár füstbomba, vagy molinó miatt, egy dologban egészen biztos vagyok:
Fog még zúgni a stadionban győztes csapatunk tiszteletére a „Hajrá, Magyarország!” meg a „Ria, Ria, Hungária!”